Szerző viharba kerül - Szerencsésen találkozik a Terrible-lel - Tiszttársai szívélyesen fogadják - Hazaérkezése
Amint távolodtam, örömöm is visszatért, és egy óra múlva újra sírtam, énekeltem, táncoltam, kiadva magamból mindazt az örömet, bánatot és belém fojtott lelket, ami egy hosszú év alatt bennem ragadt az őrültek börtönében.
Két napot utaztam így. Az éjjeleket félig aludtam át. A harmadik napon műszereim alapján megállapítottam, hogy elértem az indiai hajóút vonalát. Legfeljebb két nap múlva partot kellett érnem. A helyzet annyival is inkább sürgető volt, mert az ilyen szakadatlan üzemhez nem szokott motoromat mind többször kellett leállítani, tisztogatni vagy gyertyát cserélni.
Ezen a napon történt, hogy ebéd után az ég alján hirtelen fekete felhők gyűltek, és fél óra múlva rettentő viharba kerültem.
A szél borzalmas erővel kapta oldalba bárkámat, és félő volt, hogy elmerül. Erőm teljes megfeszítésével mertem ki a vizet, és motoromat is teljes gázzal szegeztem szembe a széllel.
Félórai borzasztó küzdelem után a motor hirtelen leállt.
Még csak ez hiányzott! Rögtön felbontottam, bőrig ázva, félkézzel a vizet merve, a fáradtságtól tántorogva dolgoztam, míg megállapítottam a szörnyű valóságot: két henger berágódott, és semmi hatalom sem mozdíthatta ki helyéből.
Teljesen ki voltam szolgáltatva az elemeknek.
De a java még csak most jött.
Mikor ugyanis a vihar elállt, műszereimmel kétségtelenül megállapítottam, hogy hátrább jutottam, mint voltam. Belekerültem abba a tengerárba, ami utazásom elején sodort az őrültek szigetére!
Leírhatatlan kétségbeesés vett erőt rajtam, csónakom fenekén elterülve, hajamat tépve dobáltam magamat, majd térdre emelkedve, magamon kívül könyörögtem Istenhez, hogy csak még egyszer mentsen meg a borzalmak újból való átélésétől, és segítsen vissza az életbe. Fogadkoztam, hogy soha többé tengerre nem szállok. Szavaimra csak a tenger zúgása felelt, én pedig elhatároztam, hogy ha megpillantom a sziget partjait, tengerbe ölöm magam.
Este következett, és feketébe öltözött a látóhatár, ami még vigasztalanabbá tette a helyzetet. Lámpát ugyan gyújthattam volna, mert akkumulátoromban még volt töltés, de nem mertem pazarolni. A kimerültségtől már éppen álomra csukódott szemem, mikor igen távol fénypontot pillantottam meg a horizonton.
A reménység új erőt adott tagjaimba, felugrottam, felkaptam egy reflektort, mint egy őrült, integettem arrafelé, és torkomszakadtából kiabáltam, bár tudtam, hogy úgysem hallatszik odáig.
Negyedóra telt el, míg észrevettek. Szirénabúgás felelt, majd láttam, hogy a hajótest felém fordul.
Hogy ebben a pillanatban mit éreztem, olvasóim úgysem képzelik el, én meg nem tudom leírni, de örökre felejthetetlen emlék marad számomra. Könnyeim megeredtek, és térdre hullva rebegtem hálát az Egek végtelen irgalmú Urának.
Újabb fél óra múlva a hajó közvetlen közelben állt, és mikor a nevét megpillantottam, örömmámorban sikoltottam fel.
A Terrible volt!
Mikor a mentőcsónak hozzám ért, sírva borultam a legelső matróz keblére, és mindkét arcát megcsókoltam.
A hajóra érve, a kapitány elé vezettek. Itt már nem lehetett bírni velem. Térdre hullva csókoltam meg az angol lobogót, majd felállva, szinte önkívületi gyönyörben az angol himnuszt énekeltem, mire körös-körül lerepültek a fejekről a sapkák, a szemekből kibuggyant a könny.
Senki sem tudta, de érezték, hogy mi történt velem, és nem zavartak.
Csak azután jutott eszembe, hogy magamat bemutassam.
Rövid pár szóban vázoltam a helyzetet, mire a kapitány egy hadnagy kíséretében az admirálishoz küldött.
Az admirálist az étteremben találtuk, ahol a tisztek éppen vacsoránál ültek. Díszes epoletjét megpillantva, merev vigyázzba vágtam magam, röviden bemutatkoztam, az admirális kezet fogott velem, nekem pedig újra kibuggyantak könnyeim.
Ő azonban kedvesen intett, hogy foglaljak helyet, a felszolgálók új terítéket hoztak, melynek minden darabján az angol királyi címer ékeskedett, majd egy pohárka whiskyt nyújtottak át.
Mindezeket egy teljes éve (vagy régebben? Mit tudom én?!) nem láttam, nem ízleltem! Az örömtől csak nehezen tudtam magamhoz térni, és bizony, jó időbe telt, míg torkomon, mit a fel-felcsukló sírás fojtogatott, az első falatot le tudtam küldeni.
Vacsora után az admirális maga kért fel, hogy amennyiben kedélyállapotom már megengedi, meséljek talán valamit élményeimről.
Nagy lélegzettel kezdtem mindent elbeszélni. Mondanom sem kell, hogy pár perc múlva tiszttársaim arcán, minden jóindulatuk dacára, több ízben észre kellett vennem a kételyt. Hogy bolondnak vagy hazugnak ne tartsanak, igyekeztem tárgyi bizonyítékokat szolgáltatni. Szerencsére bárkámat beemelték, ebből tehát néhány csomagolásra használt "Textilipar" című lapot tudtam bemutatni, rajta képekkel az üzemekről. Csak mikor folyékonyan olvastam és magyaráztam, kezdtek komolyan venni, de ekkor viszont mindenki körém húzódott, és szomjasan hallgatták történetemet. A templomi csendet csak néha szakította meg a spontán feltörő kacagás, mikor a hinek vagy behinek egy-egy őrültségét említettem, és csak akkor ült el, és vált bajtársi részvétté, ha megemlítettem, hogy mindezeknek én szenvedő alanya voltam.
Rendkívüli derültséget keltett, mikor a lábfej megfogásáról, a vaké-vakéról és a betik rézkockájáról beszéltem és büszkeségemre szolgált, hogy különösen az admirálisnak szereztem vele vidám perceket, aki a hihetetlen őrültségeken és céltalan ostobaságokon olyan jót kacagott, hogy csak úgy csörögtek mellén érdemrendjei.
Sikeremen felbuzdulva, magam is kedvre és derűre kaptam. Hévvel beszéltem a sárga kavicsról, levágott fülű nőkről, a bikbamról, a kiszámíthatatlan ketniről és kipuról, a kizsákmányoltságukat védő férfiakról. A derültség percről percre nőtt, és csúcspontját akkor érte el, mikor elmondtam, hogy útleírásomban Zemöki nem akart magára ismerni, és az egészen csak nevetett. Ekkor előadásomban meg kellett állani, mert hallgatóim hasizmai megfájdultak.
Mikor azonban az utolsóhoz, a kör és négyszög miatt dühöngő vérengzéshez értem, az arcok váratlanul elkomolyodtak. Az admirális pedig udvariasan megjegyezte, hogy nem kételkedik igazmondásomban, de itt talán nem jól figyeltem meg valamit, mert hogy emberek agyalágy rögeszmékért és geometriai idomokért vadállati vérengzésbe kezdjenek, ez a gondolkodás és agyvelő teljes hiányát tételezné fel, ami nemcsak emberekről, de oktalan állatokról sem hihető el. Az is valószínűtlen, hogy azt nevezzék szélsőségesnek és túlzó gyújtogatónak, aki tiszta belátással a valóságot és józanságot hirdeti, és hogy az ilyet mint a rend és civilizáció ellenségét vigyék máglyára. Ez talán mégis túlzás, és nemcsak az európai gondolkozás, hanem minden elképzelés számára hihetetlen. Valamit bizonyára rosszul figyeltem meg, vagy szenvedéseim zavarták meg tiszta látásomat.
Szavaimban való kétkedése már-már ellentmondásra késztetett, megfeledkezve a köteles tiszteletről, már nyelvemen volt újra az egész vérengzés leírása, mikor megdöbbentem.
Ugyanis, ahogy újra átgondoltam, itt, ebben a környezetben magam is annyira hihetetlennek láttam, hogy ezen az estén álomnak véltem. Csak útijegyzeteim másnapi átolvasása győzött meg újra, hogy valóság volt. Azon az estén azonban nem mertem szólni. Arról pedig végleg letettem, hogy a bikru tanairól szóló részt, mit ma sem tudok egészen hinni, elmondjam.
Hirtelen elcsendesedve válaszoltam, hogy e pillanatban magam sem vagyok teljesen biztos benne, és jobban szeretném, ha a mai izgalmak után felmentenének az őrültségek felelevenítésétől, és áttérnénk inkább józan és kedves dolgokra, amiket honfitársaimtól oly régen volt módomban hallgatni.
Szavaimat megértés fogadta, majd az admirális felállt, és kezében pohárral beszélni kezdett.
Közvetlen szavakkal üdvözölt, örömét fejezte ki, hogy az őrültek közül szerencsésen visszakerültem a kultúrvilágba, és erőimet újból imádott hazám szolgálatába van módom állítani.
Lelkes szavakkal emlékezett meg hazám nagyságáról és különleges elhivatottságáról, mely őt a béke és keresztény civilizáció őréül állította. És e felemelő békehivatás letéteményese a hadsereg, mely biztosítja a világ egyensúlyát, a krisztusi igazság fennmaradását és nem utolsósorban az angol polgárság családi tűzhelyének nyugalmát.
Átszellemült arccal, emelt hangon jelentette ki, hogy nincs felemelőbb tudat, mint az angol lobogó alá tartozni, mert ez adja az igazi lelki tökélyt, mi az angol polgárt büszkeséggel tölti el, és a világ minden más polgára fölé emeli.
- E boldog érzés magaslatára - így szólt - csak az élő és meleg honfiszív tud emelkedni, melyben él az ideálok és tradíciók szent tisztelete, míg az üres és sivár lélek távol marad tőle, és a pusztaságban tévelyeg. A lobogó és a Biblia tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünknek, amely megkülönböztet minket az oktalan állattól, ez acélozza meg karjainkat a nemes harcokban, ez avatja hősökké a nemzet fiait, kik boldogan áldozzák életüket a becsületért és a hősi halál dicséért.
A katonai erények és a nemzeti eszme tisztelete a népek életének a forrása, ami nélkül halál és pusztulás volna sorsunk. Ápoljuk tehát szívünkben a magasabb rendű ideálokat, törhetetlen ragaszkodásunkat a Biblia és hazánk iránt, mert angol hazafi kardjával és becsületével él vagy hal.
Egyelőre még nem tudjuk - mondta -, hogy a jövendő háborúban a németek, franciák vagy a japánok ellen kell-e küzdenünk, de annyi bizonyos, hogy bármerre szólít őfelsége parancsa, gondolkozás és habozás nélkül sietünk a lobogó védelmére.
Bizton hiszem, hogy ha megszólal a trombita, korra és nemre való tekintet nélkül minden polgár örömmel áldozza életét az eszméért, mert ha valamennyien meghalunk is, Nagy-Britannia és az eszme örökké élni fog!
Poharát Őfelsége egészségére ürítette, majd az asztalon álló kis zászlót felkapva, háromszoros hip-hip-hurrát kiáltott nemzetünk jelvényére.
Megrázó jelenet következett.
A tisztikar felugrált, a szemekben könnyek csillogtak, és mindnyájunk ajkán felzendült a God save the King.
Az utolsó akkord elhangzása után a tisztek összeölelkeztek, és percekbe telt, míg mindenki újra elfoglalta helyét.
Most a tisztikar engem kívánt hallani. Szerettem volna méltóan megköszönni azt a mámoros boldogságot, ami oly hosszú szomjúság után körükben újra eltöltött.
Felemelkedtem, de kezemben reszketett a pohár. Torkom elszorult, és végül is csak azt tudtam kiáltani meghatottságomban:
- Hazám! Királyom! Éltem a tiétek!
A többit elnyomta a feltörő zokogás és tiszttársaim dörgő éljenzése.
Az admirális kezét nyújtotta felém.
Redriffbe hazatérve, nőmet és gyermekeimet jó egészségben találtam. Nőm a viszontlátás örömétől kezdetben szóhoz sem tudott jutni, később pedig a meghatottságtól könnyekre fakadva mondta el, hogy engem már mindenki halottnak hitt.
Gyengéd szavakkal igyekeztem vigasztalni, hogy immár semmi bajom, és életemet újból neki és hazámnak szentelhetem.
Nőm továbbra is zokogva, a gondos feleség aggodalmával kérdezte, hogy mi lesz az életbiztosítással, amit már elköltött házam fényének méltó megőrzésére, és hogy nem lenne-e ajánlatos feltűnés nélkül visszautaznom Kazohiniába, ott várva be a jogi elévüléshez szükséges harminc évet.
Ezt persze nem fogadhattam el, mert a csalás határát súrolta volna, mitől angol állampolgár jelleme távol van, másrészt már az egész tisztikar tudott megérkezésemről. Így hát azzal nyugtattam meg nőmet, hogy útleírásomnak kiadásából az életbiztosítást bőségesen vissza fogjuk fizetni, hiszen élményeim olyan tanulságosak, hogy kiadását minden kormányzat magasra fogja értékelni és terjesztését pártfogolni, hogy az alattvalók egy hitvány és ostoba behinekből álló és gonosz vezetők által kormányzott társadalom leírásából tanulják meg értékelni saját környezetüket.
És miután tapintatos, de határozott fellépésem a parkett-táncost is távozásra bírta hajlékomból, teljesen helyreállott a családi béke, ami oly kedves jellemzője a meghitt angol otthonnak.