A regény egy modern Gulliver utazásáról szól. Az angol hajóorvos ismeretlen szigetre vetődik, olyan országba, amely elérte a technikai civilizáció teljes diadalát. Lakói, a hinek, tökéletes rendben élnek, érzések, vágyak, művészet, politika s a közönséges ember hasonló mozgatói nélkül. Gulliver hamarosan boldogtalanná lesz e számára sivatagi lét tökéletességében, s bekéredzkedik a behinek, a még emberi atavizmusokkal élő, lelkes lények zárt telepére. Ott rá kell jönnie, hogy a lélek nélküli rend számára légüres teréből egy rögeszmékkel zsúfolt pokol fullasztó füstjébe került, olyan őrültek közé, akik életük elpusztítására alkotnak maguknak isteneket, törvényeket, szabályokat. Mikor megszabadul a behin telepről, megszökik a szigetről, és visszatér otthonába. Ez a történet.
Kazohinia tehát első látásra gulliveriáda. A kritika annak idején egyértelműen úgy is fogta fel, mint a Swift műve nyomán világszerte újra- és újrasarjadó társadalombíráló irodalom egy magyar hajtását. Ez persze inkább csak irodalomtörténeti érdekessége, ha úgy tetszik, érdeme a műnek. Swift útja Magyarországon nincs szélesre taposva: Gulliver első egyenértékű fordítását csak Karinthy készítette el. A nagy szatírának Karinthy előtt nem is volt komolyan számba vehető hatása a felnőttek magyar irodalmára, de még az ifjúsági irodalom művelőire sem, pedig ezen a területen vált - természetesen gyermekek számára átfésülve - először a magyar olvasók szélesebb körében ismertté. Kazohinia a Swift nyomát követő magyar szatirikus irodalomnak - Karinthy Capilláriája és Faremidója mellett - legjelentékenyebb alkotása.
Első kiadása közel négy évtizede, 1941-ben jelent meg. A bírálók elég értetlenül fogadták, Karinthy maga azonban azt mondta róla, hogy minden hasonló munkáját odaadná érte. Babits izgalmasan érdekes, a maga nemében rendkívüli írásnak tartotta, és csak halála akadályozta meg abban, hogy Baumgarten-díjjal tüntesse ki. A mű lassan lépett ki az irodalmi élet félhomályos hátteréből. Része van ebben annak is, hogy szerzője nem szépirodalmi célt akart szolgálni művével, s nem vett részt semmiféle irodalmi mozgalomban. A Szathmári nevet hosszú ideig álnévnek tartották még az irodalom dolgaiban tájékozottabb közönség körében is.
Pedig a szerző valóban élő személy volt. Gyulán született, 1897-ben. Budapesten az első világháború utáni évek rendkívüli nehézségei között elvégezte a Műegyetemet, s a MÁVAG-ban kezdte mérnöki pályáját, órabéresként. Egyetemi évei alatt s a napi hivatali munka szűkös szüneteiben mégis makacs kitartással foglalkozott természet- és társadalomtudományi vizsgálódásaival. Alkalma volt megfigyelni a koldus, de nagyot mutató, párbajképes, de gyáva, monoklis úri társadalmat, lakkozott, de lyukas cipőben, az úri élet ezer szabályát, amik előírták, hogy a társaságbeli ember mekkora csomagot vihet szégyen nélkül, kivel tegeződhetik, hogyan kell asztalhoz ülnie, udvarolnia, irodalmi s politikai dolgokban véleményt nyilvánítania. Megismerte a közéleti tabukat, köszöngetett a Gessler-kalapoknak, átélte a világháborúkat, a világválságokat. 1930-ban annyira megérett benne világszemlélete, hogy szükségesnek érezte megfogalmazását. 1930-tól 1934-ig nagy igényű regénytrilógiát írt, "Hiába" címmel. A modern társadalmi formák kiúttalanságát igyekezett ebben ábrázolni és értelmezni. A munka nem jelent meg: mire elkészült, írója tartalmilag, formailag egyaránt kinőtte.
1935-ben fogott új művéhez. Többszöri átírás után elég érettnek érezte ahhoz, hogy megmutassa távolról tisztelt mesterének. "Karinthy nekem szellemi apám volt, az egyetlen magyar író, akinek az írás nem mesemondás volt, hanem eszköz az elsikkadt, agyonhínározott valóság felszínre búvárkodásához... Ő volt az első ember, aki Kazohiniát teljesen átértette. Mialatt beszélt, az volt az érzésem, hogy én magam beszélek, szavai legbelsőbb agysejtjeimből hangzanak. Soha senkivel nem volt annyira tökéletes szellemi kapcsolatom, mint vele" - írta erről a találkozásról. Persze azért, mert Karinthy jónak ítélte, még nem találták jónak a regényt a cenzorok. A második világháború egyre növekvő tébolyában egyre kevesebb remény volt rá, hogy napvilágot láthasson. Alapos cenzori vizsgálatok, kényszerű átdolgozások után egy sértődött sznob cenzor jóvoltából jelenhetett meg végre.
A bírálók mindjárt felvetették az elődök, mintaképek kérdését. Magyar elődökről - Karinthyt kivéve - nem igen lehetett szó. Bessenyei Tarimenese egészen más forrásból fakad, s a szűkebb szakmai körökön kívül alig ismeretes. Legkomolyabb előzményként Huxley Szép új világára lehetett rámutatni. Szathmári erről a következőket írja: "Tekintve, hogy Kazohiniát a Szép új világ megjelenése előtt két évvel írtam, nem is tudtam tökéletesebben utánozni. De az tény, hogy szerencsére született két évvel előbb, mert valóban annyi hasonlóság van köztük, hogy ha a Szép új világot előbb olvastam volna, sohasem mertem volna megírni Kazohiniát." A hasonlóságot tehát nyilván az a szellemi törvényszerűség magyarázza, hogy azonos történelmi pillanatban és körülmények között az európai művelődés különböző területein egymástól függetlenül is lényegükben igen rokon jelenségek lépnek fel. Voltak azonban olyan bírálók is, akik félremagyarázták a könyvet. A legártalmasabb belemagyarázás szerint a szerző borzalmas falanszterként festette le a hinek társadalmát, hogy a mű azt mutassa meg: íme, óvakodjatok a kollektív civilizációtól, mert megélhetetlen, borzalmas. Az igazság éppen ezzel ellenkező.
Az első kiadás (Gulliver utazása Kazohiniában) hamarosan elfogyott; de a megszigorított háborús cenzúra nem engedélyezett újabb kiadást. A második kiadás (Utazás Kazohiniában) csak 1946-ban láthatott napvilágot. Ez sokkal teljesebb volt az elsőnél: tartalmazta a fasizmus idején kicenzúrázott részeket, újabbakkal bővítette a kalandokat s egy, a mű filozófiai értelmét - sajnos, elég szerencsétlenül - magyarázó utószóval is bővült. Ezt a kiadást is elkapkodta a közönség; az itt-ott azóta felbukkanó példányok nagy áron keltek el a megszaporodott rajongók között. A mostani - Kazohinia című -, ötödik, magyar kiadás - ötödik, mert a mű közben eszperantó és angol nyelven is megjelent - az előző kiadáshoz (1957) hasonlóan, minden értelembe vágó kozmetika nélkül lát napvilágot, tehát majdnem teljesen megegyezik a második kiadás szövegével. A szerző kizárólag apró, stiláris javításokat végzett rajta; mindössze az orvosi tudomány céljáról szóló rövid párbeszéddel egészítette ki; és elhagyta "A szegény csepűrágó dala" című utószót.
A regény körül támadt félreértések onnan származtak, hogy a magyarázók egyértelműen társadalmi szatírának fogták fel. Pedig legfőbb műfaji érdekessége az, hogy két, alapjában rokon, általában azonban külön úton járó műfajt házasított újra - s elődeinél határozottabb ellenpontozással - egybe: az utópiát és a szatírát. Mintha Morus Tamás nyújtana kezet benne Swiftnek. Kazohinia tudniillik nem a falanszter karikatúrája, hanem annak a tökéletes életnek megálmodott képe, amelyet Szathmári egy egészségesen fejlődő emberiség elé eszményül állítana. A behin telep látomása pedig, amelynél keserűbb szatírát kevesen írtak az emberi élet visszásságairól, arra szolgál, hogy még jobban kiemelje a tökéletes hinek életének szépségét és igazságát.
Ha a könyvet a maga szándékai és arányai felől nézzük, világos, hogy a kalandos történet, a regényes, fantasztikus, szatirikus környezetrajz, a felidézett alakok sokasága nem elsőrangúan szépirodalmi célt szolgál. Jelképes megjelenítése akar lenni egy bölcseleti alapgondolatnak. Ezt akarja úgy kifejteni, hogy a filozófia elvont fogalmai közt járatlanok is megértsék vagy legalábbis elgondolkozzanak felette. Szathmári szerint az ember mai életformáiban eltorzult lény. Kiszakadt a lét személytelen, ezért igaz, változatlan és örök egyensúlyt tartó törvényeiből. "Lelkes lénnyé" vált, aki a maga képére, vágyai, igényei s főleg rögeszméi szerint akarja megváltoztatni a lét tiszta valóságát. Életének eltorzítója, létének megkeserítője tehát a lélek. A lélek hozza létre a műveltséget, fűti a határtalan, tehát kielégíthetetlen igényeket, s teszi szerencsétlenné az embert.
Ennek a bölcsességnek az az előnye, hogy olyan egyszerű és következetes, mint egy szillogizmus. A szillogizmus azonban csak arra szolgál, hogy áttekinthető rendbe foglalja a gondolatainkat: az egész élet értelmezésére nem alkalmas. Kazohinia gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettő között él egyaránt boldogtalanul és magárahagyottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában. Mint Gulliver is, akinek alakjában Szathmári önkéntelen szubjektivitással és igaz emberi iróniával úgy rajzolta meg önmagát, hogy mi mindnyájan önmagunkra ismerhetünk benne.
Az irodalom gyakran megfigyelhető ironikus játékát láthatjuk Szathmári esetében is. Az alkotás elszakad szerzője szándékától, a maga törvényei szerint növekszik, és kerekedik egésszé. Az író egy életbölcseleti tételt akart képekkel hozzáférhetővé tenni; a képek azonban sokkal érdekesebbé, színesebbé, jelentékenyebbé válnak a tételnél. A regény filozófiai mondanivalója nélkül - sőt, mint Swift esetében is: anélkül, vagy éppen annak ellenére - rendkívül mulatságos, lebilincselő, változatos olvasmány. Az olvasó közvetlen élményeihez jobban kapcsolódik, éppen ezért sokkal népszerűbb az életünk groteszk, tragikomikus fonákját mutató behin telep rajza; ez elevenebb is mint a másik kép, amely a hinek világát rajzolja ünnepi áhítattal, de kissé az utópisztikus filmekből ismert közhelyek szerint. Szathmári azonban nem fél a közkeletű eszközöktől, még a ponyva elemeitől sem. Stílusának egyik lényeges jellemzője éppen a kicsit esetlen hétköznapiság: a naplót író átlagember pongyolasága. Olyan író ő, aki - eltérően szónokias, színes közstílusunk mestereitől - közlendői tartalmasságával, nem szavainak ékességével akar hatni.
Érdemes megemlíteni, hogy 1935-ben a hinek technikai civilizációját a miénkhez képest körülbelül egy századdal haladottabbnak akarta ábrázolni a regény. Az azóta eltelt csaknem öt évtized minden akkori elképzelésre rácáfolt. A több fokozatú mozgójárda, a magától nyíló ajtó, a plasztikus mozi, az üzenetet szalagra rögzítő telefon, a ragasztással összeállított típusruha megvalósult. Az antibiotikus sugárkemence a különböző cillinekben és micinekben, a látótelefon pedig a televízióban szintén közel jutott a megvalósuláshoz. Fényképen láttunk már olyan szerkezetet is, amely a szívoperációk alatt nemcsak a szív, hanem a tüdő működését is helyettesíti.