Szerző megkísérli a hazajutást, de Zatamon nem osztja szándékát - Végül maga készít csónakot, és sikeresen kijut a tengerre
Ez a jelenet végleg megpecsételte sorsomat. Zatamon goromba szavai egyszerre újból megmutatták előttem a hin élet visszataszító valóságát, amit a közbejött behin borzalmak átmenetileg feledtettek velem. Egymás után tárult fel előttem sivatagszerű életüknek minden kibírhatatlansága, az egyedüllét, az emberek idegensége, rideg szívtelensége, a textilgyár monoton zúgása és végül a legszörnyűbb emlék: Zolema, az illattalan virág.
Soha ilyen kilátástalan zsákutcában nem voltam. A reménytelenség tudata lassan felháborodásomat is elnyomta, és elérkeztem ahhoz a látszólagos nyugalomhoz, mikor az ember már higgadt ésszel mérlegeli az öngyilkosságot.
Pedig számomra harmadik megoldás is nyílhatott volna, ami mindent jóra fordíthat: ha el tudok menekülni erről az elátkozott szigetről, és visszajuthatok hazámba. Börtönlakó nem csüng olyan vággyal a rácson beszűrődő vékony sugáron, ahogy én vetettem rá magam a visszatérés reményére.
Amint szívem dobogása csillapodott, megpróbáltam józan számítást csinálni, és arra az elhatározásra jutottam, hogy bármi módon megkísérlem a menekülést, és csak ha az nem sikerül, végzek magammal.
Az bizonyos volt, hogy nagy feladat előtt álltam. A hinek nem ismerik a hajózást. Mindenük a föld volt, abból éltek, ahhoz volt kötve egész gondolkodásuk. Talán éppen ezért nem tudtak lelkileg sem szárnyalni. A föníciaiak kereskedelmét, a rómaiak terjeszkedési lázát, a spanyolok kalandvágyát és a normannok kalózkodását éppúgy hiába kerestem volna köztük, mint hazám hivatástudatát a humanitás és a keresztény civilizáció terjesztése terén. Tudták, hogy a föld kerek és százezerszerte nagyobb az ő szigetüknél, de még csak meg sem kíséreltek más népekkel összeköttetésbe kerülni. Sem a hódítás, sem a gazdagodás vágya, de még csak a kíváncsiság sem hajtotta őket a határokon túlra. Egyszerűen nem érdekelte őket semmi saját létszükségleteiken túl. Csakis azokat a tudományokat művelték, amelyekből hasznuk volt.
A hajózás tudományát néhány könnyű sportcsónak képviselte, mikkel csak a folyón evezgettek, vagy a tengerpart mellett, de a nyílt tengerre még szélcsendes időben sem lehetett volna velük kimerészkedni.
Így hát, ha el akartam innen jutni, előbb hajómat is meg kellett építenem.
Hosszas habozás után tehát rászántam magamat, hogy a haragot félretéve, mégis beszélek Zatamonnal, hogy segítségét kérjem.
Másnap estefelé újra felkerestem őt.
Őszintén feltártam előtte, hogy szigetükön nem bírom az életet, és ha nem akarja, hogy öngyilkos legyek, úgy eszközölje ki a hinek segítségét. Elmondtam, hogy értek valamit a hajókészítéshez, és ha néhány embert kapok segítségül, két hét alatt összetákolhatunk egy tengerálló csónakot, és örökre megszabadulnak tőlem, ami mindkettőnk számára az egyetlen megoldás.
Zatamon azt felelte, hogy nem érti, miért kívánja valaki a tökéletlenséget, de tény, hogy a behineknek vannak ilyen rögeszméik, amiről nem lehet őket lebeszélni. Azonban a hineket nem lehet rávenni, hogy olyan dolgot végezzenek, ami nekem kárt jelentene.
- Hogyan gondolod - mondta -, hogy kazo szervezetű lény eltérhessen a kazótól? Nem kényszerítheted a halakat szárazra, és nem táplálhatod szénával a kutyát, mert ha megkísérelnéd, már nem volna életük.
A korlátoltságnak ez a netovábbja annyira megdöbbentett, hogy pár pillanatig nem is tudtam, mit feleljek rá. Eleinte azt hittem, hogy a tegnapi sértődés beszél belőle, de viselkedésem miatti neheztelését leplezni akarja. Most pedig kapva kap az alkalmon, hogy árthasson nekem, és aljas szándékát ilyen udvarias kibúvó mögé rejti.
Csak lassan tért vissza belém a tudat, hogy ezeknek fogalmuk sincs az udvariasságról és a gentleman modor elemi szabályairól.
De ha tényleg nem hazudik, akkor kár minden további szóért. Úgysem érek el vele semmit.
Szó nélkül sarkon fordultam, és most már végleg otthagytam.
Elhatároztam, hogy bármi áron meg fogok szökni tőlük. Utolsó kísérletképpen megpróbálom a csónakot magam összeállítani, és csak ha ez nem sikerül, akkor végzek magammal.
Másnap egyszerűen elhagytam a kórházat. Senki se nézett utánam.
Bementem a városba. Egy garázsból autót és szerszámokat hoztam, kikocsiztam jó távol a várostól, és egy bővizű patak mellett, a sűrű bozótban kiszereltem a motort. Másnap másik kocsin egyéb szerszámokat, néhány vasrudat, lemezeket és különböző géprészeket vittem ki, sátrat állítottam néhány esőköpenyből, és pléhlemezekből nagy üggyel-bajjal kikalapáltam egy kezdetleges hajócsavart és kormánylapátot.
Ezután deszkákat hordtam ki, úgy-ahogy összemesterkedtem egy kisebbfajta bárkát, kötélcsigákkal nagy nehezen vízre vontattam, és hozzáláttam a motor beszereléséhez.
A kihordással persze nem volt baj, a javakat senki sem őrizte, de a munkát dugva kellett végeznem, mert ha meglátják, nyilván behinnek néznek.
Nem akarom az olvasót a részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy három hónapig az erdőben dolgoztam, éjjel a városban aludtam, de végre olyan munkám volt, ami mellett nem unatkoztam. Erőt adott a hazaszeretet, a honvágy.
Három hónap múlva egy hatalmas teherautóval majdnem az összes raktárakat végigjártam. Egyikből három hordó benzint, másikból olajat raktam fel, aztán mindenféle élelmiszert, kenyeret, kétszersültet, konzerveket szereztem be mintegy három hónapra elegendő mennyiségben. Utazásom ugyan minden valószínűség szerint nem igényelt többet két hétnél, de úgy gondoltam, miért ne tartalékoljak, ha van miből. Úgysem őrzi senki.
Eszembe is jutott, mi lenne, ha egy szép napon valami csirkefogó kifosztaná raktáraikat. Igaz viszont, hogy készleteik rendkívül nagyok, miket száz vagy ezer csirkefogó sem tudna érzékenyen megkárosítani, és ilyenek különben sincsenek a szigeten. Hatalmas raktáraikat szemlélve inkább az jutott eszembe, hogy hazatértem után rögtön expedíciót szervezek, hogy én tűzhessem ki itt elsőnek a keresztény civilizációt jelentő angol lobogót, mielőtt valami kapzsi gyarmatosító ország leigázná a sziget derék népét.
Így lassan áthatott a felemelő hivatás tudata, hogy Kazohiniába vetődésem tulajdonképpen a Gondviselés különös kegye, mely engem ajándékozott meg e dicsőséges és hazafias misszióval.
E tudat új erőt öntött belém, forró imában adtam hálát az Egek végtelen irgalmú Urának, és utána kettőzött erővel folytattam magasztos munkámat.
Már csak az édesvízkészlet volt hátra, de nem volt megfelelő tartály. Benzineshordóba csak nem önthetek ivóvizet!
Eszembe jutott, hogy a textilgyárban volt egy mosdóhelyiség, ahol a falon egy melegvíztároló edényt láttam. Elkocsiztam tehát a gyárba, és ott a legelső hint megkértem, hogy segítsen a tartályt leszerelni. Az persze kérdés nélkül, azonnal ráállt. Az bizonyos, hogy e tekintetben már ismertem őket. Még felrakni is segített, én pedig alig tudtam a nevetést visszafojtani, arra gondolva, hogy holnap hiába csavarják a csapot. Feltétlen azt fogják hinni, hogy halálos baleset ért, azért nem hoztam vissza a tartályt a javításból.
Útközben még benéztem a geofizikai intézetbe, melynek laboratóriumából egy igen finom iránytűt, szextánst, távcsövet és egyéb szükséges műszereket vettem magamhoz. Ezt persze már óvatosan kellett végeznem, megvárva, míg a fizikusok nem néznek oda. Mindezt aztán kiszállítottam és elhelyeztem bárkámon.
Minthogy hazafias munkámmal már teljesen elkészültem, már csak az indulás volt hátra.
Szándékosan nappal indultam el, mégpedig késő délután, mikor a hinek legnagyobb része kint sétál a tengerparton. Hadd egye őket a méreg, látva tovatűnő bárkámat!
Tehát alkonyat előtt beszálltam, mindent még egyszer jól átvizsgáltam, majd a Mindenható segítségét kérve utamra, begyújtottam a motort, és kihajóztam a tengerre.
A parttól mintegy kétszáz lépés távolságra megfordultam, és ettől kezdve a partvonulat mentén haladtam el Kazohinia előtt.
A bozótos részt nemsokára elhagyva, feltűnt a strand. A hinek százai hevertek, sétáltak, ültek vagy fürödtek. Csónakomra sokan felfigyeltek, én pedig a szabadság édes örömétől megittasulva, kiálltam a fedélzetre, sapkámat lengettem, és teletorokkal hahóztam. Egyszerre felszabadult bennem mindaz az emberi öröm, amit köztük el kellett nyomni magamban.
Annyi bizonyos, hogy a hinek felfigyeltek, mert minden arc felém fordult, és bámultak, mint borjú az újkaput.
A tudat, hogy kívül vagyok hatalmukon, és immár azt teszek, amit akarok, újabb lökést adott örömömnek, mely elemi erővel törte át gátjait. Sapkámat a levegőbe hajigálva, majd magam a földre vetve rúgkapáltam, good-bye-t kiabáltam feléjük, és szakadatlanul nevettem.
Azok egy darabig ámulva csodálkoztak rajtam, fel sem tudták fogni a helyzetet, majd többen felém kiabálva kérdezték, hogy mi történt velem. Én válaszul good-bye-t kiáltottam vissza, amiről úgy látszik, azt hitték, segítséget kérek, és abban a hitben, hogy elragadott a víz, többen a tengerbe vetették magukat, sőt ebben a pillanatban megszólalt a sziréna is, ami azt jelenti, hogy valaki fuldoklik, és két evezős csónak is felém indult mentőövekkel.
A komikus fordulat olyan nevetésre késztetett, hogy hasizmaim belefájdultak. Hagytam őket közel jönni, majd gázt adva, elsuhantam előttük. Aztán újra a fedélzetre lépve, ugráltam, táncoltam, fügét mutattam, és a nyelvemet nyújtottam feléjük.
Azok egy darabig összevissza lubickoltak, majd tanácstalanul visszaúsztak a partra.
Amint a népes strandon túlértem, szívem hirtelen nagyot dobbant, és egy pillanatra elkomolyodtam.
A magános szikla tűnt fel előttem, melyen valaha Zolemával ültem, és nagy fellobbanással hittem, hogy találtam valamit.
Magasan, fent a szikla tetején most is állott egy hin. Talán éppen Zolema? A parttól már jól távol voltam, nem tudtam kivenni. Lehet, hogy nem is nő. Hiszen olyan egyformák. Egy a sok közül.
Ösztönös mozdulattal látcsövemhez nyúltam, de hiába figyeltem, arcát nem tudtam kivenni, mert feje pontosan a lenyugvó naptányérba esett, és a körötte sugárzó nagy fényességtől nem láthattam a részleteket.
Jókedvem egyszerre elpárolgott, az emlékek fájdalma szorította össze szívemet, és a kormánylapáthoz kapva, teljes gázzal a nyílt tengerre irányítottam bárkámat.
De szememet nem tudtam levenni róla. Az pedig csak állt szoborszerűen, mozdulatlanul, mintha az alatta levő sziklával egybe lenne forrva. Szemem elől mindinkább távolodott, és alakja lassan egészen belekerült a naptányér vakító fényözönébe. Amint távolodtam, a nap is úgy nyugodott le, mintha csak követte volna a látóhatárba merülő alakot, amely lassan csökkenve eltűnt a fényben.
Egy idő múlva már nem láttam külön a sziklát. Az egész sziget belefért a lenyugvó napkorongba, amely egyre lejjebb szállt, végül egy utolsó lobbanással eltűnt a végtelen vízben, örökre magával ragadva Kazohiniát is.
Nekem pedig nagy kő esett le szívemről, hogy e borzalmas szigetet, hol a szív, szeretet, szépség ismeretlen fogalom, és ahol a vigasztalan élet sivár börtöne oly sok szenvedést okozott, végre messze hagytam magam mögött.
És amint előrefordultam, lelki szemeim előtt ujjongva tárult fel a túlsó part reménye: a lélek földje.
Örömömet csak az zavarta, hogy még sokáig fájt a szemem, és súlyos szemrehányást tettem magamnak, hogy orvos létemre a napba próbáltam nézni, pedig tudhattam, hogy az emberi szem nem arra van teremtve, hogy túl erős világosságba beletekinthessen.