Ebben a fejezetben végre világosság derül arra, hogy mi a hinek különös életének titka, mi a behinség és mi a kazo - Szerzőt és hazáját Zatamon mélyen megsérti, ami őt döntő elhatározásra bírja
Délelőtt kifeküdtem a napozóra a kórház tetején, és a pihenés végtelen boldogsága szállt idegeimre. Álmos-boldog hangulatban néztem a szemben levő hegyre, melynek oldalát hosszú, ezüstös csavarvonal osztotta ketté. A csavarvonal hol felfelé forgott, hol vissza. Fogalmam sem volt rendeltetéséről. Egyike volt különös gépeiknek, miket százszámra láttam ittlétem alatt, de ha húsz évig éltem volna köztük, az is kevés lett volna mindet megismerni. A lényeg azonban most nem érdekelt, csak valami kellemes, zsongító érzés volt látni ezt a misztikus perpetuum mobilét. Felajzottságom lassan megenyhült.
Már több órája élveztem az édes gondtalanságot, mikor vállamon egy kezet éreztem.
Felpillantva Zatamont vettem észre. Széket hozott, mellém ült.
- Mondd el reflexióidat - így szólt -, miket a behinek közti élet keltett benned.
Kérdésemre, hogy mért van erre szükség, azt felelte, hogy jelenlegi állapotom diagnózisához szükséges.
Megpróbáltam újra néhány szóval vázolni szenvedéseimet, de lelki sebeim annyira elevenek voltak, hogy a puszta visszaemlékezés is beteggé tett. Újból reszketés vett rajtam erőt, hangom akadozóvá vált, és kérnem kellett, hogy egyelőre tekintsen el az emlékek felelevenítésétől.
- Angol állampolgár vagyok - mondottam -, a józan ész és a civilizáció tiszteletében nevelkedtem, ott, ahol az igen beleegyezést jelent, a nem pedig tagadást. A tébolyt csak gyógyítottam, és elképzelheted, mit jelentett számomra kiszolgáltatva lenni egy ilyen fokú tébolynak, amilyent nálunk hírből sem ismernek.
Őszinte sajnálatomat fejeztem ki, hogy a világnak ez a legborzasztóbb betegsége pont az ő viruló és békés szigetüket sújtja, és kértem, hogy talán ő mondja el inkább ennek a betegségnek bővebb lényegét, amely engem mint orvost rendkívül érdekel. Bezáratásom előtt mondott ugyan valamit a nap kozmikus sugarairól, de, sajnos, akkori téveszméim miatt (miket most nagyon szégyellek) nem fordítottam rá kellő figyelmet.
Valósággal kanosszát jártam, és nagyon jólesett levezekelnem vétkemet. A bölcs hinek közt valósággal gyereknek éreztem magam, aki a rossz fiúk bántása elől visszamenekült anyja karjába.
- Már említettem neked - kezdte Zatamon -, hogy az életfunkciókat a nap kozmikus sugarai befolyásolják. Minden élet forrása a nap, tehát az életakarat is onnan származik, a meleggel együtt jövő kozmikus sugarak alakjában. Ezt a sugárzást az agy mint antenna felfogja, és működése a sugaraktól meghatározott módon alakul. Ez az ösztön.
- Tehát a sugarak olyasféle hatást gyakorolnak az ösztönre, mint a hormonok a szervek működésére?
- Úgy van. Sőt, a nap kozmikus sugarainak az életre gyakorolt hatását részben már ti is ismeritek. Tapasztaltátok a protuberanciák és napfoltok egybeesését bizonyos élettünetekkel. Meglepődtetek a szoros korreláción, mit a naptevékenység és egyes betegségek, sőt a balesetek hullámzása közt észleltetek. Az életerő ilyen hullámzásaiból láthatjátok, hogy azt teljes egészében a nap kozmikus sugarai diktálják az idegrendszernek. A vitalitás és az ösztön a naptól jön. És amennyiben az ösztön csak ösztön marad, gondolkozás nélkül, nincs is baj. Láttad a hangyák kazo életét?...
- Mit?! - vágtam közbe meglepődve, mert ezt a hasonlatot már használta valaha. - Hogy jön az ész nélküli állat a kazóhoz, amely a hin társadalom észlényeinek komplikált életszabálya?
- Csak az a szabály komplikált, amely nem maga az élet, például a behinek agyrémei. Az élet egyszerű és magától jövő. Jól megélni csak egyféleképpen lehet, rosszul megélni pedig nemcsak nehéz, de nem is lehet. A természetben nincs ellentmondás, mert az ellentmondások önmagukat pusztítják el, mint ezt a behineknél láttad. Példát mondok: az állatvilágban a hosszú életű és szívós állatok szaporasága a legkisebb, viszont a rövid életű és esendő fajták igen szaporák. Ebben persze ti rendező erőt, a természet misztikus csodáit tisztelitek, holott ez nem más, mint a kazo: egyszerű matematikai igazság, maga a valóság: tény, ami másként nem is lehet. Ha a nyúlnak nem volna nagy a szaporasága, egyáltalán nem élne nyúl a világon, mert kipusztult volna. Most már elképzelheted, hogy ember sem élne, ha termelő munkájának ellentmondása támadna, tegyük fel egy olyan tévhitben, hogy nem táplálékkal, hanem kaviccsal vagy késsel kell táplálkoznunk. Beláthatod, hogy az ilyen állapotban élő ember éppúgy elpusztulna, mint az ivarképtelen nyúl. Ezt közületek a józanabbak úgy fejezik ki, hogy természetes kiválasztódás.
- Hát nem az?
- Sokkal egyszerűbb. Matematikai képlet: a - a = 0. Vagyis: ha élek, de életemet nem tartom fenn, elpusztulok. Ez egyszerűen a létező valóság, a kazo, amit tehát nem kell tanulni. Tudás és tanultság csak a behinséghez kell, a kazo így van. Magától.
Kissé bántott, hogy úgy beszél hozzám, mintha az egyszereggyel sem volnék tisztában, és futólag megjegyeztem, hogy jól ismerem a matematika törvényeit.
- Ne mondjunk törvényt - felelte -, mert ez már valami szellemi alkotást jelent, míg a kazót nem kell megérteni, mert életünk másként nem is képzelhető.
- Eszerint tehát - mondottam - a behinség az elemi számtan iránti képtelenség, mikor az ember a legegyszerűbb kivonási műveletet sem tudja elvégezni.
- Nagyjából így van, de nem a számolási képtelenség miatt, hanem mert a beteg a számok jelentésével nincs tisztában. A behin azt képzeli, hogy a nem evés voltaképpen evés, és hogy a kés nem megszünteti, hanem elősegíti az életet.
- És honnan kerülnek agyába az ilyen szörnyű téveszmék?
- Magából az agyból. Az ember agya komplikáltabb felvevő készülék, mint a hangya idegrendszere, és mint ilyen, önrezgést is bocsát ki, ami a nap kozmikus sugaraival keveredik. Az agy pedig ezt a kevert hullámot fogja fel, miáltal a dolgokról való felfogása elferdül, és életfunkciói kisiklanak a kazóból. A valóságos célokon kívül az agy maga termel magának célokat, ferde ösztönöket, ketnit, kiput, bruhut, bikbamot, bötót és ezer egyéb nem létező dolgot, miáltal létük önmagát pusztítja el, és átmegy a nemlétbe.
- Mert nem értik a matematikát...
- Ismétlem: a kazót nem érteni kell, mert az magától így van. Egy meg egy, az kettő, és ennek a kifejezésnek: 1 + 1 = 3 nemcsak értelme nincs, hanem egyáltalán nincs is. Kazi! A kazo a levő, a kazi a nem levő, és aki kazi módra akar élni, az már nem is él.
- De a behinek éltek.
- De diszharmonikusan. Márpedig a diszharmónia feltétlenül kipusztítja önmagát. A kazi nem állhat meg. Sem a kés, sem a mufrukok levegőbe agyalt lélegzetei, sem a sárga kavics sohasem lesz táplálék. Mindezek nem létező dolgok, és az eredmény is a nem létező élet, a halál, aminthogy láttad is: a bötóért, négyszögért, ketniért és anebákért nem jóllakni és élni kell, hanem éhezni és meghalni. Egész múltjuk egymás irtásában merült ki. De a valódi célokért élni kell: sem házát építeni, sem gabonaföldeket learatni nem tud a halott ember.
Szavain hosszan gondolkoztam. Ismerősen csengtek, mintha már hallottam volna valaha, valakitől, de most nem ezen tűnődtem. A lényeg érdekelt.
- Ez így teljesen érthető - mondtam -, de te említetted, hogy az emberi agy komplikáltsága folytán kelti a zavaró önrezgéseket. Hogy van hát, hogy ez a behinek agyát megzavarja, míg a tiétek mentes tőle?
- Élettani kutatások bizonyítják, hogy szigetünk őslakói mind behinek voltak. De a kazóval vagy szerinted természettel diszharmonikus dolgok nem maradhatnak fent huzamosabb ideig, hanem elpusztulnak, és megmarad az, ami harmonikus. Így kifejlődik az egyetlen állóképes kazo szervezet is. Tudod, hogy a vérben fagociták fejlődtek ki, amelyek a bacilusokat felfalják, és fenntartják a kazo egyensúlyát, különben ember már rég nem élne. Ami pedig a bacilusok támadása volt, az volt az emberi gondolkozás megindulásakor az önsugárzás. A levegőbe alkotott célok körüli harcban addig pusztult az őshin vagy behin, míg végre a csíraplazma egy szerencsés mutációja folytán kitermelődött az új faj, a hin, amelyben már megvolt az önsugárzás ellenszere.
- És ez mi?
- Az, hogy az agyban villamos vezető rétegek alakultak ki, amelyek az önsugárzást leárnyékolták, azok tehát nem juthatnak ki, és nem zavarják a kozmikus sugarakat. Az így létrejött lények a hinek. Most már megérted azt is, mért tekintjük a behint egészen más fajnak.
- És hogyan léteznek még ma is behinek?
- A behinséget egy lappangó gén okozza, amely néha bennünk is előfordul, csak persze nem vesszük észre. De az ilyen lappangó génnel terhelt hinek párosodásakor könnyen megeshetik, hogy a zigótába mindkét szülőtől a behinség génje kerül. Ilyenkor az utód agyából hiányzik a villamos vezető réteg, tehát hin szülőktől behin utód származik.
- Szóval, a behinek elmezavara voltaképpen visszaütés az ősállapotra?
- Úgy van. Visszaütés az ősállapot diszharmóniájára. Most már megértheted, mért különítjük el a behineket, és mért zárjuk ki őket a velünk való párosodásból. A beteg faj állandó kiszűrésétől reméljük, hogy ez a káros lappangó gén néhány évszázad múlva teljesen eltűnik.
Most hirtelen nagyon sok minden kivilágosodott bennem.
- Szóval, ezért nem emberek a behinek? - kérdeztem.
- Ezért. A behin őshin. Elavult, meghaladott fajta. Megérted-e már a mi kazo életünket? Érted, hogyan lehetséges a termeszek összeműködése gondolkodó emberek közt is?
- Ti tehát visszatértetek a természethez?
- Nem tértünk vissza, mert a kazóból kilépni nem lehet, csak megsemmisülni. Mi egy matematikai folyamat magától értetődő eredményei vagyunk. Az önmagát kipusztító behin fajból termelődtünk ki mint egyedül állóképes megoldás.
Mélyen elgondolkoztam. Newton érezhette így magát, mikor az alma földre hullott előtte, és kitárult benne az egész mindenséget egyensúlyban tartó általános gravitáció. Éreztem, mint alakulok át egyik percről a másikra. Lelki szemeim előtt óriási perspektívák tárultak, és világok fordultak át sarkaikon. Hirtelen minden másként és tisztán állt előttem. A dolgok leegyszerűsödtek és kialakultak. Az égő csipkebokor lángja fáklyát gyújtott bennem, és hirtelen feltűnt előttem az Élet fájának törzse, aminek eddig csak leveleit láttam, és csak a legnagyobb biológusok tudtak az ágakig visszatapogatózni.
Hosszas töprengés után még egy kérdés tolult ajkamra:
- Mégis csodálom, hogy a behinekkel nem lehet megértetni az egyszerű valóságot. Ugyanis agyuk különben eléggé fejlett, számolni tudnak, sőt igen értékes matematikusokat láttam köztük, viszont a legegyszerűbb dolgokban...
- A behinek agya nem választja külön az önsugárzást a kozmikus sugaraktól, és az, hogy a felvevőkészülék komplikáltabban torzít, csak megerősíti a torzítás tényét. Ők minél többet tudnak, annál oktalanabbul gondolkoznak, minél éhesebbek lesznek, annál több ételt öntenek ki, minél kevesebb küzdelemmel lehet a mindennapi kenyeret kitermelni, annál inkább fogják egymást gyilkolni érte, és ha éhesen, szenvedve és betegen vergődnek, a mufruk "lélegzetétől", kiputól, bötótól, sárga kavicstól vagy a kés üdvétől fogják erejük visszaszerzését remélni.
- Pedig egész értelmes behinek is voltak - vetettem közbe. - Hallottam valami bikruról...
- Igen, vannak olyanok, akiknek gondolkozása megérti a kazo szükségességét, de lényük mégis behin, és ez gondolkodásukat is tökéletlenné teszi, és a teljes felismerésben gátolja.
- Hogy érted ezt?
- A behineket rögeszméik jellemzik. Az elképzelt tévhitek.
- Na és a bikru?
- Ne "a" bikruról beszélj. Ne gondold, hogy csak egy bikrujuk volt. Sokan voltak. Lehet, hogy te is az lettél volna.
- Ugyan?! - döbbentem fel meglepődve.
- Igen. Ugyanis minden bikrut előbb megégetnek. Később elismerik, mert mint te is láttad, eszük van, sejtenek valamit, csak az önsugárzás nem engedi, hogy ez tisztán érvényesüljön, és mihelyt szavakra vagy pláne tettekre kerül a sor, minden visszájára fordul bennük. A bikruknak azonban megvan az a képességük, hogy eszük meg is tud nyilvánulni, de amint mondtam, lényükben behinek, és nem mentesek a tökéletlenségektől, a rögeszméktől.
- Rögeszméktől? Mi ez a rögeszme?
- A bikruság alapjában véve szintén rögeszme: az a tévhit, hogy a behineknél a hallott szó és az agyvelő közt kapcsolat van. Bikru az a behin, akinek egyetlen behinsége az, hogy nem ismeri fel, kik között él, mert ugyebár a behinkór ismeretével elképzelhetetlen volna, hogy valaki a valóságot akarja magyarázni nekik.
Mély, templomi csend következett, mit csak a madarak éneke és a tenger morajának ideszűrődő foszlányai törtek meg.
Zatamon felállt, jobb karját a nap felé tárta:
- Csak a kazo létezik!
Amint fektemből feltekintettem rá, úgy állt ott a tavaszi nap fényözönében, mint a megtalált élet szobra. Ruhájának könnyű redőit a szellő fodrozta, magas bronzhomloka villogott a fényben, míg szeme rebbenés nélkül fogadta a sugarakat.
Szemben, a hegyoldalon virágba borult fák, a fel-le kígyózó, ezüstös csavarvonal, a tenger, a madarak, a lent elsuhanó villámvonat és ez a mozdulatlan egészségember valami csodálatos harmóniában olvadtak össze egy tiszta világ bonthatatlan egészévé a kazo ragyogása alatt.
És amint eszembe jutott a közelmúlt szűk és nyomorék vergődése, magam is önkéntelenül a nap felé tártam karomat, és az újjászületés sóhaja tört fel belőlem.
Lelkemben a kazo fensége zenélt. Beteg és sötét gyötrelmek után kitárultak előttem a kapuk, és a megismeréstől részegen ittam a fényt.
Zatamon visszaült mellém.
Csak azt sajnáltam, hogy olyat tanultam, amit nem fordíthatok hazám javára. Először azért, mert a behinkór gyógyíthatatlan, másodszor azért, mert szerencsére nálunk nem fordul elő.
Visszagondolva korcs és atavisztikus agyuk borzalmaira, egész sorsuk mint magától jövő törvényszerűség tűnt fel előttem.
- Most már értelek benneteket - mondottam -, teljesen belátom, hogy a behinek megszüntetése nem volt embertelenség, hanem ellenkezőleg: maga a szükséges folyamat, a kazo, amely csak így történhetett, és így kellett történnie. Megváltás. Mily jó, hogy engem, a józan angol környezethez szokott embert kimentettetek ebből a számomra oly borzalmas társaságból!
Zatamon hosszan nézett a távolba, majd elgondolkozva szólt: - Az ember voltaképpen nem ismeri saját hangját, mert belülről, a koponyáján át hallja.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Mikor saját hangomat hallottam először beszélő szerkezetből, én sem ismertem rá. Idegennek éreztem.
- És mire vonatkozik ez?
- Arra, hogy te sem ismerted fel a behinek közt saját hangodat, mert először hallottad azt kívülről.
- Hogy? - kiáltottam fel megdermedve. - Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy...
- És nem ismertél rá a tieidre, mert kultúrátok formában különbözik. Az ő életük más szavakkal pusztítja el magát, mint a tietek, pedig a kettő azonos: a behinség. Avagy nem te mondtad nekem valaha, hogy az élet tartalma nem a kórház, gyár, kenyér, egészség, hanem a lélek?
Felugrottam. Minden tagom reszketett.
- Remélem, ezt nem mondod komolyan! - kiáltottam. - Csak nem akarsz minket összehasonlítani kavicsszorító és rézkockákat imádó futóbolondokkal?!
- És sohasem fogjátok magatokat meglátni - folytatta változatlan tónusban -, mint ahogy Liliputban is hiába utaztál. Behin fajtád csak a gyermekeket szórakoztatja a mulatságos "egzotikummal". Itt is hiába utaztál. Értelmetek nincs. Atavisztikus, átmeneti fajta vagytok, melynek előbb ki kell küszöbölnie magát a létező világból, hogy a kazo kialakítsa a harmonikus formát.
Pillanatokig azon a határon voltam, hogy tettlegességgel forrasztom torkára gyalázkodását. Hiába voltam tudatában, hogy értelem nélküli automatákkal van dolgom, akiknek gramofonszerű lefetyelését nem kell komolyan venni, ez a sértés már nemzetemet érte, mit gentlemannek mindenképpen kötelessége megtorolni.
Mondom, azon a határon voltam, hogy megütöm, úgysem üt vissza, és igazán az önuralom csodája, hogy fékezni tudtam indulataimat. Eszembe jutott ugyanis, hogy bezárhatnak a behin telepre, vagy talán engem is megszüntetnek, márpedig a hinek közt nincs jog, igazság és fórum, ahová az ember a rajta esett sérelmek orvoslásáért folyamodhatna.
Pillanatnyi habozás után mély megvetéssel végigmértem, megfordultam, és szavait válaszra sem méltatva, faképnél hagytam.
Ő pedig szótlanul nézett utánam.