Szerző megmagyarázza a koncs és a namuk furcsaságait - A sárgafülűek és kékfülűek hóbortja, ami szerzőt is magával rántja - A Liftmester és a Gombócmester tragikus sorsa - A namuk zavaros beszéde a koncson - Szerző naiv kísérlete balul végződik, de mégis szerencsésen hagyja el a koncsot - Szerző hiába próbálja megérteni a tapasztalt furcsaságokat
Előre is bocsánatot kell kérnem a nem orvos laikustól, hogy a kipuról írt fejezetnek számára önmagában is fejfájdítóan terhes hóbortjait még egy behin ostobaság leírásával tetézem. Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy az ott részletesen leírt mufrukoknak az emberi beszéd elrontásában való tevékenységét nem ismernénk fel a maga teljében, ha elhallgatnám egy kalandomat, melyet a koncs alatt kellett elszenvednem, ahol akaratomon kívül engem is namuknak néztek, márpedig tapasztalatom szerint a namuk és mufruk igen közel eső fogalmak.
Koncsnak azt nevezik, ha több ember összejön egy helyen, és összevissza kiabálnak. Ezért talán összejövetelnek vagy gyűlésnek lehetne fordítani, de persze a mi összejöveteleinktől alapjában különböznek.
Hazámban is szokásos, hogy a tisztes polgárok egyesületekbe tömörülve alkalomadtán összejönnek, hogy tapasztalataik kölcsönös kicserélésével ismereteiket bővítsék. Ugyancsak összejöveteleknek nevezhetjük bölcs törvényhozóink üléseit is, ahol legjelesebb szónokaink megkapó beszédekben ismertetik a hallgatósággal, hogyan lehetne a béke és keresztény civilizáció biztosítására szembeszállni azokkal a veszélyekkel, melyek ezeket egyes külországok ármánya, illetve az ellenpárt részéről fenyegetik.
Mindezen összejövetelek alapja magától értetődően a józan elme, amely nélkül szónokaink áldozatos fáradozásainak, nemde, nem is volna értelme.
De hogyan fordíthatnám le hazám nyelvére a koncsot, melynek egyedüli célja az esetleg még fennálló emberi józanságnak értelmetlen szóhalmazokkal való kioltása?
Ezek után talán felesleges is megemlítenem, hogy namuknak nevezték azt, aki az ilyen koncson vagy saját sületlenségeit, vagy egy namuk papírra vetett szóhalmazát hadarta el.
Említettem már azt is, hogy a koncson mindenki egyszerre kiabál, azonban sem a namuk szavainak, sem a kórusnak (hallgatóságnak igazán nem nevezhetem) nincs értelme. Helyesebben szólva, a szavaknak maguknak lehet értelmük, de ezt csak a naiv külső szemlélő vélheti, mert ők egyáltalán nem értik egymást.
Ha ugyanis egy ember egy behinnel beszél, és teszem fel azt mondja neki: "süt a nap", azt még megérti. Ha azonban ugyanezt a koncson mondja neki, el kell készülnie rá, hogy kést ránt, és azt feleli: "igen, le kell szúrni!"
Leírásom már talán kissé zavarosnak tűnik fel, de elképzelhető, mily nehéz egy olyan rendszer leírása, amelynek leglényegesebb vonása a rendszertelenség. Feladatomat talán azon matematikuséhoz hasonlíthatnám, aki egy gyermekkéz rajzolta szabálytalan görbe vonalat analitikai egyenletekkel akarna ábrázolni.
Egy szabályt azonban mindenesetre leszögezhetek: a koncson sohasem az értelem, hanem mindig a butaság összegeződik. Furcsa, de úgy van, hogy a behinek értelme a jelenlevők létszámával fordítottan arányos.
Hogy az olvasó az elkövetkezendőket jól megértse, meg kell említenem az előzményeket.
Egy ízben azt vettem észre, hogy egyesek fülük cimpáját kékre festik, és ha egymást megpillantják, mutatóujjukkal megdörzsölik az állukat.
A sok behin hóbort közt ez eleinte fel sem tűnt, de a kékfülűek mindinkább szaporodtak, sőt később sárgafülűeket is láttam, akik viszont gyűrűsujjukkal dörzsölték homlokukat.
Lassanként az a sejtelmem támadt, hogy ez is a kipuhoz tartozik, és ha nem maszatolom be fülemet, úgy járok, mint ruhámmal, amit a betik parancsára végül is össze kellett hasogatnom.
Beszéltem hát a dologról Zemökivel, és megkérdeztem, nem volna-e tanácsos a fülemet kékre festeni.
- Ó, te szerencsétlen - fortyant fel -, elment az eszed? Ilyet csak megkótyagosodott bolondok tesznek!
Egy pillanatig majdnem arra gondoltam, hogy a behinkór gyógyítható, de hozzászoktam, hogy ilyen illúziókban sohasem szabad magamat ringatnom. Mindenesetre úgy határoztam, hogy egyelőre tisztán hagyom a fülemet.
Pár nap múlva azonban legnagyobb meglepetésemre Zemökit magát is sárga füllel kellett meglátnom, és közeledtemre nagy igyekezettel dörzsölgette homlokát gyűrűsujjával.
A jelenség mély szánalommal töltött el, és gyengéden hogyléte felől érdeklődtem, ő azonban kérdéssel felelt:
- Hogyan, hát te még nem festetted sárgára a füledet?
- Hiszen te mondtad, hogy ne fessem be! - mondtam csillapítólag.
- Ó, te szegény bivak! - nevetett. - Te már elfelejtetted, hogy kékre akartad festeni a füledet, holott a kékek mind aljas gonosztevők. Igaz kona, akinek van érzéke az anebák iránt, sárgára festi a fülét.
Mit felelhettem volna? Igyekeztem megnyugtatni, hogy majd gondolkozom a dolgon, és mihelyt sárga festékhez jutok, be fogom festeni, majd sietve pricc-pruccot mondtam, és az elkövetkező napokban lehetőleg kerültem társaságát.
Egy napon, munkám végeztével, betikemmel együtt hazatértünk hivatali helyiségébe. A sárga kavicsos dobozt (miután betikem háromszor hozzáértette rézkockáját) elhelyeztem a polcon, majd együtt felmentünk az emeletre, és aztán lejöttünk. Ez alatt egy tüskés széket kellett utána cipelnem, aminek céljáról ugyan fogalmam sem volt, de ettől kezdve munka után mindennap meg kellett tennem, én pedig nem érdeklődtem az oka iránt, örülve, hogy egy sületlenséggel kevesebb zavarja elmémet.
Egyszer, mikor a tüskés széket letettem, és éppen hangos vaké-vakéval távozni készültem, a betik utánam szólt:
- Holnap nagy megtiszteltetésben lesz részed.
Persze már a szóra is libabőrös lett a hátam. Csak akadozva tudtam örömömet hangoztatni és jövőm iránt érdeklődni.
- A sárga fülű koncson lesz alkalmad bebizonyítani a kona és az anebák iránti képességeidet.
Hirtelen mély önvádat éreztem, hogy Zemökit olyan könnyen leráztam ahelyett, hogy a sárga hóbort lényegét kíméletesen kivettem volna belőle.
Tehát sietve sárga festéket kerítettem, fülemet befestettem, és felkerestem Zemökit, akinek már messziről nagy igyekezettel dörzsölgettem homlokomat gyűrűsujjammal.
Zemöki örvendezve állapította meg, hogy a józan meggyőződés végre meghozta eszemet, amit én hálás szívvel köszöntem meg neki, és röviden megkérdeztem, hogy voltaképpen miért is festettem be sárgára a fülemet.
Ezzel persze elárultam, hogy tettemhez a meggyőződésnek és még kevésbé a józanságnak semmi köze nem volt. Én azonban már jobban ismertem a behinek természetrajzát. Tudtam, hogy náluk józan meggyőződés alatt együtt bolondulás értendő.
Számításomban nem is csalódtam. Zemöki annyi dicsérettel halmozta el bölcsességemet, hogy már magam is majdnem kételkedni kezdtem ép elmémben.
Engem azonban jobban érdekelt a sárga veszedelem, és kértem, mondjon el mindent, amit a koncsról tudnom kell.
Hogy Zemöki előadását megértsük, emlékeztetnem kell az olvasót, hogy a hinek csak alapos vizsgálat után engedik be a betegeket a behin telepre, mert vannak olyan elmebetegek, akik behinnek képzelik magukat, holott csak rendes paranoiájuk van, ami náluk gyógyítható.
Erre mintegy ötven évvel ezelőtt egy tragikus eset késztette a hineket, mikor két szerencsétlen paranoiást a behinek felkoncoltak.
Tudjuk ugyanis, hogy a paranoia korántsem üli meg oly teljes mértékben az elmét, mint a behinkór. Vannak sokan, akik egyetlen rögeszméjüktől eltekintve egészen józanul gondolkoznak, úgyhogy a laikus észre sem venné a kórt.
Az egyik ilyen beteg tehát idebent arról kezdett beszélni, hogy a hineknél látott egy nagyszerű dolgot, a liftet. Azt ajánlotta, hogy a behinek is lássák el lifttel a magasabb házakat, és az igen jó lesz.
Szavait először nagy hahota fogadta, és hinnek nevezték, akinek semmi érzéke a böto iránt, amely megköveteli, hogy a behin lábon menjen az emeletre.
- Mit szólnál ahhoz az elfajzott behinhez - mondták neki -, aki egy tüskétlen székben ülve, barom módjára, kötőféken vontatná fel magát az emeletre?
- A lift romlást hoz a konára! - volt az általános vélemény.
Ez idő tájt többen is voltak bent ilyen szerencsétlen paranoiások, akiket puszta kívánságukra, meggondolatlanul, a behin telepre bocsátottak.
Így történt, hogy többen a lift mellett emeltek szót, sőt voltak egyesek, akik értekezéseket írtak a lift mellett. Ezenkívül egy másik paranoiás arról kezdett írni, hogy a hinek közt sok túrós gombócot evett, és bár józan esze tiltakozik a hinek bolondságai ellen, de meg kell állapítania, hogy a túrós gombóc jó volt, és javasolja, hogy azt a behinek is fogyasszák.
Erre már felzúdult az egész társaság. A higgadtabbak fiatalos szertelenségnek nevezték az új tant.
- Délibábkergetők - mondták róluk -, akik nem akarnak dolgozni és munkával használni a köznek, hanem megvalósíthatatlan álmokat hajszolnak.
Hosszú értekezések jelentek meg arról, hogy a túrós gombóc nem egyezik meg az emberi természettel, és hogy eddig minden éhínség oka kimutathatóan a túrós gombóc mértéktelen fogyasztása volt.
A liftről egyesek azt írták, hogy rendkívüli fáradságot ró az emberre, mások viszont azt állították, hogy a kona a túlságos kényelemben elpusztulna, és képtelen volna magasztos céljainak megfelelni.
- A lift kifáraszt és elpuhít! - mondogatták.
"A lift és gombóc eltompítja az elmét a böto és az anebák iránt! - írták mások. - Egészségtelen áramlatuk romlásba dönti a konát, és áldozatul veti a gyalázatos kemonnak."
"Lifttel és túrós gombóccal akarnak kiirtani bennünket - írta egy mufruk -, csak az a kérdés, hogy a józan behinség meddig tűri a kútmérgezést? Itt már létünkről van szó. A lift és a túrós gombóc életünkre tör, ha idejekorán öntudatra nem ébredünk!"
A komfortistákat (így nevezték ők magukat) lamikoknak kiáltották ki, és az lett a dolog vége, hogy mindkét szerencsétlen paranoiást agyonverték.
Ez eddig a behinektől világos és logikus volt, tekintve, hogy minden pontosan a feje tetejére volt állítva. A furcsaság csak ezután következett.
A komfortisták agyonverése után ugyanis nemcsak nem szűntek meg a tanok, hanem híveik egyenesen megszaporodtak a behinek közt. Sőt mi több, egyes betikek is hozzácsatlakoztak, és azt hirdették, hogy a szerencsétlen áldozatok a kona legnagyobb zsenijei voltak, csak nem értették meg őket.
Mikor Zemöki előadásából ennyit megtudtam, arra kértem, mondja meg, hogy jön mindez a fül bemaszatolásához?
- A sárgafülűek a komfortisták - felelte -, és a kékfülűek a korlátolt antikomfortisták, akik nem értik meg az idők szavát.
Így tehát megértettem, hogy holnap a liftpártiak jönnek össze a koncson, hogy követeljék a lift elfogadását, amit - Zemöki szerint - már eddig is sok elak betik elfogadott, sőt meg is valósított.
- Igazán? - kérdeztem csodálkozva. - És mégis mért nincs nálatok sehol sem lift?
- Dehogy nincs! - felelte botránkozva. - Sőt, tudtommal te is liftkezelő vagy!
Kissé zavarban voltam, mert ilyfajta tisztségemről eddig nem volt tudomásom.
- Hogy? Mi? - dadogtam.
Zemöki összeráncolta homlokát.
- Hát nem szoktad talán az emeletre felvinni a tüskés széket? - kérdezte mély nehezteléssel. - Micsoda beratnu vagy, ha ezt sem végzed?
- Á, persze, persze! - siettem megnyugtatni. - Hát szóval ez a kona liftje!
- Hát mi lenne más a lift, ha nem lift?
Mit is várhattam volna mást tőlük? Undorral hagytam abba a további vitát, úgy gondolva, hogy most már mindent megértettem.
Sejtelmem tehát nem csalt.
Azt a szerencsétlen paranoiást ugyanis agyonverték, ezek pedig, akiknek halvány fogalmuk sincs a liftről, így képzelik el a le-fel járó széket. Ezt az utat járta hát meg a gondolat, míg a behinek elfogadták.
Az a tény azonban, hogy egyáltalán van liftpárt, azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy most alkalmam volna egy ép és hasznos eszmét becsempészni közéjük.
Ha van liftpárt - így gondoltam -, és azt mondom nekik, hogy velük együtt a lift bevezetését követelem, akkor talán nem vernek agyon, ha csakugyan a lift bevezetését követelem is.
Elhatároztam, hogy másnap a koncson el fogom nekik magyarázni, milyen az igazi lift, gondolván, hogy végre alkalmam van nekik életveszély nélkül használni. Amennyire a szerkezetét ismertem, átgondoltam, vázlatokat és részletes magyarázó szöveget készítettem, hogy másnap közöljem velük.
Ma is csodálkozom akkori naivitásomon.
A koncs a gyermeksatnyító intézetnek abban a pajtájában volt, ahol egyszer én is átadtam a prokónak a sárga kavicsokat.
A sárgafülűek igen sokan jöttek össze, és kölcsönös örömükben dörzsölgették homlokukat.
Egyszer csak a pajta egyik végében felállt az asztalra egy behin. Testét rongyokká lyuggatott terítő fedte, a lyukakból zsinegeken színes kavicsok és bogárhullák lógtak. Mikor gyűrűsujjával megdörzsölte homlokát, a sárgafülűek velőtrázó jajgatással vakéztak.
- Ki ez? - kérdeztem a mellettem jajgató Zemökitől.
- Egy namuk.
- Mi az, hogy namuk?
- Namuk az, akinek hivatása a való igazságot megmagyarázni.
Mikor a zenebona megszűnt, a namuk beszélni kezdett.
- Azért jöttünk ide, hogy a konát a végveszélytől az igaz böto ösvényére vezessük, megmentve az örvénytől, melybe a hitvány antikomfortisták akarják dönteni, hogy a kemonok áldozatává legyünk.
Erre még nagyobb üvöltés volt a válasz.
- Mi csak azt követeltük - folytatta a rongyos -, hogy a kétemeletes és ennél nagyobb házakat lássák el lifttel. Az antikomfortisták azonban minket, a legjobb konákat, elneveztek hineknek, s ezt a gyalázatot öntudatos kona nem tűrheti el.
Mondanom sem kell, hogy az üvöltés újra felharsant. Ezért a következendőkben rövidség okáért zárjelbe tett felkiáltójellel fogom jelezni az üvöltés fokozódását. (Ugyanis mindig üvöltöttek, csak a fokozatban volt különbség.)
- A kemonnak ezek a bérencei (!) nem átallták a túrós gombócot is gyalázattal illetni, és azt híresztelik, hogy mi szellemiséget követünk el, méghozzá a sárga kavics jelenlétében (!), viszont elfelejtkeznek arról, hogy aki a négyszög előtt nem fogja meg a lába fejét, annak semmi joga másokat kioktatni, márpedig ezt a gyalázatosságot több antikomfortistáról bebizonyították (!!).
Mi tehát a galád aknamunkára és aljas kihívásra nem felelhetünk mással, mint hogy továbbra is követeljük a lift bevezetését, de most már nemcsak a kétemeletes, hanem az egyemeletes, sőt a földszintes házakba is!
A túrós gombócról pedig csak annyit akarunk mondani támadóinknak, hogy aki a túrós gombócot szellemiségnek nevezi, az lamik vagy legalábbis a kemon konkolyhintője. A túrós gombóc jó és erőt ad, ezért tehát nemcsak nem teszünk le arról a követelésünkről, hogy a sárga kavicsot túrós gombócnak nevezzék (!), de követeljük, hogy minden kona nem egy, de két sárga kavicsot kapjon, egyet a bal, egyet a jobb hóna alá (!!), és lássák be végre, hogy a sárga kavics csak a túrós gombóc dicső neve alatt táplál és nyújtja az igazi erőt a kemon ellen (!!).
Ezzel leszállt az asztalról. A sárgafülűek teljes gőzzel vakéztak, sokan körülvették a namukot, és gyűrűsujjukkal csaknem ledörzsölték a bőrt homlokáról, ami - Zemöki szerint - annak a jele, hogy igazat mondott.
Azt tehát már láttam, hogy a túrós gombóc is osztozott a lift sorsában.
Utána másik namuk következett, hasonló, vagy ha lehet, még rongyosabb ruhában. Hogy a felkiáltójelek ne zavarják az olvasót, ezeket mellőzni is fogom, így is elképzelheti a szörnyű kakofóniát.
Azzal kezdte, hogy a Nagy Liftmester gondolatait fogja ismertetni. Ezzel leült, és elővett egy papírlapot, melyről olvasni kezdte a szerencsétlen paranoiás írásait.
Most kérem az olvasót, fogóddzék meg.
A Liftmester szövege ugyanis nem volt más, mint a lift szabályszerű leírása. Hogy a lift egy kis házikó, amibe beülnek, és villamos erő viszi fel az embert az emeletre, és lefelé is lehet vele ereszkedni fáradság és gyaloglás nélkül.
Ha pedig még kételyem támadt volna e tekintetben, hogy ismerik a lift mibenlétét, azt is eloszlatták azok az eredeti rajzok, amiket utána bemutatott, és amelyek teljesen megegyeztek az általam készített vázlatokkal.
Őszintén szólva mit sem értettem a dologból.
Hát ha ezek ismerik a Liftmester elgondolásait, és ilyen fogcsikorgató dühvel követik eszméit, hogyan lesz mégis a liftből tüskés szék, amit a szegény dobozrázónak kell cipelnie az emeletre és vissza?
Utána bejelentette, hogy most a nagy mufruk: a Gombócmester szavait fogja előadni.
Erre már elővettem útinaplómat, remélvén, hogy kartársaimnak szerény képességeimhez mérten szolgálatot tehetek az elkövetkezők futólagos lemásolásával. Jegyzeteim a következőkről tanúskodnak:
A namuk felállott, széles pátosszal és torz grimaszokkal kiabálni kezdett:
- A túrós gombóc főtt tészta és túró keveréke!
Itt leejtette hangját. A tömeg zajongott.
- Tapasztalatom szerint igen jó táplálék.
Megint megállott. Majd nagy lélegzetet véve, két karját magasba emelte, homlokát összeráncolta, és úgy bömbölte:
- Melegen kell tálalni!!
Karjait hirtelen mozdulattal lecsapva, az asztalra vágott, fogait vicsorgatta, jobb kezét ökölbe szorítva, a mennyezet felé rázta:
- A testi erőt fenntartja!!
Tenyereit vízszintesen előrenyújtva, kerekre csucsorított szájjal lihegte:
- Ha megettük, jó érzést okoz...
Ezzel visszahullott székére. Kérem az olvasót, hogy a most következett ordítás leírásától mentsen fel. Még most is cseng a fülem, ha rágondolok. Elég annyi belőle, hogy a kiabálók a kemonokat szidták, és követelték, hogy azonnal hasítsák fel őket. Hogy miképpen jön a túrós gombóc a kemonok elleni fenekedéshez, azt ne tőlem kérdezzék.
A java azonban csak most következett.
A namuk (tehát ugyanaz, aki mindezt elbömbölte és elcsucsorogta) arról kezdett beszélni, hogy mily hatásosan szolgálja a lift a kona üdvét.
- Hajdan - így kezdte - a szűk agyvelejű konzervatívok azt vetették szemére a Liftmesternek, hogy eszméi a kona elpuhulására vezetnek, sőt, a lift egyenesen a kona vesztét okozza. (Nagy derültség.)
Kérdem azonban én, mi adja a kona erejét a gyalázatos kemonok ellen, ha nem a lift, amely a beratnut a böto villamos áramával áthatva lendíti a felsőbb szférákba? És van-e csodálatosabb aneba a hón alá szorított túrós gombócnál, mely erőt ad magunkat megtartóztatni a szellemiség szennyétől, és erőt ad letörölni a falakról a kemonok utálatos köreit?
Ezzel otthagyta az asztalt, a tömeg pedig felfokozott üvöltésben tört ki. Ez azonban már több volt, mint amit szó nélkül hagyhattam volna.
Nagy elhatározással átverekedtem magam a tömegen, felkapaszkodtam az asztalra, mire érdeklődve figyeltek fel rám, én pedig néhány keresetlen szóban kértem, hogy hallgassanak meg, mert magam is a lift bevezetését kívánom, és erről akarok néhány igaz szót mondani.
Ezután megpróbáltam őket röviden felvilágosítani tévedéseikről.
- A lift villanyereje nem képletesen értendő - mondtam -, hanem valóságos villanyról van szó.
- Úgy van! Úgy van!
- A legteljesebb valóság!
- Le a gyalázatos kemonokkal! - zúgta a tömeg.
Én azonban folytattam.
- És a lift nem képletesen, lelkileg emeli az embert, hanem beleülünk, és felvisz az emeletre.
- Fel az emeletre! - kiabálták. - Le a kemonokkal!
- A túrós gombóc pedig nem sárga kavics, hanem tészta, amit meg kell enni, és úgy tartja fenn az erőt.
- Erőt! Erőt!
- Erőt a kemonok ellen! - volt a válasz.
- De emberek! - kiabáltam. - Értsük meg: a Liftmester és a Gombócmester nem a kemonokról beszélt, hanem azt akarta, hogy könnyen feljussunk az emeletre, és megegyük a gombócot, hogy életben maradhassunk!
- Fel az emeletre! Fel! Fel!
- Liftet és túrós gombócot akarunk!
- Le a gyalázatos szellemiséggel! - kiabálták. Többen kést rántva hadonásztak.
Most kezdtem kijönni a türelemből. Nyíltan kimondtam véleményemet.
- Hát, ha ismeritek a liftet és a túrós gombócot, meg tudnátok mondani, mért maszlagoljátok magatokat tüskés székkel és sárga kaviccsal? Értsétek meg, hogy azok, akiket követtek, nem ilyen agyalágy marhaságokat akartak, hanem életet, kényelmet, táplálékot!
- Táplálékot!
- Mentsük meg életünket!
- Agyonverni a kemonokat! - kiabálták késeket villogtatva.
A helyzet kezdett veszélyes lenni, de a butaságnak ez a feneketlen, kavargó mocsara nekem is arcomba kergette a vért. Mit bántam én már, ha engem is agyonvernek, csak egyszer odamondhassam nekik! A veszélyekkel nem törődve igyekeztem őket túlkiabálni:
- Tökéletlen ámokfutók vagytok! Hát nem gondoljátok, hogy így nem élni fogtok, hanem nyomorultul elpusztul az egész ökörcsorda?
Lábammal olyat dobbantottam az asztalra, hogy az hosszában kettéhasadt.
A tömeg dühe itt a paroxizmusig fokozódott. Késeiket vad dühvel szurkálták a falakba, és habzó fogaik közül rikácsolt a csikorgó téboly:
- Ökörcsorda vagyunk!
- Hasítsuk fel az ámokfutó kemonokat!
A jelenet szánalmas borzalmai hirtelen nagy változást lendítettek meg bennem. Egy pillanat alatt túljutottam a harag csúcspontján, és úgy éreztem, megértettem a behinek legbelsőbb lényegét.
Ha ugyanis a pokol kapuján a lasciate volt felírva, a behin telep kapujára legtalálóbban ezt a szót lehetett volna vésni: hiába.
Mély megvetéssel még ennyit mondtam:
- Igazatok van. Leghelyesebb, ha irtjátok egymást, míg kipusztul az utolsó kona, kemon, komfortista, antikomfortista. Hálás lesz érte a hegy, a völgy, a felhő, a napsütés, a bölcs pondró és a jóságos tigris.
Ezzel leszálltam, és a próféták vakmerőségével, kezemet karba téve, farkasszemet néztem a háborodottak kavargó tömegével.
Azok pedig vakézva körülvettek, ujjongtak, szidták a kemonokat és antikomfortistákat, homlokomnak pedig nekiestek, és úgy dörzsölték, hogy csaknem meggyulladt a bőröm. Azután felemeltek, és azt kiabálták, hogy én vagyok a legderekabb kona.
Sőt, egy tepsi talpú betik is hozzám csoszogott, és ünnepélyesen megfogta az orrom.
- Jól van, kaleb - mondta, és megrázta térdén a rézkockát. - A kiput és konát még egyetlen namuk sem védte meg olyan erőteljesen, mint te. Sok ilyen derék, igaz kona kellene, és akkor vízbe fojtanánk a gyalázatos ellenséget.
Ezzel fellépett az asztalra, meleg szavakban mondott nekem nyilvános köszönetet, és javasolta, hogy a sárgafülűek fogadják el az én indítványomat, nevezzék el magukat ökörcsordának, és homlokukra ragasszanak apró szarvakat, hogy e magasztos jelvény is kimutassa a bötót, amely az igaz komfortistát - azaz most már ökröt - az aljas és sötét antikomfortisták fölé emeli, és ugyanakkor erőt nyújt a gyalázatos kemonok ellen.
Végül rám mutatva felszólította a tömeget, hogy gyönyörű szavaimért kiáltsanak rám vakét, és nevezzenek el a jövőben fő ökörnek.
Ezt is el kellett szenvednem.
Hazaérkezve, a történtek vad kaleidoszkópja táncolt előttem, és csak órák múlva tudtam magamban valami magyarázatfélét összegondolni. Valahogyan így képzelem a behinkór okozta tompulást:
Létük alapeleme az egymás elleni fenekedés, amit talán valami örök, olthatatlan bestialitásnak nevezhetnék, ha ugyan összehasonlíthatnám az életéért gyilkoló, józan ragadozót ezekkel, akik saját életük érdeke ellen pusztítanak.
Minden csoportnak van bizonyos rögeszmeköre, és látszólag ez különbözteti meg a másiktól. Ez azonban csak látszat. A valóság az, hogy nem rögeszmékért küzdenek, hanem a küzdelemhez agyalják ki a rögeszméket. Valaki csak azért lesz kékfülű, hogy más legyen, mint a sárgafülű és viszont. Magáért a verekedésért verekednek.
- De minek akkor a sok elmélet és vita? - kérdezhetné joggal az olvasó. - Ha a behinek egyetlen életeleme az egymás elleni acsarkodás, mért kell ehhez konát, kemont, komfortot, antikomfortot, bötót, kiput és egyéb fantazmagóriákat kieszelni? Mért nem esik neki mindenki bunkóval a szomszédjának, magyarázat nélkül?
Hát ez az, amit én sem értek. Kétségtelen, hogy a vadállattal szemben eszük van, ami képessé teszi őket arra, hogy józan ösztöneiket elnyomva, ösztönön kívüli, sőt az élettel homlokegyenest ellenkező célokért is küzdjenek. Ezt a képességüket pedig nemcsak nem nyomja el jobb énjük, hanem szándékosan fejlesztik magukban.
Még talán ezt is megértem. De hogy miért kell a kézen járáshoz állandóan olyan elméleteket fűzni, amelyek ennek kényelmesebb és egészségesebb voltát akarják igazolni, ezt nem értem, és sohasem fogom érteni.