Pontos szabály arra, hogy mikor következetesek a behinek - Szerző furcsa tapasztalatai a négyszöggel és az égő házzal - A behinek humoristái, vagyis a fozofok és ezek mondásai - Mit neveznek a behinek alkotásnak? - A behinek bölcsei: a makruk és ezek szomorú sorsa - Szerző majdnem kiadja útijegyzeteit
Többször említettem, hogy a behinek gondolkodásmódján nem lehet elindulni. Természetükben csak egyetlen bizonyosság van, az, hogy semmit sem állítanak a valóság szerint, hanem ellenkezőleg.
Azonban egy ténynek nem egy, hanem legtöbb esetben igen sok ellenkezője van, és a szegény józan ész igazán nem tudhatja, hogy a sok valótlanság közül mit kell mondani. Mint már említettem, a józan ész csak annyit tud, hogy a fehéret nem szabad fehérnek mondani, de sohasem tudja, hogy melyik szín a kötelező.
Mégis van eset, mikor a behinek véleménye kiszámítható, éspedig olyan dolgokban, amelyeknek csak egy ellentétük van.
Hogy már ismert példát említsek, ilyen a szenvedés, amelynek egyetlen ellentéte a gyönyör. E tekintetben csaknem mindig biztosan következtethettem, és ha több időt töltöttem volna köztük, magamtól is rájöttem volna, hogy a tüskés szék gyönyört okoz, míg a párnázott fotőjben ülni szenvedés, vagy hogy ha egy kona fülét egy kemon lecsavarja, az gyönyör, de a szellemiség elfogyasztása szenvedés.
Hasonlóképpen feltétlenül összetartozó ellentét a komolyság és nevetés is, amiről épp ebben a fejezetben szándékszom néhány szót írni. És valóban, a behinek mindig éppen az egész komoly, értelmes dolgokon nevettek, viszont az olyan dolgokon, amiket ők neveztek mélynek és komolynak, a józan európai halálra kacagta volna magát.
Erre a törvényszerűségre egy szánalmas kalandom vezetett rá.
Egy ízben ugyanis az udvaron sétálva egy rémülten szaladó emberre lettem figyelmes. Egyenesen felém rohant és kiabálta:
- Segítség! Nyakunkon a veszély!
Magam is megijedtem, azt hittem, láva ömlik a domboldalról, vagy elönt bennünket az árvíz.
- Mi az? Mi történt? - kérdeztem izgatottan.
- Ott... ott... - lihegte - a sarkon túl... egy gaz merénylő... egy átkozott gyújtogató...
- Mi az, mit csinált? - faggattam sürgetve.
- Krétával...
- Krétával?
- Igen... átlót húzott a négyszögbe!
Mondhatom, rég nem kacagtam olyan jót, mint akkor.
- Lamik! - mondta mély megvetéssel, és továbbrohant.
De nem telt bele egy perc, és egész sereg vérben forgó szemű behin rohant vele együtt visszafelé, és árkon-bokron át kergették a boldogtalant, aki meggyalázta a négyszöget.
Egy másik alkalommal viszont munkám után az udvar legvégében sétálgattam, és egy magános ház eresze alól füstöt láttam kiszivárogni. Lent a fal mellett egy csomóban elégett csóva maradékai parázslottak. A ház tehát nyilván nem magától gyulladt ki.
Láttam, hogy gyors segítségre van szükség, mielőtt a parazsat elvinné a szél a behinek gyúlékony tákolmányaira. Futni kezdtem és kiabáltam:
- Segítség! Tűzveszély!
Gondoltam, hogy ha egy semmiség akkora tömegeket mozgat meg, akkor egy valóságos veszély, méghozzá tűzvész, ezreket fog talpra állítani.
Csakugyan, egész csapat kona rohant felém.
- Mi az? Mi történt? - kiabálták.
- Ott... ott... - lihegtem - valami gyújtogató.
- Mit csinált? - kérdezték felháborodva.
- Egy házat meggyújtott.
E pillanatban hatalmas lángnyelv csapott fel.
- Ott... - mondtam - ég egy ház.
- De miért van veszély? - kérdezgették.
- Hát, ha egy ház ég, az nem elég veszély?
Odanéztek.
- Ott egy kona lakása van, az pedig nem éghet - mondották -, mert a konánál rend van, te pedig ne bolondozz, mert megjárhatod.
Persze, a ház porrá égett.
Történetem azonban nem záródik le ezzel az esettel.
Később ugyanis botránkozva említettem Zemökinek, aki azonban felháborodás helyett kinevetett, és azt mondta, hogy viselkedésem komikus lehetett ugyan, de máskor jó lesz vaklármával nem zavarnom a kona nyugalmát.
- Vaklárma? - kérdeztem tágra nyílt szemmel. - Miért vaklárma, ha csakugyan ég a ház?
- A konán belül a ház sohasem éghet, mert nálunk a házak vasból vannak, és sziklára épültek.
Nem értettem, hogy mondhat ilyet éppen egy behin, akinek leginkább módjában van látni, milyen nyomorúságos viskókat építenek deszkából és sárból, valóságos tűzfészkeket. Mikor azonban megjegyeztem, hogy ott voltam a tűznél, saját szememmel láttam a zsúpfödelet és a tüzet, már szigorúan megintett, hogy ilyet nem szabad mondani, mert ez gyújtogatás, és figyelmeztetett egy törvényszakaszra, amely a gyújtogatót szigorúan bünteti.
Teljesen el voltam képedve, de beláttam, hogy minden további vita meddő. Tudomásul vettem, hogy az a gyújtogató, aki tüzet kiált, mikor csakugyan az van.
Ezzel azonban világosság gyúlt agyamban, és rájöttem a már előrebocsátott tételre. Ugyanis a gyújtogató és tűzoltó egymásnak egyetlen és kizárólagos ellentéte, ez esetben tehát a behin észjárás kiszámítható.
Hirtelen azt kérdeztem Zemökitől, hogy van-e olyan könyv, amelyik a behinek gondolkodásmódját tárgyalja.
Annak arca felragyogott, megdicsért, hogy végre érdeklődést tanúsítok a józan gondolkodás iránt, és ajánlotta, hogy olvassam el néhány jelesebb fozof munkáit, amelyekből igen komoly és rendkívül fontos dolgokat fogok megtanulni.
Ezek után a fozofok munkái csakugyan érdekelni kezdtek. Előre sejtettem ugyan, hogy hajmeresztő sületlenségeknek nézek elébe, de úgy gondoltam, hogy csak a behinkór szimptómáinak teljességével tudok komoly szolgálatot tenni a tudománynak, tehát nekivágtam tanulmányozni a fozofok írásait.
Nyugodtan állíthatom, hogy nem bántam meg. Ha Európa összes humoristái összeállanának, nem tudnának olyan mulatságos sületlenségeket kitalálni, mint ezek.
Az első könyv, amit kezembe vettem, igen régi írás volt, de íróját ma is nagyra becsülik, mert - mint mondják - ő vetette meg a józan gondolkodás alapjait.
A könyv azt állította, hogy a behint agyveleje emeli az állat fölé, amely nyugodtan bekapja a legyet, anélkül hogy megfejtené, hány lába van, míg a behint a rendszeres gondolkodás erre is rávezeti.
Módszerét abszolút sarkalatnak nevezte, és csalhatatlannak hirdette, olyannak, amellyel az ember minden olyan problémát megfejt, amit véges érzékszerveivel sohasem ismerne meg.
Például a légy lábainak számát így lehet meghatározni:
1. lépés: A légy állat.
2. lépés: Az állat mozog.
3. lépés: A mozgáshoz láb kell.
4. lépés: A láb azért van, hogy a légy fel ne boruljon.
5. lépés: A légy nem borul fel.
6. lépés: Hogy egy test fel ne boruljon, ahhoz három szilárd pont kell.
7. lépés: Tehát a légynek három lába van.
Mikor ezt elolvastam, megjegyeztem Zemökinek, hogy a légy lábainak számát úgy is meg lehetne tudni, hogy megfogunk egy legyet, és megszámoljuk a lábait.
Zemöki nevetett indítványomon, bivaknak nevezett, majd hozzátette:
- Ilyet mások is mondtak, de azoknak fogalmuk sincs a fozofológiáról, és igen közönséges emberek, amit az is bizonyít, hogy eredményeik egészen tévesek voltak. Majdnem kivétel nélkül azt állították, hogy a légynek hat lába van, ami, mint láttad, teljes ellentétben van a józan ész által lehozott tudományos eredménnyel.
Ezután egy másik fozofnak, bizonyos Zum nevűnek a könyvét olvastam. Ennek alaptétele így hangzik:
"A behinnek nincs esze."
A művelt olvasó persze hajlandó volna arra a következtetésre, hogy ennek a behinnek kivételesen mégis volt esze. Ezért sietek közölni Zum eredeti elmefuttatásait. Ő ugyanis így magyarázza tételét:
- Mikor a behin megszületik, semmit sem ismer a világból. Csak mikor meglátta az első szekrényt vagy kutyát, akkor tudja meg, hogy ezek léteznek. Ujját előbb meg kell égetnie, hogy ne nyúljon a tűzbe. Az egész elme tehát nem más, mint a külvilágról gyűjtött emlékek tömege, és semmi sem keletkezik magából a behinből. Nyilvánvaló tehát, hogy a behinnek nincs esze.
Zemöki egy másik fozofot, Zantimot ajánlotta leginkább, mint aki a tiszta észt leginkább ismerte. Ez viszont azt állította, hogy a behinnek csakis esze van, de se keze, se lába, se feje nincs. Sőt, továbbhaladva, felállította tételét amely így hangzik:
"Semmi sincs, ami van, és csak az van, ami nincs."
Kérnem kell az olvasót, ne fárassza ki előre nevetőizmait, mert még hátravan a bizonyítás.
- Érzékszerveink - mondja Zantim - csalókák, márpedig mi csak ezeken keresztül ismerjük a külvilágot. Így azonban nem tudjuk, hogy a jég meleg-e vagy hideg, mert bár kezünkkel hidegnek érezzük, lehet hogy valójában meleg, csak mi nevezzük el ezt az érzést hidegnek. Éppígy sohasem fogjuk megismerni a bolhát - amit Zantim tudományosság okáért dingasznak nevezett -, amiről nem tudjuk, csíp-e vagy simogat, mert ő csíp minket, és nem mi őt. Márpedig mi a csípést érzékszerveinkkel érezzük, amelyek csalókák. A csípést (mit röviden kategorialattributimperativusnak nevezett) csak a bolha érzi valójában (azaz posteriopriorice), mert ő nem a csípést érzi, hanem csíp.
De - folytatja Zantim - a bolha a térben van, a csípés pedig az időben történik. Eszerint a tér és idő csak fogalmak, amire képzeletünknek van szüksége azért, hogy elhelyezzük benne a dingaszt és a csípést, de önmagában sem a tér, sem az idő nem létezik.
Minthogy pedig minden, ami van, a térben és időben van, ebből nyilvánvaló, hogy ha ezek nem léteznek, úgy semmi sincs, ami van, csak a képzelet van, ami azonban sem a térben, sem az időben nincs, tehát nincs.
De mindezzel nem elégedett meg. Azt a következtetést is levonta, hogy anebák is vannak, mert nincsenek, és hogy a népet el kell nyomni, hogy szabadon élhessen.
Azt hiszem, az olvasó el sem képzeli, hogy a tébolynak ilyen fokú termékeit a behinek értékelték, hiszen meg sem érthették.
Nos, a behinek éppen azért értékelték, mert nem értették. Ezt mondták:
- Ebben van az igazi mélység. Zantim oly mély elme, hogy eddig a legokosabbak sem tudták megérteni.
Sőt, azért is nagyra becsülték, mert mindent ki tudtak belőle magyarázni. Egyesek például azt állították, hogy a tér és idő létezik, és hogy Zantim épp ezt akarta mondani hiszen saját szavai szerint a tér és idő nincs. De minthogy nincs, tehát lennie kell, mert csak az létezik, ami nincs. Persze ellenfelei belekapaszkodtak a létezésbe, és azt mondták, hogy tér és idő létezik ugyan, de nincs, mert - szerintük - a kettő között lényeges különbség van.
De minek fájdítsuk fejünket ezzel? Elég az hozzá, hogy Zantim óta századok teltek el, és azóta a behinek ezerféle mániákusai mind Zantimot vagdossák egymás fejéhez.
És mindezt a zagyvalékot persze csak én adom elő ilyen egyszerű és világos alakban.
Kérnem kell az olvasót, ezt ne vegye gúnynak, mert az eredeti szöveghez képest igenis hasonlíthatatlanul értelmesebb és világosabb alakban közöltem. Az eredeti szöveg legjellegzetesebb tulajdonsága ugyanis az, hogy a lehető legegyszerűbb dolgokat is, mint érzékelés, gondolkodás vagy akár bolha, bontófésű vagy törlőruha, nehéz munkával kiagyalt és nyakatekert szavak mögé homályosította, hogy fozofabb legyen.
És voltak emberek, akik egy életet tudtak ezzel eltölteni anélkül, hogy egyetlen gombostűt alkottak volna, vagy egy tyúkólat raktak volna össze. Ezek után már csak természetes, hogy a behinek így nyilatkoztak róluk:
- Zum egy óriási alkotó zseni!
Vagy:
- Zantim nagy építő szellem volt!
De sajnos, még erre sem mondhatom, hogy a behinek teljesen egyöntetűen reagáltak volna rá.
Egy ízben ugyanis találkoztam a már említett prokóval, aki a gyermeksatnyító intézetben foglalkozott a gyermekbutítással. Biztos voltam benne, hogy ez a szörnyű lény, akiben éppen hivatásánál fogva a behinek minden sötétségének sűrített formában kellett egyesülni, nagy tisztelettel fog nyilatkozni a fozofokról.
Annál nagyobb volt meglepetésem, mikor ilyen irányú kérdésemre így nyilatkozott:
- Zantim egy ostoba betűrágó, az összes fozofokkal egyetemben. Épeszű ember nevet azokon az ostobaságokon, amiket összefirkált.
Csodálattal bámultam rá, meg kellett vallanom, hogy nézetét teljes mértékben osztom, csak arra kértem, okolja meg.
- A való életet - mondta - nem lehet íróasztal mellett kitalálni. Ha betik volnék, ezeket a naplopó szélhámosokat mindet befognám valami hasznos munkára.
Némi gyanakvással megkérdeztem, mi a véleménye a való életről és a hasznos munkáról. Óvatosságom nem volt hiábavaló, mert így folytatta:
- Ezek a poros fülű semmittevők nem látják, hogy nyakunkon van a kemon veszedelem, és ha késeinket nem köszörüljük állandóan, a négyszög sorsa megpecsételődik. A való élet tehát azt követeli, hogy a négyszög védelmében minden erőnket egyesítsük és fejlesszük. A fozofok azonban elpuhítják az ifjúságot, és elvonják figyelmüket a kés üdvétől.
Tehát, ha egy behin a másik behin ostobaságát kritizálja, ez csak azért van, mert még nagyobb ostobaságot akar mondani.
Ezek után persze azt lehetne hinni, hogy a behinek "kultúréletét" kizárólag a fozofok csepűrágása jelentette, és sohasem voltak bölcseik.
Furcsa, de azt kell mondanom, hogy voltak. De milyen szánalmas sors várt ezekre!
Azt ugyanis már tudja az olvasó, hogy ha valaki egészen értelmes dolgokat hirdetne, az ilyet agyonvernék. Éppen ezért csak kevés úszta meg szárazon.
De mégis, hogyan? - kérdezheti az olvasó. - Ha a behineknek voltak bölcseik, ezek már nem lehettek behinek.
Meg kell tehát magyaráznom, hogy igenis, voltak köztük majdnem teljesen épeszű emberek, akiket két osztályba soroztak: egyik fajtát makrunak nevezték, és nevettek rajtuk, a másikat lamiknak nevezték, és agyonverték vagy megégették. (Ezek további sorsára még visszatérek.)
A bölcs úgy lesz makru, hogy egyszer egy okos szavát félreértik, kinevetik, és ettől kezdve jóformán szabadon nyilvánítja véleményét.
A bölcsek egy része, megismerve a behineknek ezt a tulajdonságát, tudatosan menekült a makrusághoz. Ruhájukat nem hasogatták meg kipu módra, hanem egészen rendes, ép ruhában jártak, ami már maga is nevetést keltett. Futóbolond gyanánt kezelték őket, és akármit mondtak, nevetségbe fúlt.
A makruk még tovább is mentek. Ha valami különösen értelmes és veszélyes dolgot akartak mondani, fejükre csörgősipkát tettek, és ujjukat a szájukba vették. A behinek pedig nagy derültséggel hallgatták őket, szavaikat sokan feljegyezték és odaadták a dajkának, hogy a síró gyereket felvidítsa velük.
A makruk sorsa tehát csak annyival volt jobb a lamikokénál, hogy gyalázatos halál helyett gyalázatos élet volt osztályrészük. A behinek kedélyesen hátba vágták őket, kérve, hogy mondjanak valami hülyeséget. Ha pedig azok azt felelték: "fordulj a betikekhez", már elég volt, hogy nevetőgörcsöt kapjanak, és megint hátba vágják a makrukat.
Egy ilyen híres makru, bizonyos Zolter nevű, bejutott egy rettenetes fülbetik házába is. A fülbetik egyike volt a behin telep legszörnyűbb csapásainak, aki pribékjeivel végigrabolta és pusztította a boldogtalanokat. Éhínség és dögvész uralkodott. Nem kell csodálkozni, hogy a behin történelem "az Építő és Kenyéradó Nagy Gyógyító" gyanánt ismeri.
Ez a szörny mégis házába fogadta az említett makrut, aki - egykorú feljegyzések szerint - igen jól szórakoztatta gazdáját. Egy ízben megpillantva a fülbetiket, hangos vaké-vakét kiáltott, de lába helyett a zsebéhez kapott. Mikor a fülbetik megkérdezte, miért teszi, így felelt:
- Ilyen zsebmetsző haramia közelében meg kell fognom a tárcámat.
A fülbetik olyan jóízűt nevetett, hogy csak úgy táncoltak a bilevei.
Elnevezte a fülbetiket útonálló zsiványnak, apagyilkosnak, liliomtiprónak és hasfelmetsző őrültnek, remélve, hogy a sok nevetés közt egyszer valami csak felébreszti benne a gondolkodást, de hiába. A fülbetik pedig elnevezte őt a mulattatás istenének, mindenhova magával vitte, és nevetett rajta reggeltől estig, de - a makru szerencséjére és tragikumára - sohasem értette meg.
Egyesek nyíltan megírták a behin élet ostoba és hitvány voltát, de a konák azt hitték, hogy mindez a kemonokra értendő, a kemonok pedig a konákra gondolták. És bár mindaz a hitványság, amit a makruk megírtak, önmaguk közt is ugyanúgy pusztított, mint a másik behánál, sohasem gondoltak rá, hogy saját életükre is vonatkozhat. Ha egy ilyen azt mondta: "a betikek aljas gonosztevők", így szóltak: "jól megmondta a kemonnak."
Egy Zift nevű makru leplezetlenül leírta az egész behin telep minden szennyét és borzalmát. Ennek könyvéből ma a skoróban a gyermekeknek magyarázzák, hogy kell jóízű bolondságokat írni.
Egy Zadács nevű bölcs azt írta, hogy a behin élet mindig vigasztalan szenvedés marad, és remélni sem lehet, hogy ez az átkozott faj valaha is enyhíteni fogja maga okozta gyötrelmeit. Ezt a bölcset elnevezték a "Nagy Vigasztalónak", mert mint mondták, "küzdelemre és bizalomra intett bennünket egy jobb jövőben".
Tulajdonképpen Zift könyvének olvasása ébresztett azon kötelességem tudatára, hogy hazámba visszatérve nekem is közre kell bocsátanom Kazohiniában szerzett tapasztalataimat, amivel jó szolgálatot teszek a tudománynak és a nagyközönségnek egyaránt.
Megkezdtem tehát útijegyzeteim összeállítását. Zemöki révén sikerült kölcsön szereznem egy írógépet. A dolog természeténél fogva szándékom szigorú titok volt, azt mondtam neki, hogy egy hosszabb dolgozatban akarom leleplezni a kemon gyalázatosságait.
Így az írógépet meg is kaptam, amelyen azonban természetesen csak behin betűk voltak, és hazámba való visszatérésem után szándékoztam angolra áttenni a szöveget.
Nekikezdtem tehát munkámnak. Leírtam a hinek bölcs és nyugodt tökéletességét, ami akkor abban a kótyagos környezetben még tisztábbnak és fenségesebbnek tűnt fel előttem, mint így utólag, a művelt Európából szemlélve. Aztán áttértem a behinekre. Megírtam a betikek szemforgató népsanyargatását, Zemöki hóbortjait, a behák céltalan marakodását az anebák körül, a gyermeksatnyítást és mindazt a gyötrelmes önkínzást, amivel életüket elviselhetetlenné teszik.
Zemöki persze többször érdeklődött munkám iránt, amit azzal hárítottam el, hogy még nagyon kezdetleges állapotban van, de elhatároztam, hogy a forma kedvéért majd írok neki néhány oldalnyi sületlenséget a kemon gyalázatosságáról.
Sajnos, ezt a végére hagytam, és így történhetett meg, hogy munkám nem maradt titokban.
Ugyanis az emlékezetes verekedés óta ajtómról a zár letört, a kopogtatást pedig nem ismerik. Egy ízben Zemöki hangos pricc-pruccal éppen legnagyobb munkálkodásom közben rontott be.
Igyekeztem az iratokat gyorsan eltüntetni, de ezzel csak annál inkább felhívtam rá figyelmét. Hiába tiltakoztam, kikapta kezemből, és olvasni kezdte. Mondtam ugyan, hogy ez még mind nyers vázlat, ami teljes átdolgozásra szorul, és hogy nem szeretem, ha munkámat ilyen állapotban olvassák, azt felelte, hogy annál inkább el kell olvasnia, mert nekem és az anebáknak tartozik azzal, hogy az átdolgozásban segítségemre legyen.
Zemöki tehát nekiült az olvasásnak, én pedig megadtam magam sorsomnak, és el voltam készülve, hogy elevenen megégetnek.
Persze mindjárt az elején megkérdezte, hogy miért kezdem a hinekkel.
Újra azt feleltem neki, hogy mindez, amit itt lát, csak bevezetés, hogy jobban megértsük a kemon gyalázatosságait, amiket csak a végén fogok megírni.
Zemöki komoran olvasta tovább a hinek derűs és nyugodt életéről szóló részt. Többször nehéz sóhaj szakadt fel kebléből, a végén pedig elismeréssel állapította meg, hogy a hinek vigasztalan világának gyötrelmeit még nem írták le ilyen megrázó színekkel.
Ezzel áttért a behinekre, nekem pedig fogaim vacogtak, és szegény családomra gondoltam. Mondom, mindenre elkészültem, csak arra nem, ami bekövetkezett.
Azt rögtön megállapította, hogy nemcsak a kemonok, hanem főként a konák szerepelnek benne, amire már válaszolni sem tudtam, csak lesütöttem szememet.
Amint pedig tovább olvasta, arca mindinkább felderült. Később az oldalakat egyszerűen végignevette.
Eleinte azt hittem, nem érti, de kiderült, hogy mindenre kitűnően ráismert. Az olvasást többször félbeszakítva fejtette ki, hogy milyen nagyszerűen mondom meg véleményemet a sok szörnyűségről.
Végül felállt, hosszú léptekkel mérte végig a szobát, majd hozzám lépve, eksztázisban kezdte faromat vakarni.
- Nagyszerűen megmondtad nekik! - kiáltotta. - Ezt a könyvet ki kell adni.
Egy hang se jött ki a torkomon. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Zemöki pedig tovább rohant fel-alá, és nem fogyott ki a dicséretből. Egyszer megállt, és felém, fordulva hirtelen azt kérdezte:
- Szerepel benne az én nevem is. Elárulnád, kit akarsz ezzel a névvel ábrázolni?
Először azt hittem, személyes sérelméért akar kérdőre vonni. Hiszen mindazt a bárgyúságot, ami az ő neve alatt szerepelt, ő maga mondta, hirdette, cselekedte! De olyan barátságosan és érdeklődve kérdezett, hogy meg kellett győződnöm ártatlanságáról. Csakugyan nem ismert magára!
A fordulat, minden fantasztikuma mellett, annyiban volt vigasztaló rám nézve, hogy Zemöki haragját sikerült elkerülnöm. Zavaromban csak annyit tudtam mondani, hogy az ő neve természetesen szimbólum, de nem árulhatom el, ki rejlik mögötte.
Erre találgatni kezdte, hogy ki lehet. Gyanakodott egy beratnura, majd egy ismerős betikre gondolt.
- Mindegy - zárta be a töprengést -, a könyv jó, és ki kell adni!
Erre már megjött a hangom.
- De a betik! - mondtam. - Mit szól hozzá a betikem!
- Semmit. Mulatni fog rajta.
- De az Isten szerelmére, nem olvastad, mit írtam róla? Tepsitalpú maskarának neveztem, népbolondító zsebmetszőnek, korlátolt majomnak, akinek csak azért vakéznak mert félnek tőle.
- Na látod! - felelte. - Te magad is tudod, milyen korlátolt majom. Hogy képzeled, hogy magára ismerne? Azt fogja hinni, valamelyik kemon betikről van szó, vagy hogy mindez az átmeneti vagy félnyers kor leírása. Ha mégis megkérdezné tőled, te is ezt fogod neki mondani, és kész.
Még sokáig lelkesedett, örömét fejezte ki, hogy így szemébe vágom ennek a kótyagos társaságnak minden hülyeségét.
- És az is nagyszerű - mondta -, ahogyan megvédted az anebát egyes szemfényvesztő farizeusok ellenében. Igen helyesen mondtad ki, hogy ezek csak az üzletért maszlagolják a népet. Sok ilyen könyv kellene, hogy helyreállítsuk a sárga kavics és a négyszög tiszta kultuszát, kimentve azokat a sárból, ahová ezek tiporták!
Beszélt még a kipu megvédése körüli érdemeimről is, amelyek persze szintén abban nyilatkoztak, hogy rámutattam a kóklerek handabandáira, és bátor kiállást tanúsítottam a szék klasszikus tüskéi mellett.
- Bizony - mondta -, sok ilyen harcos kiállásra volna szükségünk, hogy megtisztítsuk az anebákat a szennytől, és segítsünk érvényre juttatni a konában azt a sok szunnyadó értéket, ami most elnyomva sínylődik a szélhámosok tülekedésében.
Azt hiszem, a behinek közt ez volt a legnagyobb meglepetésem. Egy szót sem értettem az egészből.
Végre felállt és elbúcsúzott, mondván, hogy siet egy ruhaszaggató mesterhez, mert holnap egy betik jubileumára megy, ahol ő lesz az ünnepi szónok, és ehhez kell ruháját kipusítani. Kért még tőlem néhány sárga kavicsot, hogy a betiknél legyen mit a hóna alá szorítani, és lelkendezve elrohant.
- A könyvet pedig ki kell adni - mondta az ajtóból. - Meglátod, az a korlátolt majom hogy fog rajta röhögni, mi meg őrajta!
Az ajánlat csábító volt, de némi gondolkodás után arra jöttem rá, hogy éppen ezért nincs értelme kiadni. Hogy is volna képzelhető, hogy olvasása akár egy jottányival is okosabbá tegye őket vagy fikarcnyival is elviselhetőbbé tegye életüket ekkora értetlenség mellett. Kiadjam jobb sorsra érdemes útleírásomat, hogy futóbolondok bárgyú röhögésének tárgya legyen?
Arról viszont, hogy mi lett volna a sorsom, ha megértik, jobb nem beszélni.
Épp ezért inkább megmaradtam eredeti szándékom mellett, hogy könyvemet hazahozom a művelt Nagy-Britanniába, ahol a nagyközönség, hazám fennkölt vezető férfiaival együtt bizonyára jót fog mulatni Zemöki és a betik határtalan korlátoltságán.
Így sikerült elkerülnöm, hogy makru legyen belőlem, és köznevetség tárgyává váljak.