Itt megismerkedünk a behinkór egy súlyosabb stádiumával: a kipuval - Zemöki és Zeremble összekülönböznek - A szék elrontásának módjai - A szuperzsinóristák - Egy behin a józan észt hirdeti - Vita a nő melléről és a lepke-bilevekről - Egy híres mufruk története
Hogy a kiput megérthessük, előbb el kell mondanom egy szomorú esetet, amelynek a hinektől kapott finom ruhám esett áldozatul.
Emlékeztetnem kell rá az olvasót, hogy mindjárt idejöttömkor feltűnt, milyen szánalmas ruhákban járnak a behinek. Minden ruha ki volt szakadva egy-két helyen, hogy a legkisebb szellőre dideregtek benne, azonkívül különböző tárgyakat aggattak rá: köveket, bogárhullákat, fogpiszkálót, csontot stb.
Ez utóbbiak célját ugyan nem értettem, de szegényes rongyaik minden undorom mellett is részvétteljes szánalmat ébresztettek bennem. Bizonyos nehezteléssel gondoltam a hinekre, akik - mint akkor hittem - ilyen szűkmarkúan ruházzák őket, sőt még a cérnát is sajnálják a boldogtalanoktól. Szorongva gondoltam arra az időre, mikor az én tiszta és ép ruhám elhasználódik, és magam is koldus módra fogok öltözni.
Egyelőre mindenesetre a jómód büszke és jóleső tudatával hordoztam meg köztük ruhámat. Valósággal ünnepelt mozisztárnak éreztem magamat, látva az utánam forduló szemeket és összesúgást, ami lépteimet követte.
Ez a feltűnés azonban hovatovább kínossá vált számomra, mert nyomon követte a lelkiismeret-furdalás, amit minden tisztességesebb ember érez, ha gazdagságát nincstelenek sóvár pillantása kíséri.
Sokat töprengtem rajta, hogy mint lehetne a rongyosságon segíteni, amely alól Zemöki sem volt kivétel. Térdén és fél ülepén nagy lyukak ásítottak.
Egy ízben meg is említettem sajnálatomat, és részvevően emlékeztem meg szegény lerongyolt tömegeikről.
Zemöki helyeslően bólogatott, kijelentette, hogy a tömegek felruházására a betikek is mindent megtesznek, de a probléma nagyon súlyos, mert sajnos, a közönség nem képes több ruhát felvenni, mert - nagyon kevés van neki.
Némi zavart éreztem, ki is jelentettem, hogy az a tény, hogy nincs elég ruha, önmagában bizonyítja, hogy többet is fel tudnának venni, de azt felelte, hogy ez épp azt bizonyítja, hogy nem vehetnek fel többet. Ahhoz, hogy a tömegek ruhát kapjanak, előbb az kellene, hogy már sok ruhájuk legyen, mert akinek kevés ruhája van, az szegény ember. Ez megdönthetetlen és alapvető közgazdasági tétel, amit nálunk okosabb emberek számítottak ki a Tápláló és Életadó Hivatalban.
Azt azonban beismerte, hogy sokan járnak szegényes ruhában, és hozzáfűzte:
- Te sem járhatsz többé ebben a szánalmas maskarában.
Erre a válaszra nem voltam elkészülve. Zemöki azonban megmagyarázta, hogy ilyen ruhában legfeljebb otthon tartózkodhatom, de mint beratnu nem mehetek benne az emberek közé, mert az ilyent csak nagyon szegény emberek hordják, azok is csak piszkos munkához.
Nem akartam hinni fülemnek, de másodszor is ezt mondta, és határozottan kívánta, hogy ruhámat hasogassam össze.
Meg voltam győződve róla, hogy az irigység beszél belőle, fölényesen válaszoltam, hogy köszönöm, jó nekem az ép ruha is, de Zemöki rendkívül komolyan és jóakarattal ajánlotta, hogy ne csináljak magamból bolondot, egy beratnunak adnia kell rá, hogy jó ruhában jelenjék meg.
Erre azt mondtam, hogy az én ruhám jó, mert ép, ő pedig azt erősítgette, hogy ellenkezőleg: az összehasogatott ruha jobb, mert kipu, és éppen ezért többen viselik.
Persze nem álltam kötélnek, fölényesen, sőt némi gúnnyal nyilatkoztam a kipuról, mire Zemöki lesajnálóan nézett végig rajtam, és vállat vonva otthagyott.
Azt hittem, ezzel el is intéztem a dolgot, de pár napra rá sokkal komolyabb oldalról kaptam újabb felszólítást.
Ekkor ugyanis saját betikem figyelmeztetett, hogy igyekezzem ruháimat kiszaggatni, mert egy beratnutól megkövetelik, hogy alkalmazkodjék a józan szabályokhoz, és ne járjon úgy, mint egy eszelős.
Újra be kellett tehát látnom, hogy nincs az életnek olyan megnyilatkozása, amelyben az ember el tudna zárkózni őrületük elől. Utánajönnek és kényszerítik.
Most már kenyerem forgott kockán, és fájó szívvel bár, de kénytelen voltam ruháimat tönkretenni.
Napokig figyeltem tehát, hogy milyen az igazi kipu ruha, de jóformán annyi hasogatási módot láttam, ahány behin volt a telepen. Végre megfigyeltem, hogy aránylag legtöbben a bal mellen és a jobb ülepen hasították fel a szövetet, és gallérjukra fecsketollat meg cserebogarat akasztottak.
Tehát nehéz sóhajok között magam is beleszakítottam jó ruhámba, és csak az a tudat vigasztalt, hogy így legalább kenyeremet és köztük való helyzetemet biztosítom.
Mikor azonban kipu ruhámban Zemöki elé léptem, az legnagyobb meglepetésemre felkacagott:
- Ó, te szegény bivak, hogy tehetted így tönkre a ruhádat?
Megállt bennem a lélegzet, és csak akadozva tudtam kinyögni, hogy pár nap előtt még ő mondta, hogy így kell tennem, és remélem, hogy nem lettem ízetlen beugratás áldozata.
Erre még jobban kacagott, és azt mondta, hogy látszik, mit sem értek a kipuhoz. Ez ugyanis így nem kipu, mert már mindenki így viseli.
Így tudtam meg, hogy az sem kipu, amit mindenki hord, de az sem, amit senki sem hord. Sőt, ami tegnap kipu volt, az ma már nem az!
Csak azt szerettem volna tudni, hogy akkor mi a kipu?
Ruhám elrontása után tehát ebben a gyilkos hangulatban dohogtam néhány napig, és azon ábrándoztam, milyen válogatott kínzással végezném ki Zemökit, ha úgy kezembe adná a sors.
Néhány nap múlva a padon ültem, mikor Zemöki és Zeremble arra jöttek, és meleg pricc-pruccal mellém ültek.
Én kényszeredetten szóltam pár udvarias szót az időjárásról, mire ők unottan felelgettek, majd a szó hirtelen átterelődött a szék tüskésítésére.
Így a beszélgetésből hamarosan kikapcsolódtam, és éreznem kellett, hogy kettejük mellett csak a megtűrt bivak vagyok.
Egy darabig félszegen hallgattam, de végül megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mért kell a széket tüskésíteni.
- Mert ez a kipu - felelték.
- De mi a kipu? - kérdeztem, és elhatároztam, hogy most már nem engedem magamat leinteni, hanem logikus ésszel addig viszem a dolgot, míg ők zavarodnak bele.
- Kipu az, ami kellemes - felelték a világ legtermészetesebb hangján.
Erre azt követeltem, magyarázzák meg, mi kellemes nekik, mire röviden azt felelték:
- Ami kipu.
Meg kellett győződnöm, hogy ezeket sohasem lehet belezavarni. Az ő agyuk ugyanis mentes a logika gátlásától, mely a hibák előtt visszarántja a gyeplőt, és kapcsolatot teremt a hallott szó és az agyvelő működésé között.
Azért mégis újra követeltem, mondják meg, mi értelme van a szék tüskésítésének, ők azonban ugyancsak kérdéssel feleltek:
- Hát neked talán mindegy, hogy tüskés vagy sima széken ülsz-e?
- Nem. Sima széken ülni jobb.
Zemöki ezen jót mulatott, kedélyesen hátba vágott, megjegyezte, hogy humoros fiú vagyok, csak arra vigyázzak, nehogy másoknak is eláruljam bivakságomat.
Ez már több volt, mint amennyit elbírtam. Hogy mégsem mondtam meg véleményemet amúgy igazán, annak csak az volt az oka, hogy közben kitűnő bosszúötlet villant agyamba.
A tanítást szépen megköszönve hazamentem, otthon pedig székemre titokban néhány tucat fatüskét erősítettem, és másnap lestem az alkalmat, hogy Zemökit beleültessem. Sőt, az volt a szándékom, hogy a nagyobb hatás kedvéért tanúk előtt lököm bele.
A sors segítségemre jött, mert Zemökit és Zeremblét újra együtt találtam az udvaron. Mindkettőt szívélyesen invitáltam szobámba, amit el is fogadtak. Kedélyesen beszélgetve mentünk hazafelé.
Otthon pedig megvártam, míg Zemöki a tüskés szék elé ér, és aztán hirtelen belelöktem a kipuba.
Fájdalmasan felüvöltött, én pedig homéri kacajra fakadva kérdeztem, hogy ízlik-e az ülés a kipuban.
Zemöki felugrott, egy pillantást vetett a székre, és a legnagyobb meglepetésemre most ő kezdett kacagni.
- Ó, te bivak, te bivak! - fuldokolta. - Hát persze hogy szúr, ha nem kipu! Nézd! - fordult Zerembléhez. - Szerinte ez kipu!
Zeremble odanézett, és most már ketten nevettek, rengtek a falak, nekem pedig ajkamra fagyott a káröröm.
- Miért? - kérdeztem elhűlve.
- Miért?! Nem látod, hogy ezek a tüskék színtelenek? Be kell azokat festeni, barátom, kipu módra!
- És akkor nem szúr?
- Hogy szúrna? Az igazi kipu nem szúr. Az igazi kipu ringat, mert színes! De ó, mit is magyarázok egy értelmetlen bivaknak!
Végleg nem tudtam, hányadán állok, azok pedig tele szájjal nevettek. Ingerült válasz lebegett ajkamon, de egy pillanatig arra gondoltam, hátha mást értenek festés alatt mint én, valamit, amivel tompává, kényelmesebbé teszik a tüskéket. Óvatosan megkérdeztem:
- És hogy kell befesteni?
Zemöki arca fontoskodó komolyra változott.
- Jó, hát hallgass ide. Ezeket itt a szélén pirosra, a középsőket pedig kékre.
- Hát ez hülyeség - mondtam mély meggyőződéssel.
- Úgy van! - kiáltotta rá Zeremble. - Neked van több érzéked a kipu iránt.
Nem tudtam mit szólni. Egy pillanatra azt hittem, megjött a józan esze.
- Ez tényleg hülyeség - folytatta -, mert a szélsőket kell kékre festeni, és a középsőket pirosra.
Beláttam, hogy itt nincs mit kezdeni és félreálltam. Azok parázs vitába szálltak, idézték a kipu mestereit, öt perc múlva pedig egymásnak estek, alaposan megtépve és püfölve egymást. Zemökinek két foga tört ki, Zeremblének cipóvá dagadt a képe, és bár közben kipu székemet egymás fején darabokra zúzták, ágytakarómat ronggyá marcangolták, szekrényem ajtaját pedig betaposták, mégis bizton állíthatom, hogy itt-tartózkodásom óta ezek voltak első kellemesen töltött perceim.
Kellemes érzésem azonban nem sokáig tartott. Amint ugyanis egyedül maradtam, aggodalom szállt meg arra gondolva, hogy egy ilyen kipu vitának egyszer magam lehetek szenvedő hőse, és - akkor így gondoltam - ha a kipuban jártasokat is így elagyabugyálják, mit fognak velem, szegény bivakkal elkövetni?!
Ezért elhatároztam, hogy bármily vandál szokás is a kipu, ki fogom tanulmányozni. Hogy céltalan és ostoba, azt már tudtam, de még hittem legalább a rendszer létezésében.
Tanulmányaimnak úgy indultam neki, hogy megpróbáltam összejönni a kipu mestereivel. De kérdezősködni nem mertem, hanem úgy oldottam meg a dolgot, hogy általánosságokat mondva, hízelegtem és dicsértem munkájukat, ami - mint tapasztaltam - igen hatásos mód, és megnyitja a barátságot. Aki dicsér, azt akkor sem nevetik ki ha (szerintük) ostobaságot mond.
De mind azzal kezdte a kipu magyarázatát, hogy a kipu nem az, amit a másik csinál. A széket nem úgy kell csonkítani és farigcsálni, ahogy a másik teszi, mert az nem kipu.
És valóban - ahányan voltak, mind a saját zagyvalékát tartotta kipunak, és mind másképpen definiálta a kipu lényegét, mintha olyan, rajtuk kívül eső dologról folyt volna a vita, mint mondjuk a fajok fejlődése vagy az elektronok csoportosulása. De a kiput önmaguk alkották, és a leghajmeresztőbb az, hogy míg a fajok fejlődésével és az elektronokkal teljesen tisztában voltak, saját agyrémeikről egyetlen határozott és közösen elfogadott nézetük nem volt. Ha már kiagyalnak valamit, nem könnyebb lett volna egyetlenegyet kiagyalni?
Már ekkor sejtettem, hogy a kipu törvényeit sohasem fogom megtanulni, mert egyszerűen nincsenek, csak azt nem tudtam mind a mai napig megérteni, hogy milyen alapon tudnak mégis naphosszat vitatkozni róluk.
A behinek egyéb életszabályai is a valóságban nem létező hóbortok tömkelege volt, de azok legalább szabályok voltak, míg a kipu szabályait senki sem tudta, és mégis úgy kellett őket követni, mintha volnának. A kipu tehát nemcsak nem létező dolgokat jelentett, de azt sem tudták, mi módon nem léteznek ezek. Mintha csak azért alkották volna, hogy abba is bele lehessen kötni, aki életük összes, feje tetejére állított paragrafusait betanulta. Legtalálóbban úgy fejezhetném ki, hogy a kipu halmozott hülyeség.
Talán mondanom sem kell azonban, hogy agyuknak ezt a másodfokú elborulását nemcsak nem vették észre a maga szörnyű valóságában, de a kiput az emberi elme magasabb rendű megnyilatkozásának tekintették, és igen büszkék voltak rá.
Ha pedig valaki egy ilyen kipu vitában azt mondta volna, hogy mindezeknél fontosabb egy kényelmes szék megszerkesztése, a tuberkulózis szérumának felfedezése vagy egy lyukas háztető befoltozása, azt műveletlen és bárgyú bivaknak nevezték volna.
Komolyan meg voltak győződve, hogy a kipu az élet legfőbb célja és tartalma, az alkotó tudományok pedig csak arra jók, hogy az életet a kipu élvezete számára fenntartsák.
Ez a kór az élet minden terét megkeserítette, és lehetetlenné tette a technika, gyógyászat és egyéb hasznos tudományok érvényesülését is.
A kanálra például apró lyukakat fúrtak, hogy a leves fele kicsurgott. Az ajtókilincs derékszögét kiegyenesítették, hogy csak két marokkal megszorítva lehetett kinyitni. Az épületek ablakaiba összevissza iromba köveket falaztak be, hogy a napsugárnak alig maradt hely.
De nemcsak a tárgyakat rontották el, hanem az élet valamennyi célszerű funkcióját is. Ha a behin úgy haladt célja felé, hogy minden ötödik lépésnél egyet ugrott, és megfordult a tengelye körül, ez is a kipu egyik faja volt. Sokan ilyenkor még zavaros, elnyújtott, összevissza üvöltést is hallattak hozzá. Végül pedig, ha közlésre nem azokat a szavakat használták, amiknek jelentése a közlendőnek megfelel, hanem zagyva halandzsát, aminek a tárgyhoz semmi köze sem volt, azt is kipunak nevezték.
Olvasóim azonban bizonyára túlnyomórészt a művelt laikus közönség soraiból valók, akik útleírásomban inkább az egzotikus országok leírását keresik, hogy az általános műveltség megkövetelte etnográfiai és földrajzi ismereteiket bővítsék, viszont száraz idegorvosi analízisek kevésbé érdeklik.
Ahelyett tehát, hogy a kipu boncolgatásával szerény elmekórtani ismereteimet feleslegesen fitogtatnám, inkább a laikus közönséget jobban érdeklő tüneti leírást kísérlem meg, éspedig azt, hogy az egyes mesterek milyen széket véltek kipunak.
Már említettem, hogy a legtöbben hegyes kúpokat vertek a székbe, de itt is megoszlottak a vélemények: egyik a támlába verte, másik erősködött, hogy az ülésbe kell verni. Volt, aki a szék karfáját kicsipkézte, hogy nem lehetett megfogni, a másik összebogozott zsinórokat szegezett az ülésre, miknek görcsei miatt nem lehetett ráülni.
De volt egy másik csoport is; ezek azt mondták, hogy a szék akkor jó, ha egyszerű.
Azonban, ó, ne gondolja az olvasó, hogy ezeknek a józan eszük jött volna meg, és rendes széket akartak volna készíteni, bogok, kúpok és tüskék nélkül! Ó, dehogy! Számukra az egyszerűség azt jelentette, hogy lefűrészelték a székről a támlát. Volt, aki az ülőlapot szedte le róla, volt, aki a lábakat, mik szerintük csak "komplikáció" és "modorosság" voltak. Volt, aki azt mondta, hogy ez még mindig nem elég egyszerű, a tökéletes kipu csak a szék minden részének teljes elvetésével érhető el. Egy ilyen mester büszkén mutogatta szobáját, melyben semmi sem volt, és az álmélkodó jövevény kérdésére azt felelte:
- Fehér levegőben fehér szék.
E két csoport mégis megegyezett egy elvben, éspedig abban, hogy a szék önmagáért van, és aki azért csinál széket, hogy mint egy állat ráüljön, az bivak.
- A szék a székért - szokták mondani könnyedén.
Viszont általános tapasztalatom volt, hogy az egészen bolond elvek mögött még mindig több józanság van, mint a látszatra józanabbak mögött, amint azt az olvasó mindjárt tapasztalni fogja.
Volt ugyanis egy harmadik csoport, amelyik azt mondta, hogy a szék mégsem önmagáért van, hanem hogy kényelmesen rá lehessen ülni, tehát ne rakjunk bogozott zsinórokat az ülésre.
Ugyebár, milyen józanul hangzik? Most pedig kérem az olvasót, fogóddzék meg jól!
Ezek ugyanis, akik magukat szuperzsinóristáknak nevezték, ebből az egészen helyes premisszából arra a konklúzióra jutottak, hogy a bogot nem a zsinórra kell kötni, hanem a levegőre!
- Mert - mint mondták - a kipunak semmi köze a használati tárgyakhoz. Más a kipu, és más a szék, ezért a kiput teljesen függetleníteni kell a széktől, hogy a maga abszolút tisztaságában nyilatkozzék meg.
Ezek kiálltak a terekre, szemüket eksztázisban felfelé fordították, és kezükkel naphosszat olyan mozdulatokat végeztek, mintha bogokat kötnének. A tömeg pedig áhítattal nézte őket, sokan esküdtek, hogy látják a bogokat. Aki nem látta, azt maradi bivaknak nevezték, és erősítették, hogy ezek a bogok felülmúlnak minden eddigit. Voltak azonban néhányan, akik nevettek az egészen, nyegle és értelmetlen hókuszpókusznak nyilvánították, dekadenciával vádolták a szuperzsinóristákat, de nehogy az olvasó megint tévedésbe essen, sietek megjegyezni, hogy ezek viszont zsinórpártiak voltak, azt tartották, hogy a bog mégiscsak akkor jó, ha zsinórra kötik, és a széken az ülepünkbe mélyed.
Hasonló csalódás nemegyszer ért. Ilyen eset volt például az is, mikor egyszer egy kipu mester igen komoly hangon ezt mondta nekem:
- Akiket itt látsz a kipu körül handabandázni, mind őrült és szélhámos. A szék arra való, hogy ráüljenek, és akkor jó, ha kényelmes. Bogok és tüskék éppúgy nem valók rá, mint a levegőre.
A csodálkozástól megdermedtem. Mikor pedig megemlítette, hogy a behinek őt nézeteiért bivaknak nevezik, majdnem sírva borultam nyakába. Meleg társalgás fejlődött ki, együtt szidtuk az egész tébolydát, míg egyszer váratlanul azt nem mondta:
- Az a legkipubb, ami célszerű, mert a kipu maga a célszerűség.
Ekkor kezdett elfogni a disszonancia furcsa érzése. Szorongva kérdeztem:
- Ha tehát nincs a célszerűségtől független kipu, akkor mi szükség van egyáltalán a kipu nevére?
- Mert kipu van, és ez vele születik az emberrel.
- De ha az maga a célszerűség - vetettem ellene. - Mert ugyebár, mi értelme volna ennek: "az a legkutyább, ami eb?"
- Kipu van, és kell lennie - felelte makacsul. - Ajánlom, hogy olvass sokat, és meg fogod érteni, hogy erre szükség van, mert ez az emberi szellem legmagasabb rendű megnyilvánulása, ami az életet életté teszi. Kipu nélkül nem élhetnénk.
Kétszer is megkérdeztem, de kiderült, hogy kiput mondott. Nem vitaminokat, és nem fehérjét. Ezek, úgy látszik, szentül hitték, hogy kipu nélkül skorbutban vagy beriberiben pusztultak volna el!
Szavai hideg zuhanyként hatottak, és udvarias farvakarással sietve elbúcsúztam. Ő azonban nem vakart vissza, mert kijelentette, hogy az egész ketni hülyeség. Itt az ideje a tisztító forradalomnak, ami új, szabadabb ketnit ad a világnak, mikor az emberek nem vakarják eszelősök módjára egymás farát, hanem egészen röviden azt mondják: "józan ész, vaké!", és hüvelykujjukkal megdörzsölik homlokukat.
Ismét csak azok a rémes álmok jutottak eszembe, amikből fel akartam ébredni, de csak egy másik, még rémesebbe ébredtem át.
Ezek a boldogtalanok századok óta nem tesznek egyebet, mint a maguk álmodta lidércnyomással viaskodva ébrednek egyik álomból a másikba, egyik szenvedésből a másik szenvedésbe, amely csak külszínben különbözik az előzőtől, de az álom bilincseit sohasem tudják magukról lerázni. Holdkóros tévelygők, akik sohasem válhatnak emberré.
Mármost képzelje el az olvasó helyzetemet azok között, akik tehát maguk sem tudják azoknak a szavaknak az értelmét, amiket a levegőbe alkottak, miket ezerféleképpen értelmeznek, és amellett úgy beszélnek róluk, mintha létező valóságról volna szó. Ez a furcsa határozottság, ahogyan agyrémeikről beszélnek, az embert zavarba is hozza, mert olyan könnyedséggel és hévvel szónokolnak, hogy a józan ember azt hinné, beszélnek valamiről, és még ő szégyelli magát, hogy mindezt nem tudja, hebeg, és elhatározza, hogy tanulni fog. Nekem is az az érzésem volt eleinte, csak nagy sokára jöttem rá, hogy mindezeknek tényleg nincs értelme, és egy meg nem zavart eszű elemista sokkal, de sokkal többet tud, mint ezek, akik a kicsinált rögeszmék ismeretét a műveltség elengedhetetlen feltételének tartják.
Elképesztő, mit éreztem ilyen társaságban, ahol a kétszerkettőt egyszer ötnek, másszor háromnak, majd mindenféle szabályok szerint másnak és másnak mondják, csak éppen négynek nem. A szegény józan ész megpróbálja ezt követni, hogy ki ne közösítsék, de képtelen rá, mert ő csak egy szabályt ismer: a természetes igazságot, amit ujján kiszámíthat, de amit itt kimondani bűn. Azt azonban, hogy momentán minek kell mondani, sohasem tudhatja biztosan.
Az ilyen szerencsétlen örök bizonytalanságban érzi magát, mert bármiképpen erőlködik, a legfontosabbat nem tudja megtanulni: elfelejteni a számtant.
Többször kértem Zemökitől valami útbaigazításfélét, amiből legalább arra tudnék következtetni, hogyan kell érteni a kiput, miért van egyáltalán, és mire jó, mert ha szabályainak nem is, de létének bizonyára van magyarázata. Ő azonban kézlegyintéssel intézett el.
- A kipu ösztön, ami az emberrel vele születik. Aki ennek híjával született, az bivak, akinek úgyis hiába magyarázzák.
(Bár már egyszer megjegyeztem, újból ismétlem, hogy ez nem igaz. A behinkór nem öröklődő. Saját tapasztalatomból határozottan állíthatom, hogy négy-ötéves gyermekek, akiknek ösztönei, tehát hő-, éhség-, szomjúság- és egyéb érzetei teljesen épek voltak, semminemű vonzódást nem mutattak például a tüskés szék iránt. A bogok láttára semminemű reakciót nem árultak el, míg ugyanakkor a vajas kenyér után látható örömmel nyúltak, és hideg időben maguktól a fűtés mellé telepedtek. A gyermek a behinkórból csak az arra való hajlamosságot örökli, amely csak hosszas fertőzés után fejlődik kórrá, a skoróban és a behin társadalomban töltött évek alatt.)
A kipuról tehát csak annyit állapíthattam meg, hogy szabályait minden csoport más- és másképpen magyarázza, sőt, olyannal is beszéltem, aki azt mondta, hogy a kipu maga a behin. Meg kell azonban még azt a furcsaságot is említenem, hogy a kipuhoz sok olyan dolognak is köze van, aminek őszerintük sincs hozzá köze.
Ne tessék megütközni. Számoltam vele, hogy szavaim zavarossága az olvasót már saját elmém iránt is bizalmatlanná teszi. Hóbortjaiknak ez a faja azonban oly kuszált, hogy meghatározni is csak zavarosan lehet. A fentieket talán jobban meg tudom értetni egy példával.
Zemöki mesélte egy ízben, hogy drága pénzen vásárolt egy széket, amit kipunak talált, és rá is volt írva egy kipu mester neve. (Meg kell jegyeznem, hogy a behinek a székek elrontóit - mint azt az olvasó az előzőekből sejtheti is - nemcsak nem verték agyon, hanem még törték magukat, hogy az ő székeik is el legyenek rontva, és a "kipu mesterek" pusztításáért még fizettek is.)
Nos, Zemöki székéről később kiderült, hogy nem is az a kipu mester rontotta el, csak ráhamisították a nevét. Az eladót erre Zemöki elvitte a betik elé, aki súlyosan megbüntette, mert - csalt!
Nos, azt már tudtam, hogy a kipuról majdnem azt mondhatnánk, hogy mindenkinek más a nézete. De ugyebár Zemöki a széket előzőleg megnézte. Ha tehát legalább egyéni kipuérzetről beszélhetnénk, akkor feltétlenül tudnia kellett volna, hogy számára a szék kipusága megéri-e a pénzt. Mégsem azért háborodott fel, mert nem volt elég kipu, hanem mert más nevű behin csinálta!
Ekkor valószínűnek találtam tehát, hogy a név is hozzátartozik a kipuhoz. Kérdeztem is, hogyan kell a kipu nevének hangzania, és hogy milyen tüskerendszerhez milyen nevet kell felírni, hogy meg ne büntessék, de kinevetett, és bivaknak nevezett, úgyhogy ma sem tudom, hogy a névnek hangzása, betűsorrendje vagy szótagszáma befolyásolja-e a szék kipuságát.
Félek, hogy Nagy-Britannia művelt és józan olvasójának türelmét kissé mértéken túl veszem igénybe ennek a kórnak a leírásával, amely szerencsére Európától oly távol eső egzotikus földrészeken pusztít, hogy átterjedésétől honfitársaimnak mit sem kell tartaniok, mégis meg kell említenem záradékul, hogy a kipukór nemcsak a tárgyakat, hanem a beszédet is elrontotta.
Már egy ízben tettem is erről említést: ha ugyanis valaki a közlésre nem azokat a szavakat használta, miknek jelentése a közlendőknek megfelel, hanem zagyva halandzsát, aminek a tárgyhoz semmi köze, azt is kipunak nevezték.
Persze, az olvasó azt kérdi, hogy lehetett a behin beszédet, amely amúgy is agyrémek halmaza, még jobban elferdíteni.
Nos tehát, míg normális beszédjük úgy hangzott, mintha beszélnének valamiről, a kipu beszéd célja nem is az volt, hogy közöljön valamit.
Akik így beszéltek, azokat mufrukoknak hívták, és mondanom sem kell, hogy éppúgy nem verték agyon őket, mint a kipu mestereket, sőt, tiszteletnek örvendettek, sületlen halandzsájukat pedig kinyomatták, és pénzt is kaptak érte.
A papírra nyomott szóhalmazokat "lélegzetnek" nevezték, megkülönböztetésül a "normális" írásoktól. Hogy miért éppen lélegzetnek, azt mindjárt látni fogjuk.
Egyszer Zemöki és Zeremble egy ilyen mufruk "lélegzetét" olvasták, melyben az a nő mellét tejbe főzött árticsókához, mályvagyökérhez és lepkebilevekhez hasonlította, szóval mind olyanhoz, amihez a nő mellének semmi köze. Főleg ez utóbbi aratott sikert, mert legtávolabb volt nemcsak a nő mellétől, hanem a valóságtól is, tekintve, hogy a lepkének nincs bileve.
Az olvasó nem is képzeli, milyen komolyan tárgyaltak erről, törve fejüket, hogy melyikhez leghasonlóbb a nő melle. Végül szegény józan fejemmel segíteni akartam rajtuk, és azt mondtam:
- A nő melle talán egy másik nő melléhez a leghasonlóbb.
Egymásra néztek, majd harsogó röhejben törtek ki, mondván, hogy ennek semmi értelme, ez nem mond semmit, mert - tényleg így van.
Vagyis annak nincs értelme, ami a valóságot mondja!
- Akkor mért mondjátok azt, amiről magatok is meg vagytok győződve, hogy ellenkezik a valósággal?
- Mert így kipu.
Fogalmam sem volt róla, hogy lehet órákon át vitatkozni és törni valamin a fejöket, hogy a végén olyat süssenek ki, ami egyáltalán nem felelet a problémára. Ha ez kipu, akkor fogalmam sincs, mi szükség van egyáltalán a kipura. Meg is mondtam, hogy mindezt a józan ész marhaságnak minősíti.
- Ó, te bivak - mondták. - Ez lélegzet, ez nem az észnek szól, hanem a tüdőnek!
Mit felelhettem volna mást, mint hogy a tüdőnek csak oxigén szól, a szavakat az agyvélő sejtjei appercipiálják, de hiába hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomámra, még ők nevettek ki, újból bivaknak neveztek, majd kijelentették, hogy a tüdő rezdüléseihez nem értek, fogjam be a számat, és igyekezzem tanulni, mert olyan buta vagyok, mint egy tüdőtlen hin.
(Talán mondanom sem kell, hogy a hinek is tüdővel lélegzenek, éppen úgy, mint minden más ember. Őrültség élő embert tüdő nélkül feltételezni.)
Az ember tehát hajlandó volna elfogadni, hogy a kipu beszéd az, ami nem igaz, ami nem az észnek szól, hanem a tüdőnek. De ebben sem következetesek. Ugyanis a legcsodálatosabb, és az európai számára a legfantasztikusabb az, hogy ha valakinek sikerül egy irreális és értelmetlen szókapcsolatot kiagyalni, mégsem azt mondják rá, hogy ez kipu, mert nem igaz, mert nincs értelme, hanem így kiáltanak fel: "Milyen igazat mond!" Vagy: "Milyen mélyértelmű szavak!"
Megfoghatatlan!
Zemöki melegen ajánlotta, hogy ha tüdőmet fejleszteni akarom, tanulmányozzam az általuk olvasott mufruk lélegzeteit.
Érdekes, hogy ha egy józan igazságot kellett megtagadnom, mindig a könyvekhez utasítottak. Ennek okát meg kell magyaráznom.
Ugyanis a józan Nagy-Britanniában a könyv arra való, hogy ismereteinket gyarapítsuk általa és elménket csiszoljuk, míg a behineknél a könyv egészen különös célt szolgál, éspedig azt, hogy az elmét eltompítsa, és elhitesse az ellenkezőjét azon dolgoknak, amik az értelem számára könyv nélkül magától értetődő igazságok volnának. Az evés szégyellése, a kavicsteória, a böto és a bilevek tisztelete könyvek nélkül éppúgy nem vert volna gyökeret, mint a skoro nélkül.
Mindazonáltal magam is érdekkel kezdtem tanulmányozni ezt a mufrukot, és lassanként a következőkre jöttem rá:
Ez az ember, amikor még a hinek közt élt, orvosnak készült. Már húszéves korában feltűnt abnormitásaival. A villamos szigetelőszalagból csíkokat hasított és ragasztott ruhájának hátára, sőt a hajára is. Egy fésűnek minden harmadik fogát kitörte, a csonka fésűt egy marék gittbe szúrta, és az egészet egy cipőbe gyömöszölve az asztalára állította. Fürdőkádja felett a plafonról egy széles szájú, kék üveg lógott, mit a laboratóriumból hozott haza. (Nálunk ezt lopásnak neveznék, de a hinek szabad gazdaságában ezt a szót nem tudom használni.) Ebben az üvegben egy golyóscsapágy, egy szárított narancshéj és egy gyíkhulla volt.
Zsebkendőjét rendszeresen belemosta a levesestálba, a petróleumot pedig megitta.
Nálunk már ez is épp elég lett volna arra, hogy megkötözve sürgős gyógykezelésre szállítsák, de a hinek, akik az egyéni életbe csak a legkivételesebb esetekben avatkoznak, az ilyen "enyhe" tünetekre nem reagáltak, részben, mert a közre nem voltak károsak, részben pedig mert azt hitték, valami céljuk van.
Komolyan csak akkor vették a medikus rögeszméit, mikor baja már másokat is zavart munkájukban, és közveszélyessé vált.
Egy este ugyanis a tengerparton megállított egy nőt, és azt kezdte magyarázni, hogy a holdsugárban fehérje és vitamin van, amely az embereket jóllakatja és táplálja.
A nő meghallgatta, és azt felelte, hogy ő nem az élelmiszervizsgáló intézettől való, és tovább akart menni.
A mufruk azonban nem engedte.
- Ez nem az élelmiszervizsgálatra tartozik - mondta hevesen, és tovább magyarázta a sugárvitamint, sőt erősködött, hogy a holdsugár csak a nő együttes jelenlétével tartalmazza a tápláló anyagokat.
- Akkor jelentsd talán az optikai vagy radiológiai intézetnek - felelte a nő, és tovább akart indulni.
A mufruk azonban megragadta, hangosan bizonygatta, hogy ez igenis a nőre tartozik, és már arról beszélt, hogy a rezeda illata az embert a földről felemeli, és hogy a hold feljöttével a tárgyak megváltoztatják anyagi létüket.
A nő, aki meg volt győződve arról, hogy az emberi szónak alapja van, végül is megállt, a mufruk szavait lejegyezte, és maga jelentette az illető intézeteknek.
Ott hin alapossággal megvizsgálták a holdsugarat, de női test jelenlétében sem találtak benne vitamint. Egy embert precíziós mérlegen lemértek a milligramm ezredrészéig, majd rezedát állítottak mellé, de persze súlycsökkenést nem tudtak kimutatni. Ugyanígy meddő volt a tárgyak anyagi szerkezetére vonatkozó kutatás is.
Minthogy önmaga nem jelentkezett az intézetben, az eredményről értesítették az egyetem orvosi fakultását, ahol elővették, és arra kérték, fejtse ki tüzetesebben idevonatkozó tapasztalatait.
Ő válasz helyett arról beszélt, hogy az ember szerveinek összeműködése önálló léttel bír, ami voltaképpen egy szín, és ez az élet folyamán mindinkább sötétedik, a halál idejére pedig egészen fekete lesz. Hogy az emberi hangnak íze van: a csecsemőé gyengén savanykás, a férfié sós, a nőé gyengén narancsízű.
Mikor pedig arra kérték, hogy a tárgyról beszéljen, azt felelte:
- Mindvégig arról beszéltem.
Minthogy így a helyzet nem volt többé kétséges, megfogták és behozták a behintelepre, ahol állapota egyre súlyosbodott, és a behinek közt egyre nagyobb tiszteletnek örvendett.
Ennek írásait kellet tehát tanulmányoznom.
Könyvei részben a bötóval, részben a nők által elköltött szellemiséggel foglalkoztak.
A bötóról azt állította, hogy az egy illatfa, mely a tüdőbe bocsátja gyökereit, ágain a kona kúszik felfelé, felette a nap árnyéka zizeg, és lent fekete bolhák ugatnak.
Máshol azt állította, hogy a szervek összeműködése egy ív a születés és a halál között, melynek tetején a tüdő sóvárgása zenél, és nem egyéb, mint egy holdsarló, mely a nők által elköltött szellemiség szálain libeg, és alatta roppant tálban fekete tej háborog. (Így!)
Ez már kissé túlment türelmem határán. Mérgesen löktem a könyvet Zemöki elé, kérdezve, hogy mit szól hozzá. Ő elolvasta, és valóságos eksztázisba jött.
- Csodálatos! - kiáltott fel. - Milyen élesen látja az életet és a valóságot! "A nők által elköltött szellemiség szálain libeg!" Csodálatos!
Az ámulattól majdnem lefordult a székről.
Én is.
De még nem értem a mufruk történetének végére.
Egyszer ugyanis megjelent egy könyve ezzel a címmel: "Az ember élete", melynek mind formája, mind tartalma lényegesen eltért az előbbiektől. Többek között kijelentette benne, hogy az anyatej fehér, a hegyre mászó elfárad, és hogy az aggastyán erőtlen.
Zemöki és Zeremble sokszor elolvasták, és hosszan tanakodtak annak "értelmén". Órák hosszat találgatták, de bármint törték fejüket, nem tudtak határozott megállapodásra jutni. Végül is kijelentették, hogy a mufruk lélegzetei az utóbbi időben mind zavarosabbak lesznek.
Szerintem a lélegzetnek igen kézenfekvő értelme volt, amit közöltem is velük, de ők undorral leintettek.
Ugyanakkor azonban egy sereg fiatal behin is kijelentette, hogy ők igenis értik a mufrukot, aki pedig nem érti, az bivak, és elméje elaggott.
Régebbi tapasztalataim azonban óvatossá tettek, és nem mertem együttérzésemet hangoztatni. Sejtettem, hogy a józanul hangzó kijelentések mögött még bolondabb agyrémek húzódnak meg.
Ebben a feltevésemben nem is csalódtam. Ezek ugyanis mind mást és mást sejtettek az anyatejről, a hegyre mászásról és az aggastyánról szóló megállapítások mögött, de hogy mit, azt sohasem tudtam meg, és ők sem árulták el, csak titokzatosan jelentették ki, hogy ez a tüdőnek szól, és nem lehet szavakban közölni.
Ha például egy ilyen ifjú megpillantott egy tüskés széket, így kiáltott fel:
- Bizony, bizony, hegyre mászni nehéz!
Ha valaki ezek közül másképpen szaggatta meg ruháit, azt is így magyarázta:
- Hja, az anyatej fehér!
Hogy a dolgoknak mi az összefüggése, azt persze ne tőlem kérdezzék olvasóim. A behineknél nem kell a szavak között logikai kapocsnak lenni.
A dolog eddig is elég komikusnak hangzik. Hogy mért foglalkozom vele ennyit, annak oka csak most fog kiderülni.
Egyszer ugyanis Zemöki találkozott a mufrukkal, és megkérdezte tőle, hogy lélegzetének mi a helyes értelme.
És ekkor meglepő dolog történt.
A mufruknak ugyanis közben visszajött a rendes esze, amiről persze a behinek nem tudtak. A kérdésre így felelt:
- Az, ami benne van.
Zemöki egy pillanatig zavartan tátogott. Mint később nekem kijelentette, akkor még semmi rosszra nem gondolt, és az utóbbi szavak mögött is "értelmet" keresett, de aztán szégyenkezve mégis megkérdezte:
- Hogy értendő az például, hogy az anyatej fehér?
- Úgy, hogy tényleg fehér - mondta a mufruk -, mint ahogyan hegyre mászni is nehéz, és az aggastyán erőtlen. De mért kérdezed, hiszen azt mindenki tudja!
Zemökiben megállt a szusz, majd sietve elköszönt, és másnap az egészet elmondta Zeremblének.
A válaszon sokat törték a fejüket, de végül is arra a megállapításra jutottak, hogy itt már valami hiba van. Felkerekedtek tehát, elrohantak a fiatalokhoz, és elmondták nekik az esetet.
Azok éktelen zsivajjal fogadták a bejelentést, aljas rágalomnak minősítették a dolgot. Zemökiéket majdnem meglincselték, végül pedig megragadták őket, és elcipelték magához a mufrukhoz.
Itt aztán előadták a dolgot, kérve, hogy a mufruk maga mondjon ítéletet e sötét alakokról, és tegyen kinyilatkoztatást lélegzeteiről.
Ekkor történt a katasztrófa.
Ugyanis a szerencsétlen mufruk botor fővel megismételte állításait, és a hinek közt szerzett orvosi gyakorlatára hivatkozva próbálta bizonyítani, hogy az anyatej tényleg fehér és az aggastyán erőtlen!
A tömeg erre éktelen ordításban tört ki, a könyveit fejéhez vagdosták, az árát követelték vissza, és azt kiáltozták, hogy ha elvesztette az eszét, ne fogjon tollat a kezébe!
A logikus gondolatfűzés elvesztésének tisztelete bizonyos tekintetben emlékeztetett a sötét középkor egyik babonájára, mikor az epilepsziát tisztelték szent révületnek, és "morbus sacernek", szent betegségnek nevezték.
De mennyivel józanabb volt a behinekhez képest a középkori Európa is, amely minden babonája mellett is jól tudta, hogy az epilepszia betegség, és egy pillanatig sem szédült olyan mélyre, hogy benne a tiszta elme magasabb rendű megnyilvánulását bámulja.
Azt hiszem azonban, hogy ebből éppen elég ennyi, hiszen már a kipunak magába a leírásába is valósággal belekábultam. Most képzelje el az olvasó, aki a józan Európában mindezeket eddig hírből sem hallotta, mit jelentett nekem ezeket átélni!