Szerző bejut a skoróba - Megismerkedünk a gondolkodás elferdítésének módozataival - A behinek meghamisítják a geometriát - Szerző afférja a gyermek bruhuja miatt, amelyet tudtán kívül tönkretesz
Azt hiszem, nem mondok ezután újságot, ha közlöm, hogy beteg agyuk nem kíméli a gyermeket sem, sőt a legbizarrabb eszelős hazugságokkal épp a gyermek ártatlan lelkét rontják meg.
Hogy az elkövetkezendőket jól megértsük, le kell szögeznem, hogy bár a behinek betegsége erősen magán viseli a ragály jellegét, de én mint orvos, aki mind az oxfordi egyetemen, mind tizenöt éves praxisomban az elmekórtan terén némi szerény tapasztalatokra tettem szert, határozottan állíthatom, hogy ez a különös baj nem öröklődő.
Hogy precízebben fejezzem ki magam, a behinkórból csak a hajlamosság öröklődő, amely azonban káros behatások nélkül sohasem robbanna ki akut tünetekben.
De - mint az olvasó már tudja - a behinek nem tűrik maguk közt a józanságot, és ahogy engem is igyekeztek az őrületbe kényszeríteni, úgy a józan ésszel született gyermek számára sincs mentség.
Senki sem vonhatja ki magát a szellemi elkorcsosodás alól. Mihelyt a gyermek megtanult beszélni, lelkére ráteszik a kezüket, és igyekeznek megzavarni tiszta látását, és ebben - meg kell állapítanom - határozottan erős rutinra tettek szert. Módszereik szinte csodálatosak rafináltságukban, és sokszor igazán bámulattal kellett elismernem, hogy ha mindezt az igyekezetet nem a gyermek elkorcsosítására, hanem hasznos kiképzésére fordítanák, valószínűleg ők alkotnák a világ legtökéletesebb társadalmát.
Szinte megdöbbentő, hogy erre mekkora energiát áldoznak. A gyermeket külön satnyító intézetbe utalják, hol a legfantasztikusabb koholmányokat ismételgetik előtte mindaddig, míg ép, természetes érzéke megzavarodik, mindent hamis színben lát, és mikor természet adta ítélőképességét teljesen elvesztette, azt mondják róla: skoro behin.
Elképzelhetik olvasóim, hogy az ilyen skoro behin milyen használhatatlan az életben. Merem állítani, hogy józan társadalomban semmiféle foglalkozásra nem lehetne őket alkalmazni.
Képzeljük el talán a következményeket, ha egy ilyen behin, aki az ételt megvetendő ocsmányságnak tartja, egy élelmiszerüzletbe kerülne! Vagy mily pusztítást végeznének egy szabóműhelyben azok, akik a ronggyá lyukasztott és kövekkel nehezített ruhát értékesebbnek tartják az ép és kényelmes formánál, nem is szólva a véres verekedésekről, melyek amiatt törnének ki, hogy az egyik asztal kerek, a másik négyszögletes.
Nos, ki kell jelentenem, hogy ők a skoro behint nemcsak nem távolították el az állásokból, de egyenesen alkalmasabbnak tekintették a tiszta és romlatlan agyvelőnél, sőt minél zavarosabb képzetei voltak a világról, annál nagyobb tiszteletnek örvendett, és annál magasabb állásokat ért el. Akikben pedig még pislogott a helyes ítélőképesség, azt mint használhatatlant kizárták az állásokból. És ez még a jobbik eset volt, ami akkor következett be, ha az illető csak nem hangoztatta eléggé a koholmányokat. Mert ha a természetes valóságot hirdetni merészelte, akkor még meg is büntették.
Sokszor törtem a fejemet, mi lenne, ha ezekről nem gondoskodnának a bölcs hinek, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a feje tetejére állított társadalom igen rövid idő alatt éhen halna, sőt agyonverné önmagát. A természettel és matematikával képtelenség hadba szállni. Mondhatom, csak a behinek államférfiait látva tudja az európai ember igazán megbecsülni és értékelni hazáját és annak bölcs kormányzatát.
Eszembe jutott, mennyit botránkozott hazám művelt polgársága a kínai nők lábának tervszerű elnyomorításán. Nem tudom, mit fognak szólni, ha megtudják, hogy a sötét Ázsiánál is van sötétebb része a földnek, ahol az embernek nem a lábát, hanem a fejét, sőt istenadta józan eszét ferdítik és nyomorítják használhatatlanná! Pedig nyomorék lábbal még meg lehet élni, de ha a láb, kéz, nyelv és összes szerveink egy nyomorék agy természetellenes parancsainak engedelmeskednek, az élet csak torz és célszerűtlen szenvedések sorozata lehet, melyre már megváltásként jön a halál.
Igaz ugyan, hogy ezek a szerencsétlenek a szenvedést és örömet is visszájára érzik, de vajon elképzelhető-e test, melynek egészsége az étel megvetésétől és a nem evéstől gyarapodnék?
Joggal kérdezi az olvasó, hogy honnan tudom mindezt?
Onnan, hogy sajnos, személyesen is meg kellett ismerkednem a skoro intézményével.
Beratnuságomnak mindjárt a negyedik napján a betik kiküldött a skoróba, hogy osszak ki sárga kavicsot a gyermekeknek.
A kavicstartó bádogdobozt magamhoz véve elindultam. Magas kőkerítéssel övezett épülethez értem. Ezt már a behinek építették, tehát elképzelheti az olvasó, milyen rozoga alkotmány lehetett.
Ami az udvaron először szemembe tűnt, egy hosszú deszkaépítmény volt, amely mintegy ötven árnyékszékfülkét tartalmazott. Azt hittem, legalább ezer gyermek van ide internálva, csak azt nem tudtam, hova, mert ezenkívül összevissza egy kisebb, pajtaszerű építményt láttam.
Ide belépve mindössze ötven gyermeket találtam, ezeket is összezsúfolva. Több el sem fért volna, a levegő így is kibírhatatlan volt.
A bejárat felett egy csillogó négyszög volt kifüggesztve. Körül a falakon képek lógtak, miknek értelmét nem tudtam megfejteni. Egyikén kilógó belű behin hulla feküdt, és rajta egy vérben forgó szemű másik behin táncolt. Máshol egy bevert fejű ember feküdt a fűben, kezében egy négyszöget tartott, fejéből ömlött a vér, mosolygott, és ez volt aláírva: "Jaj, be jó!" Megfoghatatlan!
Egy képen kendő alatt dudorodott valami, alóla kilátszott az ételes tál széle, és ez volt aláírva: "Brrr!" Láttam képet tönkrenyomorított bútorokról és ruhákról. Egy széknek hiányzott az egyik lába, a támlájába görbe szög volt verve, egy másik asztal ki volt lyukasztva, bele egy seprőnyél szúrva, annak tetejére egy csonka cserépfazék, egy nagy darab mészkő és egy döglött patkány akasztva. Alája ez volt írva: "Kipu."
A gyermekek közt vasvillaszemmel járt a proko. Ez egy felnőtt volt, akinek hivatása volt a koholmányokat addig ismételgetni a gyermekek előtt, míg el nem hiszik. Módszerükről eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki kutyáját arra szoktatta, hogy ha papírszeletet dob eléje és ezt mondja: "nagyon finom", a kutya elkapja és lenyelje, míg ha egy húsdarabot vetett elébe és azt mondta: "pfuj, de rossz", a kutya elfordult tőle. (Mellékesen megjegyezve kérdem, mi lett volna a kutyatársadalommal, ha ilyen felfogású ebek vezették volna őket?) De álmomban sem hittem volna, hogy ilyen eredményt gondolkodó emberi agyvelővel is el lehet érni. Viszont az is valószínű, hogy a behinek, akik sok századon át rendszeresen korcsosították agyukat, már születésük pillanatában hajlamosak a behinkórra.
A proko éppen fel-alá járt a gyermekek közt, és néha elrikkantotta magát:
- Kricc!
Erre a gyermekeknek fel kellett ugraniok, bal kezüket hátuk közepére tenni, és jobb kezükkel, jobb térdük alatt átnyúlva, megfogni bal fülüket.
Mikor azt kérdeztem, miért kell a gyermekeket ilyen rendellenes helyzetekbe kényszeríteni, azt felelte, hogy hozzá kell őket szoktatni a - rendhez!
Majd rákiáltott valamit a gyermekekre, amire az egész csapat fájdalmasan rázendített a vaké-vakéra.
Én pedig felnyitottam a pléhdodozt, és átadtam neki a sárga kavicsokat.
A proko átvette, és egy asztalon halomba öntötte, majd távozott, és egy leterített tányérral jött vissza. Mint láttam, a kendő alatt a legfinomabb édességek voltak.
Ezt letette a kavicsok mellé, és egymás után szólította ki a gyermekeket. Aki a tányér felé nyúlt, annak egy pálcával úgy sújtott a kezére, hogy az rögtön kékre vált, a többi gyermeknek pedig ököllel meg kellett fenyegetniök, és azt kiáltaniok: "kave!" Aki a kavicshoz nyúlt, annak farát, megvakarta, a többiek pedig mosolyogtak, és ezt mondták: "ketni".
A kavicsok kiosztása után beszélni kezdett a gyermekeknek arról, hogy mennyire meg kell becsülni ezt az adományt, mit a behinek oly sok és nagy véráldozattal vívtak ki maguknak.
És hosszú történetet adott elő a behinek múltjáról, amit az olvasóval csak kivonatban közlök.
Elmondta, hogy a behinek múltja három fő korszakra oszlik:
Kezdetben volt a primitív vagy kegyetlen kor, ezt követte az átmeneti vagy félnyers kor, majd a mai vagy tökéletes kor következett.
Hosszú századokkal ezelőtt a primitív vagy kegyetlen korban a butukok zsarolták és tiporták el a népet. A butukok nyakáról hátul spárgán lógott egy roppant patkó, és a nép nemhogy elverte volna, de tisztelte őket. (A gyermekek e szavakra harsányan nevettek.) A belki akkor úgy történt, hogy az emberek találkozáskor egymás fülébe dugták az ujjukat. (A gyermekek még harsányabban nevettek.) És azt tartották kipunak, ha a szövetekre foltokat varrnak. (Falrengető hahota.)
De jött egy bizonyos Zecsecse nevű behin, aki a butukokat aljas szemfényvesztőknek nevezte, a ketnit és kiput szédelgésnek és agyrémnek, és a józan ész uralmát követelte.
A butukok elfogták, és elevenen megnyúzatták. De Zecsecsének már sok híve volt, és ötven évig állandóan ömlött a vér. Végül a zecsecsisták elkergették a butukokat, és ők vették át a behinek vezetését. Innen kezdődik az átmeneti vagy félnyers kor.
A közbéke azonban nem sokáig tartott, mert az új vezetőség, melynek tagjai magukat batakoknak nevezték, nemsokára ugyanúgy sanyargatni kezdte a népet, mint a butukok. A néptől mindent elszedtek, és nem adtak érte semmit. A batakok övéről dróton egy ólomdarab lógott, és a nép nemhogy elverte volna őket, de tisztelte, és meghunyászkodott előttük. (A gyermekek e szavakra majd megszakadtak a nevetéstől.) A belki az volt, hogy az emberek egymás térdét vakarták meg, és ha valaki egy vászondarabra különböző színű mocskokat kent, azt nevezték kipunak. (A gyermekek a földön gurultak.)
És akkor jött a nagy Zacsacsa, aki a batakokat aljas szemfényvesztőknek nevezte, a ketniről és kipuról bátran kijelentette, hogy szédelgés és agyrém, és követelte a józan ész uralmát.
Zacsacsát a batakok elfogták, beleit elevenen kitépve a kutyáknak vetették, majd híveit irtották a legválogatottabb kegyetlenséggel. (E szavaknál a gyermekek sírásban törtek ki.)
Zacsacsa hívei azonban egyre szaporodtak, hatvanéves vérözön következett, melyben több batakot elfogtak, majd megkötözve őket, fogaikat egyenként kitördelték, nyelvüket kiégették, és aztán karóba húzták őket. (A gyermekek felugrálva tapsoltak és örültek.)
Végül is a zacsacsisták győztek. Innen veszi kezdetét a mai vagy tökéletes kor, melyben a vezetést az elak betikek gyakorolják, akiknek térdéről a tiszteletre méltó bilev lóg, akik bölcsességükkel biztosítják a józan ész uralmát. És azóta mindenki számára egyformán jut sárga kavics, legyen az betik, beratnu, proko vagy egyszerű locsoló. (A gyermekek felugrálva vakéztak.)
Beszélt még valami Zucsucsuról, aki ma erősen szervezkedik a rend és nyugalom ellen, a tiszteletre méltó betikeket nem átallja álszent zsebmetszőknek nevezni, a ketni és kipu ellen lázít, követeli, hogy ne a széket tüskésítsék, hanem a szekrényt, hogy a belki fülhúzással történjen, és hogy az uralmat a bitekek vegyék át, mindezt pedig a józan észre hivatkozva teszi, holott nyilvánvaló, hogy ilyet csak megkergült futóbolondok mondhatnak, akik előbb-utóbb elfogják venni méltó büntetésüket. (A gyermekek szörnyülködtek, öklüket rázva követelték, hogy Zucsucsu szemét égessék ki.)
Mondhatom, a legmerészebb grand guignol fantázia nem szült még borzalmasabb rémregényt, mint amit e veszettek valóságban végigcsináltak, és ezek pedig ahelyett, hogy undorukban egy revolver csövébe köpve lőtték volna főbe magukat, még örültek neki, hogy mindezt elkövették, és sikerült nekik kivívni. (Hogy mit, azt senki sem tudja, csak azt mondják: "a tökéletes kort.")
Nekem is voltak néha rémes álmaim, és előfordult, hogy rájöttem, hogy álmodom. Ilyenkor minden erőmet összeszedve fel akartam ébredni, és hosszas erőlködés után sikerült felébrednem - egy másik álomba, amely esetleg még rémesebb képeket hozott az elsőnél. És csak nagy sokára jöttem rá, hogy ez is álom, mire újból erőlködtem, és átébredtem - a harmadikba. És minden ébredéskor azt hittem, hogy ez a végső és visszavonhatatlan ébrenlét.
Ezek sohasem fognak felébredni.
Mondhatom, az egész előadás alatt libabőröztem, és mélyen átéreztem, hogy a legszebb és legnemesebb megváltás lenne a behinek számára, ha valaki a kozmosz tiszta arculatáról egyetlen ökölcsapással letörölné ezt a fekélyt.
Később megkérdeztem Zemökit, hogy mért rontják a gyermek ártatlan lelkét ilyen borzalmakkal. Azt felelte, azért, hogy a gyermek - gyarapodjon az erkölcsben, és képessé váljék mindezt példaként követni!
De térjünk vissza tárgyunkra.
A proko befejezte elbeszélését, és bejelentette, hogy bötológia következik, amit a tiszteletre méltó beratnu fog nekik tartani.
Már megijedtem, hogy megint nekem kell valami címeres ostobaságot végezni, amibe bizonyára belesültem volna, de szerencsére más történt.
A gyerekek felálltak, két csoportra oszlottak, és a középső padokat üresen hagyva, a terem két szélén helyezkedtek el.
Most bejött két beratnu, a proko pedig távozott.
A gyerekek a beratnuk bejöttekor öklükkel kezdték verni homlokukat, és olyan fájdalmas vakézásba kezdtek, hogy a viszonyokkal nem ismerős idegen joggal azt hihette volna, hogy apagyilkosok bánják és vezeklik vétkeiket.
Ezzel a két beratnu a két csoport elé állt, és egyszerre kezdett bele a magyarázatba.
Egyik arról beszélt, hogy aki olyan vizet iszik, amely felett denevér szállt el, elveszti a nagybötót. Az ilyennel nem szabad barátkozni, mert azt is megfertőzi, aki vele szóba áll. Különösen nem szabad azonban az ilyenek poharából inni.
A másik azt magyarázta, hogy holdtöltekor csak hátrafelé szabad menni, és nem szabad olyannal barátkozni, aki ilyenkor előre megy, mert megfertőzhet bennünket. Az ilyenek cipőjét tűzbe kell vetni.
Mindkettő kijelentette, hogy a másik szemenszedett valótlanságot tanít, nem szabad rá hallgatni, mert minden szava métely, majd egyszerre jelentették ki:
- Gyerekek, legyetek jámborak!
Ezzel a két csoport, mint a darázsfészek zúdult fel, kiugráltak a padokból, egymásnak estek, és ádáz verekedésbe kezdtek. Néhánynak a poharát törték össze, másoknak a cipőjét rángatták le és tépték darabokra, közben pedig olyan ocsmány szidalmakkal illették egymást, amiket nem közölhetek az olvasóval.
A két beratnu szemrebbenés nélkül végignézte az iszonyatos jelenetet, majd legnagyobb meglepetésemre kart karba öltve, a legnagyobb egyetértésben távoztak.
Lábam földbe gyökerezett, és tátott szájjal bámultam utánuk.
Csak mikor az ajtó becsukódott utánuk, engedtek fel izmaim. Utánuk szaladtam, és remegő hangon csak azt kérdeztem, miért kellett a gyerekeknek olyanokat beszélni, amik a benti eseményekhez vezettek?
Úgy néztek rám, mintha a Marsból jöttem volna közéjük.
- A gyermekek jellemét nemesíteni kell - mondta az egyik -, különben mindnyájan eldurvulnánk, és emberevőkké válnánk.
Zavaromban nehezen tudtam annyit mondani, hogy ezek után semmiképpen sem értem az összefüggést a két előadás és a mostani nagy barátság között.
Összemosolyogtak.
- Mindketten egyazon nemes célokat szolgáljuk, ha más utakon is - mondták. - De most sietünk.
Szerencsére jött a proko, aki visszahívott a gyerekek közé.
Ekkor újabb meglepetésben volt részem.
A proko mindenekelőtt meghúzta az egyik gyermek fülét, mert nyelvet öltött a másikra. Szelídségre és egymás megbecsülésére intette őket, haszontalan rosszcsontoknak nevezte csemetéit, akiknek hiába beszél a jóságos beratnu.
Ezután pedig bejelentette, hogy most a geometriáról lesz szó.
Nem értettem ugyan, hogy jön ide ez a komoly és egzakt tudomány, de fellélegeztem, hogy végre valami értelmes dolgot fogok hallani. Nemsokára azonban minden kiderült.
A körről volt szó. De mindjárt az elején tátva maradt szemem-szám. A proko azt mondta, hogy a körnek két fókusza van, és a rádiuszvektorok összege állandó, ami tudvalevően az ellipszis jellemzője.
Már ajkamon volt, hogy tévedéséről felvilágosítsam, mikor hozzátette, hogy a körnek még egy szabálya van, és ez az, hogy nem szabad róla azt mondani, hogy a kerület pontjai egyenlő távolra vannak a középponttól.
Most már végleg meg voltam zavarodva. Ha tehát tudják, mi a kör, mért csak úgy nem szabad mondani?
Így hát nem is mertem közbeszólni, csak másnap kérdeztem meg Zemökit, aki megmagyarázta, hogy a kört azért nem szabad kereknek mondani, mert ez a kemon jelvénye.
Mikor pedig a geometriai valóságra hivatkoztam, ami úgyis változatlan marad, azt felelte, hogy nemcsak geometriai valóságok vannak a világon, hanem anebák is, és ez fontosabb. Igaz kona nem mondhatja kereknek a kört.
Egyszerű matematikai és mértani igazságokat, miket nálunk az elemista is tud, és nyíltan, sőt büszkén hangoztat, ők tagadtak. És a legérdekesebb, hogy ők maguk sem meggyőződésből tették ezt - sőt, meggyőződésük ellenkező volt -, hanem mert "így kell mondani". A behinek nem is másoknak, hanem önmaguknak hazudtak, és olyan erős gyökeret vert bennük, hogy agyonverték volna, aki kimondja azt, amit egyébként mindenki tudott.
Meg is kérdeztem Zemökit: hiszi-e mindezt, mire megvallotta, hogy nem, de mégis szükséges így tanítani a dolgokat, mert ő maga ugyan intelligens ember, de ha a tömeg kereknek tanulná a kört, ebből a legnagyobb felfordulás keletkezne. Megkérdeztem, hogy miért, de nem tudott magyarázatot adni. Beszélt ugyan valami sziklaszilárd ügyekről, elvi támaszról, valami rendről, amit biztosítani kell, és persze a bruhuról, ami a behinnek van, szóval minden olyanról, aminek a geometriához semmi köze, de egy szót sem arról, amit kérdeztem. És hiába kértem, hogy a tárgyról beszéljen, azt mondta, hogy éppen arról szólott, csak én nem értettem.
Térjünk vissza a skoro ügyeihez! A gyermekek az ellipszológia után füzetet vettek élő, és a proko elrendelte, hogy írjanak a cementgyártásról. A gyermekek nekiültek, írtak, ő pedig úgy tíz perc múlva összeszedte a füzeteket, végigolvasta, végül kiválasztott egyet.
- Ez a legjobb - mondta, és idenyújtotta nekem.
Belepillantottam, és ámulva láttam, hogy a gyermek két oldalon át nem írt egyebet, mint ezt: "vaké, betik, vaké, betik, vaké, betik..."
Azt hittem, én tévedek, végiglapoztam a füzetet, de ott már régebbi írásokat találtam ilyenféle címekkel: "A hurutos beteg ápolása", "A naprendszer bolygóinak ismertetése ", "A háromszög területének kiszámítása." És minden cím után a vaké-betik ismételgetése oldalakon keresztül, amit csak néha tarkított ilyenféle kifejezés: "pfuj, szellemiség", "dögölj, kemon" vagy "vaké, kona!" Megfoghatatlan!
Ezután a proko még furcsa, idegen szavakat magyarázott a gyermekeknek, amik azonban nem hóbortjaikat jelentették, hanem a mindennapi élet dolgait: asztalt, széket, kezet, lábat, házat, szóval mindenfélét.
Csodálkoztam, mért kell tudni olyan nyelvet, amit senki sem beszél. Kérdésemre a proko azt válaszolta, azért, mert ezt a skoro behinnek tudnia kell. Persze újra azt kérdeztem, hogy mért kell tudnia, de megint csak azt felelte, hogy azért, mert a nem skoro behinek nem tudják a skoro nyelvet.
Aztán rengeteg ostobaságot magyarázott: hogy ha olyan mellett megyünk, aki nálunk több mint hét évvel fiatalabb, tenyerünket a tarkónkon kell tartani, hogy az udvaron lábujjheggyel kell előrelépni, pallón pedig előbb a sarkot kell letenni, hogy a hónap melyik napján kell hajunkat előrefésülni és melyiken fülünket sárgára festeni.
Mikor ezek céljáról kérdeztem, azt felelte, azért kell, mert a nem skoro behin nem így viselkedik.
A proko nemsokára kijelentette, hogy mindenki távozhat, mire a gyermekekkel együtt elhagytuk a satnyító intézetet.
Az udvaron bocsánatát kértem, hogy egy pillanatra távoznom kell, és be akartam nyitni a fülkék egyikébe, de a proko utánam ugrott, és kezemet elkapva rám kiáltott:
- Mit akarsz, szerencsétlen?!
Kénytelen voltam nevén nevezni szükségletemet, de ő nem engedett.
- De értsd meg, ebben a fülkében csak ocsmányságokat végeznek!
Zavartan feleltem, hogy bár tudatában vagyok a fülke ocsmány hivatásának, de mindnyájan emberek vagyunk, és hólyagom már pattanásig feszül.
- Épp azért mondom - kiabálta tovább. - Tudod, mire való ez a fülke? A szellemiség számára!
Így tudtam meg, hogy minden gyermeknek külön fülkéje van, és ebédjét csak ebbe bezárkózva szabad elköltenie.
Mikor pedig ennek oka felől kérdeztem, megint a ketnire hivatkozott. Mi mással indokolnák a józan ésszel nem indokolható szokásokat, mint levegőbe képzelt fantasztikummal? Mert ketni! Szabály volt, de kiszámíthatatlan és ostoba. Agyalágy képzelmény, mit angol szóval még csak meg sem közelíthetek.
Tanácstalanul és a legnagyobb zavarban néztem körül, és éppen azt akartam kérdezni, hogy akkor hol az illemhely, amikor váratlanul undorító látványnak voltam szemtanúja.
A kitóduló gyermekek az udvarra érve egymás után gombolták ki öltözéküket, és a proko szeme láttára minden szégyenérzet nélkül ürítették ki hólyagjukat. Éppen felháborodva akartam figyelmeztetni a prokót, a szó a nyelvemen lebegett, mikor meg azt kellett látnom, hogy a gyermekek példáját minden skrupulus nélkül ő maga is követi.
Szégyenemben elfordultam, és nem fojthattam el véleményemet fertelmes szokásukról, ő azonban funkciójában egyáltalán nem zavartatta magát, sőt csodálkozva azt kérdezte, hogy mi van ezen szégyellni való.
- Mert ez az illem! - feleltem, persze angolul.
- Mi az, hogy illem?
Őszintén zavarba jöttem, kutattam a szavakat, és akkor jöttem rá, hogy ezeknek a szerencsétleneknek még az illemre sincs szavuk. Az olvasó elképzelheti, mily nehéz helyzetben voltam, de még csak megközelítőleg sem tudtam lefordítani olyan nyelvre, ami igazán csak a természetben nem létező hóbortok számára termett.
Jellemző, hogy mikor mégis megmagyarázni próbáltam, azt felelte rá, hogy csak ostoba agyrém lehet, minden reális értelem nélkül.
Mi mást várhattam volna őrültektől?
Lelkem mélyéig megundorodva, sietve pricc-pruccot mondtam, és távoztam, hogy dolgomat otthon elvégezve, bezárkózzam szobámba, és holnapi "munkámig" kikapcsolódjam észvesztő tortúráikból.
De a sors, jobban mondva a téboly nem engedte, hogy csak ennyi kalanddal ússzam meg a mai napot.
Amint ugyanis a kapun kiértem, az egyik gyermek játék közben rohanva menekült egy társa elől, és teljes lendülettel belém szaladt. Mérgesen rászóltam:
- Nyisd ki a szemed, fiacskám!
A gyermek értelmetlenül bámult rám.
- Mit? - kérdezte.
- A szemed! Nézz körül, ha szaladsz!
- Mi az, hogy szemem?
Már majdnem összeszidtam, azt hittem, bosszantani akar, de a gyermek a legkomolyabb arccal kért, magyarázzam meg neki, mi a szem.
- Ez a két fényes golyó az orrod fölött - mondtam rámutatva.
- És mért nyissam ki?
- Hogy láss.
- A smaragdkővel látni? - mondta csodálkozva.
Most már láttam, hogy a gyermek nem ismeri a szemét, és minden bosszúságom ellenére pár szóban megmagyaráztam, hogy az nem smaragdkő, hanem szem, amivel látunk, de a gyermek csak nevetett, majd hirtelen megfordult, és a prokóhoz szaladt.
- Vaké! Vaké! - jajgatta lelkendezve. - Ez az ember azt mondta, hogy a smaragdkő a szemem, és azzal látni kell.
Én már nem törődtem tovább vele, utamra akartam indulni, de a proko néhány ugrással előttem termett, megragadott, félrevonszolt, és ott izgatott szavakkal esett nekem.
- Miért rontod meg ezt az ártatlan csöppséget?
- Én rontom?
- Ne tagadd! A gyermek nem magától mondja, hogy szeme van, és azzal látni kell! Ezt csak tőled tudhatja!
Elhűlt bennem a vér. Nem tagadtam, hogy én mondtam, csak azt kérdeztem, miért volna ez rontás?
- Neked az nem rontás, ha a gyermek idő előtt megismeri szerveit? Nem rontás, ha megtudja, hogy azokkal mit kell csinálni?
Ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam, mondván, hogy ennek semmi reális értelme, a gyermek úgyis rájön, hogy mire való a szeme, a szerveket úgysem lehet más célra használni, és ha ezt eltitkoljuk, csak veszélyek származnak belőle a gyermekre, míg szervei ismeretéből csak haszna lehet. Sőt, ezzel kell kezdődnie a tanulásnak, hogy a gyermek legelőször saját testét ismerje meg. Hogy tudja különben védeni egészségét?
- Ó, te aljas! Neked nem veszély az, ha ez a zsenge teremtés nyitogatja a szemét, és azzal látni akar?
Már nagyon felmérgelődtem, és nem bírtam magamat türtőztetni. Azt ajánlottam, hogy ha bolond, kezeltesse magát, de ne molesztáljon az utcán értelmes embereket. Szó szót követett, a járókelők közül többen körém gyűltek, akiknek elpanaszoltam az aljas inzultust, de akár hiszik, olvasóim, akár nem, nem támadómat intették csendre, hanem még nekem támadtak, és csak gyors futásban tudtam menedéket találni az elmeháborodottak elől. Még akkor is azt kiabálták utánam, hogy tönkreteszem a gyermekek bruhuját!
Később megkérdeztem ennek a hülyeségnek okáról Zemökit is, de az megint valami rendről, ketniről, palántáról és talpkőről beszélt, csak a kérdésre nem kaptam választ, így tehát mai napig sem tudom, hogy akkor mit vétettem, de azt hiszem, helyemben bármely józan angol honpolgár hasonló bizonytalanságban maradt volna.
Ez az állandó bizonytalanság és rettegés egy igen furcsa érzést fejlesztett ki bennem, amit a józan Nagy-Britanniában persze nem ismernek, és éppen ezért engedtessék meg, hogy főleg idegorvos kartársaim számára mint adalékot megemlítsem.
Lassanként ugyanis az az érzés vett erőt rajtam, hogy én vagyok a mit sem érő, használhatatlan. Hogy van valami, amit ezek mind tudnak, csak én vagyok képtelen megtanulni, mert hiányzik belőlem valami képesség. Hogy ezekben van valami tulajdonság, ami csakis az övék, belőlem hiányzik, tehát ebben felettem állnak. Bensőmben ugyan éreztem a dacot a hülyeségekkel szemben, de mindinkább azt hittem, hogy ez voltaképpen saját képtelenségeim palástolása, és valójában a dac is saját magam megvetése.
Hogy ezt az érzést némiképpen megvilágítsam, talán ahhoz hasonlíthatom, mikor az ember hosszan néz a folyóba, és idővel úgy látja, mintha a folyó volna fix pont, és ő mozogna. Idejöttemkor, önsanyargató korlátoltságaikat látva, még bizonyos önbizalom töltött el, meg voltam győződve, hogy értelmes segítségemre sehol olyan szükség nincs, mint körükben. De tapasztalnom kellett, hogy minél közhasznúbb igazságot mondtam, annál hevesebb támadásokban volt részem, és ha alkalomadtán nem is bántottak, de egyet sohasem tudtam elérni: hogy megértsék a kétszerkettőt. Természeti valóságokat, miket az oktalan állat magától is tud, ezek fel nem bírtak fogni. Szavaimra a válasz mindig agyrémek és nem létező rögeszmék unos-untig való cséplése volt. A hallott szó és agyvelejük közt egyszerűen nem volt kapcsolat.
Ez a reménytelen meddőség, konok és kimozdíthatatlan szócséplés, de főként a józan ész dühödt üldözése idegzette belém azt az érzést, hogy én vagyok a tudatlan, a kicsi és ostoba. Akármerre léptem, mindig fantomokba ütköztem, míg a logika és kézenfekvő, természetes igazságok itt nem voltak érv és gondolatközlési forma.