Tizedik fejezet

Szerzőt felveszik a konába, melynek jelentőségével egyelőre nincs tisztában - Szellemiségét erőszakkal elveszik - Különös állást kap - A behinek elmélete a kavics tápláló voltáról - Megtudjuk a lamik szó jelentését - A behinek furcsa gazdasági nézetei - A bötológia

Pár nap múlva Zemöki sugárzó arccal lépett be hozzám, és faromat rendkívül szívélyesen vakarva tudatta, hogy nagy öröm vár rám. Izgatott és örömteli kérdéseimre azt a választ kaptam, hogy felvettek a konába.

A válasz kissé lehűtött, bizonytalanul kérdezgettem ennek gyakorlati értéke felől, de újra csak azt a választ kaptam, hogy konának lenni nagy boldogság, mert ez adja az igazi bötót. Arra a kérdésemre viszont, hogy mi a böto, azt felelte, hogy a böto elnyerése öröm és boldogság.

Ettől tehát nem lettem okosabb, és boldogság helyett némi zavart éreztem, amit azonban nem mertem nagyon hangoztatni.

Később rájöttem, hogy a böto is éppoly tartalmatlan szó, mint a ketni; valamely cselekedet azért ketni, mert így kell csinálni, viszont azért kell így csinálni, mert ez a ketni. Zagyva sületlenségeiknek éppen ez a circulus vitiosus a legfőbb jellemzője, az önmagával indokolás, melynek nincs megfogható origója, amivel a valóságos világ koordinátáihoz kapcsolódna.

Így tehát, szeszélyeiknek kiszolgáltatva, nem nagyon mertem vitatkozni, hanem magam is örömet színlelve, óvatosan azt kérdeztem, hogyan kell viselkednem a böto kegyének elnyeréséhez.

Zemöki azonban megnyugtatott, hogy ő mindent elintéz, és távozott. Nemsokára egy társával tért vissza, akit, mint megtudtam, Zeremblének hívtak.

Zemöki és Zeremble ezután elhívtak, hogy felvételemet megejtsék. A nagy udvaron végigmentünk, és egy távol eső épületbe léptünk be. Az ajtó felső része úgy be volt deszkázva, hogy meg kellett hajolnunk. Fogalmam sincs, mért csinálták ilyenre.

Most egy igen furcsa szobába léptünk, melyben egyetlen bútordarab sem volt ott és abban a helyzetben, ahogyan lennie kellett volna. Láttam egy asztalt, aminek csak a kerete volt meg, lap nélkül, viszont olyan támlája volt, mint a széknek. Az üres keretről madzagon sárga kavicsok lógtak le. A támláján különböző festékek foltjai látszottak, és ebből lecsurgás vonalai húzódtak az asztalig.

Egy másik asztal lábbal felfelé állt, lábait viszont valami furcsa lepedővel takarták le, amit azonban sem ágylepedőnek, sem asztalterítőnek nem lehetett használni, mert ki volt lyuggatva, és a lyukakon vastag, háncsból fonott zsinór át- és átfűzve, minek végein ugyancsak sárga kavicsok lógtak.

Az asztal mögött egy szék. Ez úgy körül volt csipkézve, hogy a rajta ülő combjai a legnagyobb veszélyben forogtak, háromakkora támlája volt, mint amekkora szükséges, és még ez is szabálytalanul összevissza faragva, ülőjébe pedig tüskék voltak beleütve, hogy még rá se lehessen ülni.

Általában az egész szoba olyan benyomást tett, mintha vandálok pusztítottak volna mindent használhatatlanná, vagy mintha romboló szellemek tanyájára vetődtem volna.

A félelem és irtózat szorította össze szívemet, és balsejtelmek gyötörtek. Óvatosan megkérdeztem Zemökitől:

- Mi történt itt voltaképpen?

Zemöki nagy szemeket meresztett, először nem értette, miért kérdezem, és csak nehezen tudtam meg, hogy a pusztítást nem ellenséges hadsereg végezte, hanem maguk a tulajdonosok. Arra a kérdésemre, hogy miért, ezt felelte:

- Mert így kipu.

Tehát egy újabb szó, amit azért találtak ki, hogy egy másik ostobaságot igazoljanak vele!

Az persze, hogy a pusztítást önmaguk csinálták, nemhogy megnyugtatott volna, de ellenkezőleg, még szörnyűbb balsejtelmeket ébresztett bennem jövőmet illetően.

Pár perc múlva a háttérben nyílt az ajtó, és belépett rajta egy különös ember. Térdéről a már említett rézkockák lógtak le, tehát ez is betik volt. Vállára egy nagy, rikító szövetdarab volt terítve, mit a józan ész egy kis jóakaratú fantáziával még esőköpenynek nézett volna, és talán éppen azért lyuggatták és hasogatták összevissza, és aggattak rá üvegcserepeket, hogy annak se lehessen használni.

Most a betik két óriási tepsit kötött talpa alá, elém lépett, és érthetetlen szavak kíséretében fejbe ütött egy üres pléhgolyóval.

A sok sületlenségtől bizsergett bennem a nevetés, de látva, hogy a többiek nemcsak nem nevettek, hanem meghatott ünnepélyességgel szemlélték, és vaké, vaké kiáltásokban törtek ki a tepsitalpú megjelenésére, magam is visszafojtottam a nevetést, és némi erőszakkal bár, de sikerült nekem is ünnepélyes arcot öltenem.

Az aktus végén pedig mindenki körém gyűlt, faromat vakarták, és nagyon örültek, hogy kona lettem, ami, mint mondták, nagy öröm, mert így elnyertem az igazi bötót.

Az öröm lassan rám is átragadt, mert valóban megkönnyebbültem, hogy a bötót ilyen simán sikerült elnyernem. Az előzmények után sokkal rosszabbra is el voltam készülve.

Sajnos, örömöm kissé korai volt, mint az olvasó is látni fogja. De nem akarok az eseményeknek elébevágni.

Mikor a betiktől kijöttem, nem fojthattam el mosolyomat. Ugyanis magam elé képzeltem kisfiamat, aki örült és tapsikált, ha tortaszeletet kapott, és elképzeltem tanácstalan arcocskáját, mit az ilyenféle szavakra vágott volna: "örülj, fiam, mert kona lettél, és elnyerted a bötót". Nyilván levonta volna konzekvenciáit apja elméjéről. Mily sötétségben élnek a dicső angol állam kisdedeihez képest is ezek a szánalmas felnőttek!

Hazamenet komolyan kérdeztem Zemökitől, hogy mi hasznom van abból, hogy kona lettem, de követeltem, hogy mondjon végre valami pozitívumot, ne csak a bötót emlegesse.

Megkergült agyuk annyira a rögeszmékbe testetlenedet, hogy eleinte kérdésem lényegét sem értette. Azt erősítgette, hogy az összes anebák, melyekhez a kona, böto, ketni, kipu és egyéb fantasztikumok tartoznak, maga a teljes, pozitív valóság, mert ezek tartják fent az emberiséget, amik nélkül meg sem élhetnénk, és aki az anebákat nem érzi meg, az bivak, akinek mindezt úgyis hiába magyarázzák. A bivak pedig elveszett ember, akiből hiányzik a tartalom.

Hosszú küzdelem után sikerült úgy-ahogy a való világ szürke, de biztos talajára cibálnom, míg végre az első konkrétumot kinyögte:

- Ezentúl neked is jogod lesz részt venni a bukuban.

- Mi az, hogy buku?

- Az, hogy jogod van ütni a kemonokat, ha utálatos köreiket a falakra rajzolják, vagy ha a négyszöget meggyalázzák.

- Hogy lehet egy geometriai idomot meggyalázni?

- Úgy, hogy sarkait letörik vagy átlókat húznak bele.

Némi zavarban voltam.

- Na és? - kérdeztem kis szünet után.

- Mi az, hogy na és? Te talán eltűrnéd, hogy a négyszögbe átlókat húzzanak bele?

Én őszintén szólva képes lettem volna rá, a hangsúlyból azonban úgy sejtettem, hogy ajánlatosabb nemmel felelni. Tőlem telhetően igyekeztem is tiltakozni a gyanúsítás ellen, kijelentvén, hogy azonnal kitaposnám a belét annak, aki a négyszögbe átlót húz.

Ez a határozott állásfoglalás láthatóan helyreállította ingadozó reputációmat. Zemöki megnyugodva jelentette ki, hogy derék ember vagyok, bár fogalmam sem volt róla, miért. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy méltó vagyok arra, hogy a betik megfogja az orromat, ami őszerintük valami nagyon jó dolog, mert csak igen derék konákkal történik meg.

Engem azonban sokkal inkább érdekelt a verekedés mint újabb veszély, de mikor erről kérdeztem, így felelt:

- Ez nem verekedés, hanem buku.

- Az előbb azt mondtad, ütni kell a kemonokat. Mért nem verekedés, ha verni kell egymást?

- Nem egymást, hanem a kemonokat.

- És a kemonok a konákat...

- Úgy van.

- Nos, akkor mért nem egymást?

- Mert mi nem egymást ütjük, hanem a kemonokat, és ez egészen más. Ez a buku, amit a böto hat át. A verekedés ocsmány dolog, ketni ember nem csinálja, míg a buku viszont azért van, hogy az embert jobbá, nemesebbé tegye, valamint, hogy kifejlessze az összetartást és egymás megbecsülését.

Kétszer is megkérdeztem, de kiderült, hogy jól értettem. Ezek szentül hiszik, hogy egymást úgy becsülik meg, és úgy tartanak össze, ha agyba-főbe verik egymást!

Percekbe telt, míg gondolataimat rendezhettem. Nem mintha "előjogaim" értéke felöl pillanatig is kételyeim lettek volna, hanem mert a józan észnek az eszelősökkel szemben az a legnagyobb problémája, hogy mi módon nyilatkozzon meg úgy, hogy agyon ne verjék, és mégis ésszerűen beszéljen. Még számtalanszor rántott bajba az egészséges agyvelőnek az a tulajdonsága, hogy csak egyenesen tud könnyedén járni, és ha sántítani próbál, elesik. Valósággal tehetségesnek tűntek fel előttem sokszor a behinek, hogy olyan rutinnal sántítanak.

Ezen ne is tessék csodálkozni. Volt egy esetem: egy beteghez hívtak, akin elmezavar tünetei mutatkoztak. Az illető a kérdésekre teljesen zavart hangegyveleggel válaszolt. Ha - mondjuk - megkérdeztem, hogy van, ilyenféle feleletet adott:

- Balevi abargetine trendad homagrido.

Persze jelentettem az intézetben, hogy a beteg összefüggéstelenül beszél. Azt kérdezték, hogyan értelmezem az összefüggéstelen beszédet. Én illusztrálni akartam, de arra kellett rájönnöm, hogy képtelen vagyok értelmetlen betűhalmazt rögtönözni. (Megjegyzem, hogy a fenti példa kiagyalása is ötpercnyi fejtörésembe került, mert agyvelőm makacsul az értelmes szavakra tévedt, viszont a beteg mindezt gondolkodás nélkül hadarta.)

Így tehát Zemökinek is azt feleltem, hogy a kona szempontjából talán célszerűbb volna úgy bosszút állani a gyalázatos kemonokon, hogy egyszerűen nem törődünk a négyszöggel. Csonkítsák meg, és húzzanak átlókat bele tetszésük szerint. Ha nem reagálunk, őket fogja megenni a méreg.

Zemöki és Zeremble megrökönyödve néztek egymásra, és kijelentették, hogy csak újonc voltom lehet mentségem, mert az anebákról ilyen cinizmussal beszélni igen nagy bűn, és szavaimmal annak a gyanúnak teszem ki magamat, hogy a kemonokkal tartok.

A meddő küzdelem valósággal felőrölte agyamat. Nehezen erőt vettem lázongó józan eszemen, és megígértem, hogy igyekezni fogok érzéket elsajátítani az anebák iránt.

Legnagyobb gondom az volt, hogy a fenyegető verekedést el tudjam kerülni, tehát még csak azt kérdeztem:

- Hogy szokott kezdődni a buku?

- Úgy - felelte Zemöki -, hogy a gyalázatos kemonok berohannak szobáinkba, és összetörik a villamos resókat, mire minden jobb érzésű kona is behatol a kemon szobáiba, és összetöri az ő resóikat. De van úgy is, hogy a kemonok provokáló magatartása váltja ki jogos felháborodásunkat, ránk kényszerítik a bukut, mire mi törjük össze az ő resóikat, utána ők a mieinket.

Döbbenve eszméltem rá, hogy miért van oly rozoga állapotban a tűzhelyem. Még csak azt kérdeztem, miért kell ezt a kölcsönös, szörnyű rombolást végezni.

- Hát csak meg kell talán védeni a tűzhelyet? - felelte a világ legtermészetesebb hangján.

Ezzel elváltunk, én pedig nehéz érzésekkel tértem nyugovóra. Végül is elhatároztam, hogy a jövőben egyszerűen nem fogok közéjük keveredni, hogy így magamat függetlenítve, baj nélkül húzzam ki a félévi próbaidőt, mikor majd megszabadulok tőlük. Szerencsére ott vannak kint a bölcs hinek, akik naponta beadják ételemet, én pedig szobámba fogok zárkózni, csak a legszükségesebb időt töltöm a szabadban, és ott sem érintkezem velük.

Ó, ha akkor sejtettem volna a következendőket, korántsem jött volna szememre az a megnyugtató álom, ami nemsokára elnyomott!

Mert a behinek őrültsége a veszedelmes epidémiák legborzasztóbbika. Míg nálunk csak a véletlen fertőzést ismerik, itt meg kellett ismerkednem az erőszakos fertőzés fogalmával is. Ezek ugyanis nem engedik, hogy az egyén elzárkózzon előlük. Utánamennek, és kényszerítik velük bolondulni. Hiába kísérli meg a józan ész a kikapcsolódást, hiába ígéri, hogy jobb érzése ellenére hallgatni fog, és segítő szó nélkül nézi öngyilkos táncukat. Az őrület itt általánosan kötelező szabály.

Mert ha csak az anebák és egyéb csodabogarak hitéről volna szó, az ember megúszná azzal, hogy mindenre helyesel. De nem! Őrültségeik konkrét testi szenvedéseket kényszerítenek mindenkire, ami elől nincs menekvés. Ezt már másnap szomorúan kellett tapasztalnom.

Másnap ugyanis, mikor a falon át megkaptam ebédemet, alighogy hozzáültem, sugárzó arccal lépett be Zemöki két társával egyetemben, és közölte, hogy engem újból nagy öröm ért.

Az újabb örömtől vacogtak a fogaim és nem hiába. Zemöki ugyanis közölte, hogy a betikek tanácsa megengedte, hogy a bötóban részesedjem, és leadjam szellemiségemet.

Azzal két társa szemét kendővel kötötte be, azok odatapogatództak ételemhez, azt egy másik kendővel letakarták, és egyszerűen elvitték.

Én megdöbbenve néztem utánuk, mondani akartam, hogy nem maradhatok éhen, de az evésről minden szó kave, amiért megbotránkoznának, tehát dadogva, kerülő úton magyaráztam Zemökinek, hogy szellemiség nélkül - úgy érzem - meg fogok halni.

Zemöki jóakaratúan felelte, hogy a szellemiség az életnek közismerten csak tehertétele, viszont a böto minden rendes és becsületes kona számára nem csapás, hiszen a szellemiség így a betikhez kerül, miáltal szennyeitől megtisztul, és a bikru létének anyagszerű megnyilvánulásává válik, miáltal a konát, ketnit és kiput is szolgálom, tehát magamnak jelent örömet és megtiszteltetést, ha a böto kegyeiben részesülök.

Nem tehetek róla, de ez a gyönyör nem elégített ki, hiszen az életemről volt szó.

Zemökit nem engedtem el, leültettem, és kértem, találjon módot rá, hogy szellemiségben részesedjem, hiszen végtére is nem tagadható, hogy ezt mindenki elköveti.

A bizalmas együttlét Zemöki nyelvét is megoldotta, és súgva bevallotta nekem, hogy bizony ő is naponta meg szokta tenni, és megígérte, hogy segítségemre lesz, csak amit most mondott, azt lehetőleg kezeljem bizalmasan.

Miután diszkréciómról biztosítottam, a dolgot alaposan megtárgyaltuk, és azt ajánlotta, hogy ha szellemiségben akarok részesedni, végezzek valami hasznos munkát, mert mégsem kívánhatom, hogy a betikek ingyen tápláljanak.

Ezen szerfelett csodálkoztam, hiszen tudvalevő, hogy az ételt a hinek adják be, tehát voltaképpen mindenki ingyen él, ha pedig mégis különbséget akarunk tenni a behinek közt, akkor csakis a betikek lehetnek ingyenélők, akik egyszerűen elszedik az én szellemiségemet.

Mikor ezt megpendítettem, olyan neheztelést kaptam válaszul, mintha én vettem volna el szellemiségüket, és kijelentette, hogy éppen ellenkezőleg: ahogyan a méh a méhésztől kapja a mézet, úgy kapjuk mi is a betiktől szellemiségünket.

Nem akartam hinni fülemnek, azt hittem, véletlenül felcserélte a szavakat, de mint kiderült, tényleg azt vallják, hogy a méhész adja a mézet a méheknek, és éppen így mindenki hálával tartozik szellemiségadó betikjének, és gondoljam meg, mire vezetne, ha egy szép napon a betikek beszüntetnék működésüket, és mindenki éhen halna.

Erre azt válaszoltam, hogy a szellemiséget a hinek adják, ami ellen erősen tiltakozott. Mikor pedig bizonygattam, hogy saját szememmel láttam benyújtani, azt felelte, hogy jó lesz vigyázni, és felhagyni a szememre való hivatkozással. Igaz kona nem mondhat ilyen kave dolgot, nekünk hinni kell, hogy a betik adja, különben is az embernek nemcsak szeme van, hanem bruhuja is, és az a fontosabb.

A bruhu is nem létező dolgot jelöl. Szavakkal persze csak a létező dolgokat lehet leírni, így hát a lényegéről semmit sem mondhatok, csak azt, hogy mikor használják.

Nos, a bruhu volt az összes természetellenes életmód és felfogás végoka.

Az elrontott szék azért kell, mert kipu, vakét jajgatni azért kell, mert ketni, a négyszöget megsérteni nem szabad, mert aneba. Ha pedig a józan ész azt kérdezi, hogy egyáltalán miért van szükség ketnire, kipura és anebára, akkor felelik ezt: "mert az embernek bruhuja van." Ennek a bruhunak mind olyan dologra volt szüksége, ami az embernek magának szükségtelen.

Kézenfekvő volna eszerint a feltevés, hogy a bruhut mint végokot fordítsuk, de a behinek betegsége túlment a paranoia szimptómián, nem szólva arról, hogy a bruhut nem mint állapotot, hanem mint önálló léttel bíró valamit emlegették, sőt olyant, ami egyszerre létezik is, nem is. Ha azt kérdeztem ugyanis, milyen a bruhu, megütközve néztek rám, bivaknak neveztek, de alakját nem tudták leírni.

Zemöki tehát jóakaratúan felajánlotta, hogy segítségemre lesz egy hasznos foglalkozás elnyerésében, addig pedig saját szellemiségéből fog nekem juttatni valamit.

Pár nap múlva el is vitt egy betikhez. Zemöki tanácsára bal kezemet fejemre téve, a jobbal lábamat fogtam, és még Zemökit is túlüvöltve jajgattam a vaké-vakét, mire a betik Zemökire való tekintettel igen szívélyesen fogadott, engem is kalebnek nevezve, az orrom növése felől érdeklődött, és kegyesen kijelentette, hogy hajlandó engem mint beratnut alkalmazni, bár sok kiváló kona pályázott az állásra, olyanok is, akik már több kemon belének kihasításával tettek tanúbizonyságot az anebák iránti képességeikről.

Ezzel tehát elfoglaltam állásomat.

Amit ezután végeznem kellett, azt a szégyentől pirulva írom le. Számoltam vele, hogy olvasóim esetleg meg fognak vetni, hogy angol állampolgár létemre ilyen mélyre süllyedtem, és pusztán azért nem hallgathatom el, mert eltökélt szándékom mindent angol gentlemanhez méltóan, egyenesen, őszintén, a valóságnak megfelelően kimondani, még ha az igazmondás hátrányomra volna is.

Mentségemre csak annyit említek meg, hogy állásomat kénytelen voltam elfoglalni, mert különben az éhségnek tettem volna ki magamat. Honfitársaim megnyugtatására kijelentem még, hogy hazám iránti kötelességemről a behinek közt sem feledkeztem meg, miért is megalázó helyzetemben származásomat a behineknek sohasem árultam el, és ha erről kérdeztek, mindig amerikainak vallottam magamat.

Remélve, hogy korrekt eljárásommal szeretett honfitársaimat sikerült némileg megengesztelni, megpróbálom állásomat ismertetni.

Foglalkozásom két feladatot rótt rám. Első az volt, hogy minden harmadnap különös, ronggyá lyukasztott szövetdarabot akasztottak a nyakamba, és egy fényes négyszöget kellett az udvaron végigvinnem, mialatt előttem egy tepsitalpú betik ment, kezében egy bádogdobozzal, köröttem hangszereken különös dalt játszottak, egy készülék orrfacsaró gázt fejlesztett, a végén pedig tűzre kellett dobnom egy rend igen jó ruhát.

Másik feladatom a sárga kavicsok osztogatása volt. Ez abból állt, hogy sárga kavicsokat kellett gyűjtenem, miket bizonyos napokon a már említett bádogdobozban én vittem a betik előtt, és hangosan csörgettem. Majd a betik mellém lépett, és egy kaviccsal kétszer megütve a doboz oldalát, intett, hogy osszam ki a kavicsokat. Én pedig a fedelet felnyitva, mindenkinek adtam egy darabot. Az emberek erre örömmámorban kapkodták kézbe jobb lábukat, vaké-vakéztak, és a kavicsokat hónuk alá szorítva szétszéledtek.

Bár maga ez a maskara is szerfelett komikus, és megszégyeníti a legbizarrabb karnevált is, de a legkomikusabb a magyarázat: ezek a szerencsétlenek ugyanis azt hitték, hogy a hónuk alá szorított kavics tápláló, sőt meg voltak győződve, hogy ez tartja fenn az életet, az emberi testet, és áldották érte a betiket. Az ételt, mint tudjuk, a közfelfogás lenézte, szégyellte, bár mindenki megette. (A "szellemiség" szó lelkiismeretük elaltatására való volt.)

De képtelen rögeszméjük ebben még nem merült ki. Ehhez még az a hit is járult, hogy csak az a kavics tápláló, minek dobozát a betik megérinti. Mikor a földön összeszedtem, még nem volt tápláló, és csak hón alatt táplált. Nemcsak nem nyelték azonban le, de még szájhoz érinteni sem volt szabad, mert ez egyenlő volt a kavics meggyalázásával. Náluk a kavicsot is meg lehetett "gyalázni", mert, mint tudjuk, az evés és a száj szégyenletes dolgok voltak. Magam láttam egy pört, melyben egy behint azzal vádoltak, hogy hóna alatt a kaviccsal, vajas kenyeret evett. És a legkomolyabb képpel tanúk egész seregét hallgatták ki, akik azonban cáfolták, hogy a dolog ilyen értelemben megtörtént volna. De a behint mégis elítélték, mert bizonyítást nyert, hogy hóna alatt a kaviccsal megemlítette a vajas kenyeret, amivel a kavics már megrövidülést szenvedett. Még az is meg volt szabva, hogy ilyenkor gondolni sem szabad a szellemiségre.

A kavicsszorítás őrülete azonban nem hagyott nyugodni, és egyszer megkockáztattam Zemöki előtt azt az állítást, hogy talán mégsem tápláló. Bizonyságul hivatkoztam rá, hogy a világon egyetlen élőlény sem táplálkozik ilyen módón. Viszont Zemöki megmagyarázta, hogy épp ezen tény által van igazolva a kavicsteória, mert az embernek bruhuja van, tehát nem tartozik a világ közönséges élőlényeihez, és így magától értetődően más szükségletei vannak.

Azt feleltem, hogy ahogyan az ember anatómiáját az oxfordi egyetemen megismertem, gyomrától a haja száláig minden egyes szerve táplálékot, és nem kavicsot kíván. Zemöki azonban figyelmeztetett, hogy újból szememre és tapasztalatomra hivatkozom, ami nem jó, és melegen ajánlotta, hogy óvakodjam a kavicstáplálkozás kétségbevonásától, mert ez is aneba, és a behinek nagyon kényesek a bruhujukra, úgyhogy az ilyen gyalázkodást nem egy lamikon véresen torolták meg.

Így tehát megint hallottam a vészes lamik szót, aminek említésére kést kell rántanom, és aminek jelentéséről még mindig fogalmam sem volt.

Ebben a pillanatban Zemöki fájdalmasan vaké-vakét üvöltött, én pedig feltekintve, saját tepsitalpúmat láttam közeledni, aki előtt egy behin ment, és a füvet locsolta.

Persze magam is felkaptam lábamat, versenyt jajongtunk, míg a maskara el nem tűnt. Aztán megkérdeztem, hogy miért locsolják előtte a füvet, de Zemöki csak azt tudta felelni, hogy azért, mert betik.

Arra a kérdésemre, hogy a betiknek mi szüksége van a nedves fűre, szintén azt felelte: mert betik.

Tanácstalanul meredtem rá, ő pedig megmagyarázta, hogy vannak még betikebb betikek is, akik előtt két-három behin is locsol, mert - ők még betikebbek.

Már csak egészen halkan és félve mertem megpendíteni, hogy a locsolás talán mégsem a leghasznosabb foglalkozás.

- Vedd tudomásul - felelte -, hogy ilyent te nem állíthatsz.

- Miért?

- Mert beratnu vagy, és egy beratnunak nem szabad ilyet állítani.

Vagyis nem azért, mert nem igaz, hanem mert beratnu vagyok!

Így hát inkább elhallgattam, és tovább osztogattam a sárga kavicsokat.

Később aztán volt alkalmam látni az elképzelhető legfantasztikusabb hivatalokat. Ezek közül csak a Rozsdamérő és Nyilvántartó Hivatalt említem meg, amelyre azonban egy későbbi fejezetben fogok kitérni.

A foglalkozások közül meg kell említenem az idomőröket. Az udvaron egyik fa tetejében egy fényes bádognégyszög volt odadrótozva. Ezalatt állandóan, felváltva lopta a napot két-két behin, akik azon őrködtek, nehogy valamelyik elvetemült kemon kővel megdobálja vagy gyalázó kifejezésekkel illesse a bádogot.

Józan ész szerint legokosabb lett volna az egész vacakot szemétbe dobni, hogy ne legyen mit meghajigálni és őrizni, de persze ilyen egyenes és értelmes véleményt már nem mertem nyilvánítani. Így csak azt kérdeztem egyszer Zemökitől, nem volna-e jobb, ha ezek az őrök dolgoznának valamit, ami a kona javát jobban szolgálná. Zemöki sértődve oktatott ki, hogy ezek végzik a legtisztesebb és leghasznosabb munkát, amit a kona üdvére el lehet képzelni.

Elhallgattam, és igyekeztem elismerésemet hangoztatni, hogy nekem is jólesik a munkásoknak ilyen megbecsülése. De hiába, a behinek közt nem lehet olyat állítani, ami valami rögeszmét ne sértene, mert most meg azért kaptam szidást, hogy miért nevezem munkásoknak az elak idomőröket.

Egyébként saját munkámért pénzt kaptam, aminek létéről a hinek között egészen meg is feledkeztem. A pénzzel a Tápláló és Életadó Hivatalba kellett mennem, hol szellemiséget vásárolhattam, de lényegesen kevesebbet, mint amennyit a hinektől kaptam, mert az étel nagy részét a betikek ették meg. Még itt, az elkobzó- és kiosztóhelyen láttam a legreálisabb foglalkozást. Ezek legalább létező anyagokat kezeltek, bár ezt is hitvány és gonosz módon.

Táplálkozásom tehát jóval gyengébb volt, és így találkoztam újra azzal a másik fogalommal, amiről a hinek közt úgy megfeledkeztem, mintha nem is léteznék: az anyagi gondok fogalmával. Ennek újjáéledésével kezdtem csak megint anyagias szemmel figyelni a dolgokat, mert megvallom, míg ételemet nem vették el, nem is gondoltam rá, hogy a többiek hogyan táplálkoznak.

Így jöttem rá, hogy igen sok köztük az éhes ember, akitől még ruhajárandóságát is elveszik; sőt szobájából is kidobják, úgyhogy sokan a szabad ég alatt tanyáztak. Ismétlem: a behinek tébolya elől nincs menekvés. Az ember nem zárkózhat el, mert utánajönnek. Ételét, ruháját elszedik, és hiába hagyná rá akkor is az ember, hogy jól van, vegyék el, csak engedjék, hogy az udvar egy részén remete módra, elvonulva éljen, burgonyát és gyümölcsöt termesztve. Ezt sem szabad. Az élet egyetlen módja, ha közéjük áll az ember, és aktíve segít öngyilkos vitustáncukban.

A magánélet szabadságáról beszélni sem lehet. Az embert magukkal ragadják, kifosztják, gyötrik, naponta kényszerítik nyilvánosan megtagadni józan szellemét, és nincs percnyi nyugta, mert állandóan mögötte kavarog a tébolyda, és ostorát suhogtatva hajszolja szenvedni.

Mint említettem tehát, az új ruhát is elkobozták. Ennek egy részét a betikek elviselték, más részét tönkrelyukasztották és -hasogatták, mert csak így tudták "használni". Ezenkívül sajgó szívvel bár, de nekem is tűzbe kellett vetnem minden harmadnap egy rend ruhát, miközben a négyszöget magasra tartottam. A behinek pedig csak használt ruhát kaptak, és azt is évekig kellett hordaniok, mialatt szemük láttára égették és hasogatták a tiszta új, finom öltönyöket, amihez ők vakéztak, mert azt hitték, hogy e pusztítás nélkül meztelenül járnának!

Szerettem volna Zemökinek egyszer úgy igazán megmondani a véleményemet, de már keserűen tapasztaltam, hogy azt tekintik ellenségnek, aki életüket meg akarja javítani, ezért csak kérdeztem, mi teszi szükségessé, hogy a ruhát a négyszög alatt elégessék.

- A böto - volt a felelet. - Ezáltal nyerjük meg a bikru távsugarait a bukuhoz a kemonok és a kör ellen.

Nem fojthattam el megjegyezni, hogy ez esetben mégsem tartom célszerű valaminek a bukut, de nehogy megint azzal vádoljon, hogy a kemonokkal tartok, sietve hozzátettem, hogy nem akarok sem a konákkal, sem a kemonokkal tartani, hanem úgy vélekszem, legjobb volna, ha nem volna sem négyszög, sem kör, nem veszekednének a szavakon, nem kellene az emberek szellemiségét és ruháját böto címén elvenni, hanem ha a két beha kibékülne, eltörölnék a beha és anebák fogalmát, és együtt dolgozva sokkal több szellemiséget termelhetnének, úgyhogy mindenki jól élne, és a betikeknek sem lenne kevesebb, sőt az övék is szaporodna.

Akár hiszik, akár nem, ekkor támadtak rám a legbőszültebben. Azt még inkább elszívelték volna, ha a kemonokkal tartok, de a józanságot nem bírják el. Azt mondták, jó lesz vigyázni szavaimra, mert azok veszedelmesen hasonlítanak arra az örültségre, amit néhány vakmerő terjeszt, akiket azonban elevenen megégettek.

Azon kérdésemre, hogy ez miért bűn, ezt felelték:

- Na hallod, a világot vérbe, lángba és nyomorba taszítani csak elég nagy bűn!

Kijelentették, hogy ezeket a tanokat csak gyújtogató őrültek terjesztik, hogy elpusztítsák a bötót, ketnit, kiput és mindazt, amit mi úgy értékelünk, mint a civilizáció nagyszerű vívmányait, miknek most élvezői vagyunk. És ha meg akarom tudni, hogy kik ezek, hát tudjam meg, hogy a lamikok!

Így tudtam meg, hogy mi az értelme ennek a szónak, ami köztük a becsületsértések legborzasztóbbikának számít, és amelyért azonnal szúrni kell. Tehát a józan észt nevezték lamiknak, amit eddig is sejtettem, de most megbizonyosodtam róla.

Elhallgattam. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mégis hogyan segíthetnék földhözragadt nyomorúságukon úgy, hogy önpusztító eszelősségeiket ne érintsem.

Végül azt mondtam, hogy nem akarom az anebákat sérteni, maradjon meg a négyszög és a buku, ellenben célszerű volna azt a sok beratnut, locsolót és az elkobzókat kirendelni a mezőre, hogy gabonát, mézet és gyümölcsöket termeljenek, miáltal jóval több szellemiségre tehetnének szert.

- Nem lehet - felelte Zemöki -, mert ha a beratnu nem viszi a négyszöget és a locsoló nem locsol, így mindkettő szellemiségét veszti.

Nem tehetek róla, de ebből egy szót sem értettem, azt hittem, nem tudja, mit mondok, és hogy megértsen, arról beszéltem, hogy ha egy ízben mindenkit kivezényelnének házat építeni, mennyivel több lakás lenne, mint most, amikor sokan többedmagukkal laknak egy szobában, sőt egyesek a szabad ég alatt éjjeleznek.

Zemöki felelet helyett karon ragadott, és elvezetett ahhoz a házhoz, amit idejöttem napján láttam, és amelyiknek egyik felét építették, másikat bontották. Most csak az volt az újdonság rajta, hogy a lebontott felét építették újra, és a közben felépült részt bontották.

- Látod - így szólt Zemöki -, a kona milyen bölcsen gondoskodik arról, hogy tagjainak lakása legyen.

Ennek a furcsa háznak a titka már erősen fúrta az oldalamat, és az alkalmat felhasználva megkérdeztem, hogy akkor miért bontják le a másik felét, de ő is ugyanazt felelte, mint annak idején a kőműves:

- Hogy hajléktalanságot ne okozzon.

Bátortalanul megjegyeztem, hogy a hajléktalanságon éppen a lakás létezése segít.

Nem tudom, mi volt rajtam olyan mulatságos, de Zemöki nagyon jóízűt nevetett szavaimon, szegény bivaknak nevezett, és kijelentette, hogy úgy látszik, a lakásgazdaság tudományának még elemeivel sem vagyok tisztában, ami pedig a legtanulatlanabb behin előtt is közismert dolog.

Én igyekeztem megőrizni nyugalmamat, és udvariasan kértem, világosítsa meg előttem a behinek lakásgazdasági tudományát.

Erre Zemökivel egy padra ültünk, és ő beszélni kezdett.

Elmondotta, hogy valaha régen a behinek is házat építettek, abból a téveszméből kiindulva, hogy ezzel a lakásínséget fogják enyhíteni. De az anyagi igazság természetesen megkövetelte, hogy a hajléktalanok közül csak azok kapjanak lakást, akik az építkezésben is részt vettek.

Ezért az építőknek minden hónapban egy cifrán nyomott igazolványt adtak, minek ellenében joguk volt egy hónapig lakni.

Az elején persze hiába kaptak igazolványt, az építőknek csak egy része kaphatott lakást, de az építkezés előrehaladásával mind többen jutottak fedél alá. Egyelőre tehát úgy látszott, minden rendben van.

Mikor azonban az építkezési programmal elkészültek, egymás után kellett az udvarra dobálni a lakókat, mert azok már nem építettek, tehát új igazolványt sem kaptak az újabb hónapokra.

Így jöttek aztán rá a tudósok, hogy az építkezés hajléktalanságot okoz.

Megpróbáltam ellene vetni, hogy ha készen vannak a házak, miért kérnek még mindig havi igazolványt az építőktől, miért nem hagyják őket állandóan lakni.

Zemöki azt felelte, hogy ez igaztalan dolog volna, és lamikság lakást követelni olyan ember számára, aki már nem dolgozik. Elismerte azonban, hogy a probléma rendkívül súlyos, és ennek megoldására a kona sok tudóst alkalmaz jó fizetéssel, akik éjjel-nappal ezen törik a fejüket. Ezeknek sikerült is megállapítani a lakásgazdaság tudományos törvényét, amely így hangzik:

A megoldásra azonban még sokáig nem jöttek rá, mert a probléma kétélű: míg az építkezés tart, van igazolvány, de nincs lakás, ha befejezték, van lakás, de nincs igazolvány. Eleinte úgy próbálták megoldani a nehézséget, hogy még több lakást építettek, és az építés idején az építők megmaradhattak régi helyükön. De így természetesen mind több lakás maradt üresen, amivel nem lehetett mit kezdeni.

Azt mindenki sejtette tehát, hogy a lakásépítő munka csak akkor közhasznú, ha nyomában nem támadnak lakások. Így jöttek rá, hogy az embereket foglalkoztatni kell, hogy lakhassanak, de a lakásokat rögtön le kell rombolni, hogy a katasztrofális hajléktalanságot elkerüljék.

- De akkor ez voltaképpen nem építés! - mondtam.

- Persze hogy nem! Még csak az kellene! Ez a kona bölcs gondoskodása tagjairól. A kona bontócsákányt ad tagjai kezébe, hogy hajléktalanul ne maradjanak. Ezért kell a konát megbecsülnünk.

Mindinkább az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy ezeket az embereket valami furcsa erő taszítja a valóságtól és logikától. Valóban ők akarnak őrültek lenni. Hisz a valóság oly egyszerű és kézenfekvő, a kerge vitustáncok pedig testet-lelket őrlő, bonyolult gondok, és ők mégis azt választják.

Bocsánatot kell kérnem a művelt angol állam alattvalóitól, hogy ilyen badarságok leírásával terhelem, de szolgáljon mentségül az, hogy amidőn ezeket szembeállítom hazám felvilágosultságával, mely az ilyesmiket nemcsak nem fogadná el, de még csak meg sem értené, úgy ezzel hazafias célt vélek szolgálni, mert az angol föld életformáló erejének és a józan angol gazdasági szemléletnek értékelésére és megbecsülésére kívánom megtanítani honfitársaimat.

Hogy ezt bebizonyítsam, a behin gazdasági szemléletnek és matematikai tudatlanságnak még egy olyan csodabogarát kívánom megemlíteni, minek olvasása szeretett honfitársaimat bizonyára a szellemi fölény büszke öntudatával fogja eltölteni.

Ez pedig a következő:

Ezerkétszáz kona volt a telepen, akik összesen ugyanennyi ételadagot kaptak. A Tápláló és Életadó Hivatal persze elkobozta az adagokat, de a betikek csak annyi pénzt adtak a népnek, hogy csak kilencszázat tudott megvenni, háromszáz visszamaradt. Ezt a betikek és azok környezete vásárolta meg, mert azok sokkal több pénzt kaptak.

Ez eddig csak csúnya és embertelen cselekedet, de most nem erről akarok szólni, hanem matematikai képtelenségeikről.

Egyszer ugyanis határozatba ment, hogy a nép fizetését leszállítják. Ez meg is történt, és a következő nap 900 helyett csak 750 adagot tudtak megvásárolni. A megmaradt 150 adagot a gazdagok sem vásárolták meg, elvégre nekik is csak egy gyomruk van.

A nép korgó gyomorral szédelgett és tántorgott, az étel pedig felhalmozva rothadt a Tápláló és Életadó Hivatalban. A józan Európában már ez is hihetetlen. De még furcsább volt az az intézkedés, amit ezután hoztak.

Épeszű ember ugyebár azt csinálja ilyenkor, hogy belátván számítási tévedését, vagy szétosztja a maradékot az éhesek közt, vagy felemeli a nép fizetését.

Nem!

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, a betikek elrendelték, hogy a visszamaradt ételt ki kell önteni!

Ezt a vandál pusztítást magam sem akartam elhinni, míg saját szememmel nem láttam az étel kiöntését. Midőn azonban láttam, jóakaratúan tanácsoltam, hogy ha már úgysem tudnak a szellemiséggel mit kezdeni, ne vegyék azt el a behinektől.

Megmagyarázták azonban, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert az egyenlő volna a rablással, és erőszakos beavatkozást jelentene az egyéni életbe, melynek szabadsága pedig a behin civilizáció alapelve. Különben pedig ajánlották, hogy tartózkodjam az ilyen lamik ízű kijelentésektől.

De a java csak most jön! Mikor megkérdeztem, hogy miért öntik ki az ételt, azt felelték, hogy azért, mert túl sok van!

De még mindig nem értünk a tetejére!

Ők ugyanis szentül meg voltak győződve, hogy azért éheznek, mert túl sok az étel. Ostobaságaikért pedig nem önmagukat, hanem a viszonyokat átkozták, és ezek jobbra fordulásától remélték gyomruk megtöltését!

Ez volt tehát a behinek matematikája. Azt hiszem, ezek után nem lesz meglepetés, hogy a természettudományokkal éppígy hadilábon állottak, jobban mondva ismerték a kémiát és fizikát, de nem merték bevallani, hogy ismerik.

- Hát ez hogy lehet? - kérdi a művelt olvasó, aki Európában szokva van hozzá, hogy a tudományos ismeret nemcsak nem szégyen, de dicsőség.

Őszintén szólva magam sem értem a dolgot, és inkább kommentár nélkül ismertetem a bötológiát.

Ennek a furcsa tannak a létére úgy jöttem rá, hogy egyszer az udvaron állva valaki háttal nekem jött és belém ütközött. Úgy a lábamra lépett, hogy felszisszentem.

A behin pedig minden bocsánatkérés nélkül továbbhátrált.

- Szíveskedjék talán előrenézni! - morogtam bosszúsan, az pedig egykedvűen felelte:

- Ma holdtölte van.

Nem tudtam, miről beszél, de nem is törődtem volna vele, ha ugyanaznap nem láttam volna legalább kétszáz embert farolni, akik a világért sem tettek volná egyetlen lépést előre.

Végül Zemökit kérdeztem meg. Nagyot nevetett, megnyugtatott, hogy ne törődjem vele, ezek hóbortos hülyék - mondta -, azt hiszik, hogy ha holdtöltekor nem farolnak, elvesztik a nagybötót.

Őszintén meglepődtem, és magamban nagy örömmel állapítottam meg, hogy Zemökitől ez volt az első értelmes vélemény. Örömöm azonban hamarosan megcsappant, mert Zemöki folytatta:

- Persze ebből egy szó sem igaz, mert azt minden épeszű ember tudja, hogy a nagyböto elnyerésének egyetlen szabálya az, hogy ne igyunk olyan vizet, amely felett denevér repült el.

Már nem mertem nevetni, csak tovább kérdezősködtem, és beszélgetésünk során a következő fantasztikus dolgok derültek ki:

A behinek általában azt hiszik, hogy a felhők időnként kőkeményre szilárdulnak. Ilyenkor aztán felülről nekik megy egy igen furcsa lény, és szétrepeszti őket. A repedés hangja a mennydörgés.

Ennek a furcsa lénynek az alakjáról azonban igen eltérőek voltak a vélemények. Még a halmazállapotával sem voltak tisztában. Egyesek szerint a szarvával repeszti a felhőt, mások szerint a lábával. Erről aztán nagy viták folytak, de erősen téved az olvasó, ha azt hiszi, hogy egyik fél is megpróbált volna pozitív bizonyítékokat felhozni nézete mellett. Ha azt kérdeztem, miért van így és nem másképp, mind azt felelte, hogy azért, mert aki másképpen magyarázza, elveszti a nagybötót. Ettől pedig mindenki félt.

Persze a nagybötóról sincs határozott képzetük. Általános tapasztalatom volt, hogy éppen azokról a fogalmakról nem tudnak semmit, amiket saját maguk agyaltak ki. A nehézségi gyorsulást ismerik, a nagyböto tulajdonságairól állandóan vitatkoznak. Ha kiagyalják, miért nem úgy agyalják, hogy megfeleljen nekik? Annyit ki tudtam venni, hogy a nagyböto elvesztése valami betegségféle, de mégsem az. Talán csapásnak nevezhetném, de hogy miért csapás, ezt szintén nem tudják. Sokszor mondták egyesekre, hogy az már elvesztette a nagybötót, de én ezeknél sem anyagi, sem egészségi hiányt nem fedeztem fel. Ezért az olvasónak, aki a nagyböto elvesztésének hátrányairól próbál elmélkedni, sietek megjegyezni, hogy úgyis hiába. Szavaikban nincs tartalom. Maguktól a szavaktól félnek.

Annál meglepőbb volt számomra megtudni, hogy a szarvpártiak és lábpártiak nemegyszer embert öltek elméletük miatt, és hosszú, véres küzdelmeket vívtak azért, hogy az emberek ne ezt, hanem amazt a képzelményt képzeljék. Sőt akadtak emberek, akik a mellüknek szegezett kés dacára is képesek voltak kijelenteni, hogy a felhőrepesztő nem szarvával, hanem lábával dörög, és inkább meghaltak, mintsem bölcsen ráhagyták volna. Hogy mi értelme volt ilyen elmejátékokat másokra kényszeríteni, az a józan ész előtt éppolyan rejtély, mint az, hogy mi értelme volt az egésznek.

Lehet, hogy az olvasó máris bosszankodik a sok hülyeség hallatára, de kénytelen vagyok bejelenteni, hogy még nem értem el a végére.

Ugyanis - és itt jön a csattanó - ezek az emberek jól ismerték a mennydörgés lényegét. Mikor Zemökinek magyarázni próbáltam, hogy a dörgés a villamos kisülést követő hang, mosolyogva nyugtatott meg, hogy ezt mindenki tudja.

Megkérdeztem, hogy akkor miért beszélnek mégis a felhőrepesztőről.

- Mert a felhőrepesztő létezik - felelte.

Mikor a szavaiban mutatkozó ellentmondásra figyelmeztettem, azt válaszolta, hogy úgy látszik, nincs érzékem a bötológiához, ami pedig nagy hiba. A bötológia azért igaz, mert így kell mondani, és az ember észlény mivolta magával hozza, hogy a dolgokat ne csak rideg valóságukban szemlélje, hanem magasabbra törjön. Akit a bötológia nem hat át, azt mi sem különbözteti meg az oktalan állattól, amely a füvet egyszerűen lelegeli, és az égő pajtából vak ösztönnel kiszalad.

Megjegyeztem, hogy éppen észlény mivoltunk követeli, hogy a dolgok helyes képét igyekezzünk megtalálni, de szigorúan megdorgált, hogy a dolgok helyes képe az, amit a bötológia tanít, mert erre az embernek szüksége van.

Oxfordi tanulmányaim leggondosabb áttekintésével sem tudtam olyan tételre emlékezni, hogy az emberi szervezetnek bötológiára volna szüksége, de hát nem akartam az eszelősökkel felesleges vitába kezdeni, ehelyett azt kérdeztem, mondja meg, miért van rá szükségünk.

- Mert ez teszi a behint behinné! - felelte büszkén.

Ennek igazságáról már magam is mélyen meg voltam győződve, csak azt nem értettem, miért kell ezzel dicsekedni. Ő azonban kifejtette, hogy a bötológia olyan szilárd pont, miben az ingatag mindig megkapaszkodhatik, amely megóvja az embert a tévelygéstől, és biztos révbe vezeti. Az egyénnek és a társadalomnak is szüksége van egy biztos támpontra, mely nélkül sötétben és segély nélkül botorkálna, és e pillér nélkül összeomlana a társadalom is.

E támpont szilárdságáról és szükségéről persze még voltak némi kételyeim, de nehogy a további meddő vitával veszélyeztessem helyzetemet, inkább megkértem, magyarázza el, hogyan jön a bötológia a hátrafelé menéshez.

Erre megtudtam, hogy a felhőrepesztő természetétől ugyanúgy többféle nézet van forgalomban, mint annak alakjáról.

Egyik csoport azt hirdette, hogy a felhőrepesztő egy barlangban él, és állandóan mosolyog. Ezt mint örök érvényű igazságot hirdették, és a betikek is megtűrték, sőt helybenhagyták.

Másik csoport azt állította, hogy a felhőrepesztő néha mérges, éspedig akkor, ha a behin holdtöltekor nem megy hátrafelé. Az ilyen behin elveszti a nagybötót. Persze ez is örök érvényű igazság volt, a gyermekeknek is tanították, és a betikek helyben hagyták.

Egy harmadik csoport szerint szabad akárhogyan járni, csak olyan vizet nem szabad inni, amelyik felett denevér repült el, különben a felhőrepesztő mérges, és az illető behin elveszti a nagybötót.

És mind a háromféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó elképzelés a betikektől elfogadott, örök érvényű igazságnak számított. Egyazon időben, egyazon betikek által elismerve!

És itt érünk el a dolog csattanójához.

Ugyanis mindezt nemcsak hogy megtűrték, de támogatták is. Ha azonban valaki azt merte mondani, hogy a felhőrepesztő lényéről és tulajdonságai felől úgysem tud senki biztosat, úgysincs egységes nézet, tehát ne alkossunk magunknak bizonytalan képzeteket, hanem maradjunk a természetnek fizikailag felderített területein, az ilyent lamiknak mondták, tanait mételynek nevezték, amely felforgatja a civilizációt, terjesztőjét szigorúan megbüntették, és kijelentették, hogy az is elveszti a nagybötót, aki hitelt ad a tévtanoknak.

(Kérve kérem az olvasót, ne csapja le a könyvet! Minden szót útijegyzeteimből írok, és ne idvezüljek, ha egyszer is hazudok!)

Beratnuságom legbolondabb eseménye azonban kétség kívül a fülbetik bilevezése volt, amelyben nekem is részt kellett vennem, hogy a sárga kavicsot csörgessem.

Bármely bizarr dolog volt ez a bilevezés, de úgy érzem, útleírásom nem volna teljes, ha ezt kihagynám.

A fülbetik bilevezése úgy történt, hogy egy betiknek a fülére akasztottak két irgalmatlan, láncos rézkockát, majd két behin megragadta a lábát, kettő meg a kezét, és így lógatva végigcipelték az udvaron, ahol az egész tébolyda összegyűlt. Füléből a rézkockák harangoztak, és mégis mosolygott. Velem együtt sok locsoló ember haladt elöl, majd furcsa torzak jöttek. Volt olyan, akinek orrából hosszú kóc lógott, másik kinyújtott tenyerén egy lyukas téglát tartott, és mindegyik agyon volt halmozva tönkrelyuggatott finom ruhák tömegével, míg köröttük a rongyos tömeg tombolt és üvöltött, sokan hasra feküdtek és felugráltak, néhányan cipőjüket lehúzták, földhöz verték, majd magasra dobálták, és a torkokból majomszerű, artikulálatlan hangok gurguláztak elő.

Minden pillanatban attól féltem, hogy agyon fognak verni, amin cseppet sem csodálkoztam volna. Utólag tudtam meg, hogy a tömeg nem a felháborodástól, hanem az örömtől üvöltött!

Midőn pedig azt kérdeztem, hogy mi örülnivaló van a természetes emberi méltóságnak e rút és visszataszító karikatúráján, azt felelték:

- Na hallod? Fülbetik csak egy van, és minden nyolc évben csak egyszer bilevezik!