Itt elérkezünk szerző viszontagságos útjának legsúlyosabb napjaihoz, melyeket a behinek közt töltött - Ez a fejezet az első nap furcsaságaival foglalkozik
Másnap újra meglátogatott Zatamon, és közölte velem, hogy a dolgot alaposan megtárgyalták, beszerezték a mentőorvos véleményét, kihallgatták Zolemát, vér- és hajvizsgálatot tartottak, és ezek eredményeként nincs akadálya, hogy a behinek közé kerüljek.
Szavai kissé megleptek, és meg is jegyeztem, hogy csodálkozom ezen a szigorúságon, hiszen a hinek nem szokták az egyéni elhatározásokat befolyásolni, és mindenki úgy cselekszik, ahogy jónak látja.
Zatamon azt felelte, hogy ez az egyetlen kívánság, amit nem lehet az egyén akarata szerint teljesíteni, mert - mint ő mondta - vannak elmebetegek, akik mániákusan behinnek képzelik magukat, holott valójában csak "egyszerű" paranoiáról van szó, amit gyógyítani lehet, és hiedelmük nem egyéb a szokásos rögeszméknél, mintha, mondjuk, azt hinnék, hogy üvegből vannak, vagy dugóhúzónak képzelnék magukat. Az ilyen "könnyebb" eseteket nem szabad kitenni a behinek közti élet súlyos zavarainak, és éppen a következmények súlyos voltára való tekintettel vizsgálták ki az én esetemet is olyan tüzetesen.
Szavai újból mosolyra késztettek, és megnyugtattam, hogy ki fogom bírni a vállalkozást.
Ezzel felállt, és megindultunk.
A parkon mentünk át, és nemsokára egy nagy fal előtt álltunk.
A kapunál csengetni kellett. Ez volt az első ajtó, amelyen zárat láttam. Kérdésemre elmagyarázta, hogy a behinek közt sok különös dolog történik. A tárgyakat nem arra használják, amire valók, felesleges dolgokat kérnek, amiket rendszerint meg is kapnak, mert van eset rá, hogy ha a kérést megtagadják, a behin arca furcsán eltorzul, hangja a pulykáéhoz lesz hasonló, akkor is kiabál, ha az ember egészen közel áll hozzá. Ilyenkor törékeny tárgyakat szükségtelenül összetörnek, sőt néha még meg is ütnek valakit anélkül, hogy az kérte volna. Valószínű, hogy ez a betegségnek egy súlyosabb stádiumát jelenti. Ezért kell ez a különös szerkezet ezen az ajtón, aminek az a tulajdonsága, hogy csak egy megfelelő szerkezettel lehet kinyitható állapotba hozni.
És amint az ajtó megnyílt, a kapus kezéből kivette a kulcsot, és elmagyarázta működését, megjegyezve, hogy a kórház műszaki hivatala tervezte.
Én magamban derülve hallgattam a szavakat, és örömrepesve vártam, hogy az első behinnel találkozzam.
Ó, ha akkor tudtam volna, hogy ellenkezőleg: a világ legborzasztóbb tébolydájába kerülök, hogy életemnek olyan fejezete kezdődik, amire ma sem tudok úgy visszagondolni, hogy a szenvedések és szörnyűségek emléke össze ne facsarja szívemet!
Beléptünk. Hosszú folyosóra kerültünk. Egy ablakmélyedésben egy ember állt, elég szánalmas öltözetben. Ruháján több lyuk ásított, egyes részei pedig cafatokban lógtak le róla. Jöttünkre összevont szemöldökkel figyelt, orrára tette mutatóujját, és utánunk fordult.
- Látod - mondta Zatamon -, a feje közepén egy vágás van.
Ijedten fordultam meg, de csak a középen kettéválasztott frizurát láttam rajta, ami nekem határozott örömet okozott.
Egy szobába vezetett, amiben ágy, asztal, szék és szekrény volt. Legtöbbje a falban. Aztán magamra hagyott.
Körülnézve első megfigyelésem az volt, hogy bár a lakás berendezése egészen rendes, de minden lényegesen elhasználtabb, mint a hineknél. Sőt egyes bútordarabokon határozott rongálás nyomait véltem felfedezni.
Különösen szánalmas állapotban volt egy nagy villamos tűzhely. Lemezei kilyuggatva, kapcsolója félig letörve, lábai hiányosak, az egyik téglával pótolva.
De mindez most nem érdekelt. Új hazámat akartam megismerni.
A folyosóra mentem, ahol csak az előbbi férfit láttam, de nem szólítottam meg. Az a kézmozdulat, ahogyan kezét az orrára tette, kissé zavart. Olyanokat akartam megszólítani, akik szimpatikusabbak.
Az udvarra mentem. Hatalmas területet láttam magam előtt, mely részben kőfallal, részben épületekkel volt szegélyezve. A vége nem is látszott ide. A háttérben egy helyütt domb emelkedett bokrokkal benőve, egyébként óriási, fűvel és fákkal borított terület volt, néhol utakkal és néhány paddal. Szép, napos idő volt, sokan jártak. Itt láttam először embereket csoportokban. Ruhájuk többé-kevésbé szintén rozoga állapotban volt, amit akkor a hinek szűkmarkúságának tulajdonítottam.
Az egyik fa alatt egy ember az asztalra vizespoharakat állítgatott, több-kevesebb vizet öntött beléjük, és egy dalt vert ki rajtuk. A többiek körülállták, énekeltek és - nevettek!!
A szörnyű sivatag után ez valóságos üdülés volt számomra. Örömrepesve futottam hozzájuk. Hát mégis!
Az egyiket megfogtam.
- Gulliver vagyok - mondtam felszabadultan mosolyogva, és kezemet nyújtottam.
- Pricc-prucc - mondta az, és mutatóujját orrára tette.
Ilyen szavakat nem ismertem, és ilyesmi elő sem fordulhatott a hin nyelvben, ahol sem az "r" betű nem létezik, sem két mássalhangzó nem következik egymás után.
A hideg borzalom futott végig rajtam. Tehát mégis őrült! Pedig az előbb olyan rendesnek látszott! Most mit tegyek? Ha elfutok, esetleg felbőszül. Az pedig, zavaromat látva, minden átmenet nélkül nevetni kezdett.
A hisztérikus kacagás megfagyasztotta ereimben a vért, és reszketve néztem a kapu felé, amely azonban visszavonhatatlanul bezárult mögöttem hat hónapra.
Zavaromban valami módot kerestem, hogy megnyugtassam. Valami okot, hogy miért szólítottam meg.
- Csak azt akartam kérdezni - mondtam -, hogy mikor fogunk enni?
Annak ajkáról hirtelen lefagyott a mosoly, és hátat fordított. A többiek is megvetően hátat fordítottak.
A pillanatot felhasználva, sürgősen kereket oldottam. Egy darabig összevissza nézelődtem, és kerestem az alkalmat, hogy egy rendesebb emberrel szóba álljak, mert mindenképpen meg kellett ismernem furcsa környezetemet.
Azt sem tudtam, mik a veszélyek, és mennyiben vagyok azoknak kitéve.
Magamban súlyos szemrehányást tettem Zatamonnak, hogy így, egyetlen tájékoztató szó nélkül behoztak. Bár az is igaz, hogy ha itt tényleg lelkes emberek is élnek, úgysem tudtak volna felvilágosítást adni.
Beláttam, hogy a magam erejére vagyok utalva, és mindenáron meg kell valamit tudnom felőlük.
Egy padon valaki könyvet olvasott. Rövid tétovázás után megszólítottam:
- Zavarlak, ha kérdezlek?
Az ujját az orrára téve azt mondta:
- Pricc-prucc - és mosolygott.
Tehát ez is. Térdeim összeverődtek. Tanácstalanul álltam.
Annak ajkáról is lefagyott a mosoly, és elfordult.
Pedig muszáj beszélnem velük, hiszen semmit sem tudok, és a legnagyobb bizonytalanságnak vagyok kitéve.
- Engem most hoztak ide - szóltam kérlelve. - Ismeretlen vagyok. Kérlek, hogy felelj nekem.
Erre hirtelen megenyhülve fordult hozzám.
- Á! Nem tudtam. Akkor persze más az eset. Minden kvari. Értem. Tehát megtanítalak. Pricc-prucc, az belki.
- Micsoda? - rökönyödtem meg.
- Belki - felelte a legnagyobb lelki nyugalommal, míg én a menekülést kerestem. - Te persze ezt nem érted, mert nem tudod, hogy mi a ketni.
- Ketni?!
- Ketni. Ha azt mondják, pricc-prucc, azt neked vissza kell mondanod, és az ujjadat az orrodra tenni, mert nálunk ez a belki. Ha ezt nem teszed, nem viselkedsz ketni módon, és persze hogy enoálnak miattad.
- Enoálnak?!
- Na hallod? Még ne is enoáljanak, ha valaki nem viselkedik ketni módon?!
- Persze, persze - mondtam csillapítóan. - És az mi?
- Ja, igaz, ezt sem tudod. Hát, ahogy én a könyvbe visszabújtam, az mutatta, hogy belül enoáltam miattad. Vigyázz, mert annak is kiteheted magadat, hogy megütnek, ha nem vagy ketni.
- Ha nem mondom, hogy pricc-prucc?
- Persze! Mit csodálkozol ezen?
- És ha azt mondom, hogy pricc-prucc?
- Akkor mosolyognak, és megvakarják a farodat, mire te visszavakarod az övékét. Ez jelzi, hogy nem enoáltok egymás miatt, és mindketten ketni vagytok.
- Hát ez hülyeség! - mondtam felcsattanva.
Az összevonta szemöldökét.
- Vigyázz, ne beszélj így a ketniről, mert a legnagyobb enoának lehetsz kitéve. Én kvarálom viselkedésedet, mert most jöttél, de tanuld meg a ketnit, ami minket a kinti bivak tömeg fölé emel.
- Bivak?!
- Bivak. Mert úgy viselkednek, mint egy bivak. Ha mi belkizünk nekik, oda se figyelnek, sőt, ha a farukat megvakarjuk, hülyén bámulnak ránk. Mind hülye. Egytől egyig! És fogalmuk sincs a ketniről.
Ezzel a faromat megvakarta, és nekem vissza kellett vakarni, hogy ép elmémet bebizonyítsam! Lassan ráébredtem a szörnyű valóságra.
Az olvasó bizonyára bosszankodik a sok behin szó miatt, és hanyagsággal, esetleg nagyképű hivalkodással vádol, hogy nem közlöm ezeket mindjárt angol fordításban. Azért már most meg kell jegyeznem, hogy a le nem fordított szavaknak nincs megfelelőjük az angol nyelvben. Olyan speciális rögeszméket jelölnek, amik nálunk egyszerűen nem léteznek.
Magyarázatul képzelje el az olvasó, hogy valaki az ujját megszúrja, elkapja, és szájába veszi. Ennek a mozdulatnak van rendes angol neve: fájdalom. De ha valaki az ujját minden józan ok nélkül orrára teszi, és azt belkinek nevezi, hogyan fordítsam azt le hazám józan polgárainak nyelvére?
Most egy másik ember közeledett a pad felé. Különös figura volt az istenadta. Térde fölött láncra kötve egy-egy nehéz rézkocka lógott, amely minden lépésnél fájdalmasan nekiütközött lábszárának, ami miatt csak igen lassan lépegethetett. Sajnáltam szegényt.
Ismerősöm hirtelen felugrott, jobb lábát kezébe kapta, és fájdalmas arccal jajgatta feléje:
- Vaké! Vaké!
Az megállt, és végtelen komoly grimaszt vágva megrázta lábán a rézkockákat, majd mosolyogva kérdezte:
- Hogy nő az orrod, kaleb?
- Vakszi, egyre.
Ebből láttam, hogy a lábfogás és a vaké nem fájdalom kifejezése volt, hanem valami újabb őrültség. Hogy bivaknak ne nézzenek, felugrottam, és ujjamat az orromra téve azt mondtam a jövevénynek:
- Pricc-prucc.
Mély és neheztelő pillantást kaptam válaszul. Ismerősöm ijedt zavarral bökött oldalba, mire én még jobban megzavarodva megvakartam a rézkockás farát.
A rézkockás erre megvetően nézett végig rajtam, tovább akart menni, de ismerősöm eléje ugrott, és jobb tenyerét a fejére téve, könyörögve magyarázta:
- Elak betik! Ó, kvari e bivak számára! Most jött az értéktelen, és nem tudja, mi a ketni.
A rézkockás lényegesen megenyhült, barátságos mosollyal megfogta ismerősöm orrát, majd az enyémet is.
- Az más - mondta kegyesen. - Hogy nő az orrod, kaleb?
Hülyén bámultam, azt akartam mondani, hogy nem nő, de ismerősöm megint oldalba bökött, tehát inkább hallgattam. A jövevény eltávozott, ismerősöm pedig jobb lába fejét újra kezébe kapva, vaké-vakét jajgatott és üvöltött, hogy már segíteni akartam neki, de eltolt.
Szemem-szám tátva maradt, lábam a földbe gyökerezett.
Mikor a rézkockás jó messze járt, felém fordult, és dühösen támadt rám.
- Hogy mondhattál pricc-pruccot egy betiknek, te bivak?!
- Hát nem te mondtad?! - hebegtem.
- De egy betiknek! Nem láttad a lábán a bileveket?
- A rézkockákat?
- Az nem rézkocka, azok bilevek!
- Hát nem rézből vannak?
- Hát... - mondta szorongva - talán, ha úgy vesszük, abból volnának, de azt nem szabad így mondani.
- És miért nem, ha abból vannak? - csattantam fel.
- Mert tudd meg, hogy nem abból vannak! - kiáltotta. - Az nem anyagból van, az aneba! Arra nem szabad azt mondani, hogy anyag, mert az a bikru létének anyagszerű tünete, és még gondolkozni sem szabad róla, hogy anyag-e vagy sem.
Fogalmam sem volt, hogy mi az aneba meg bikru, de hogy a kocka anyag volt, az bizonyos. De micsoda őrültség kell hozzá, tagadni azt, amit mindenki saját szemével lát?!
Már most előrebocsátom, hogy soha senki sem mondta anyagnak a bileveket. Láttam egy ízben egy lakatost, aki éppen egy pár bilevet csiszolt fényesre, és az is meg volt győződve, hogy a kezében voltaképpen semmi sincs, jobban mondva a bikru létének anyagszerű tünete van, mit sem látni, sem tapintani nem lehet, bár ott volt a kezében, és javában tapintotta.
Ezekre a szavakra újra elfogott a félelem. Látszólag nyugodtan kérdeztem:
- Akkor mi a bilev?
- Azt jelzi, hogy az ember betik.
- Mi az, hogy betik? Mit csinál a betik?
- Semmit! Betik! És a betik elak! Érted? Egy elaknál pedig nem pricc-prucc a belki, hanem, ahogy én csináltam: lábadat kézbe kapod és jajgatsz: "Vaké! Vaké!" Jeléül annak, hogy fáj a lábad, mert nem viselhetsz rajta bileveket.
- Azért fáj, mert nem viselek? - Végleg megzavarodtam. - Akkor fájna, ha viselnék!
- Pszt! - mondta ijedten körülnézve. - Ilyeneket nem szabad mondani!
- Ugyan! - csattantam fel. - Azt csak nem akarod elhitetni, hogy azért fáj a lábam, mert nem viselek bilevet, ami verje? A legprimitívebb józan ész tiltakozik az ilyen ostobaság ellen!
- Magad érdekében ajánlom - szólt szigorúan -, hogy így ne beszélj. Vannak dolgok, amikről nincs disputa és a józan észre hivatkozás, mert ezek aneba dolgok, és tudvalevő, hogy mindnyájan szíves-örömest felkötnénk a bileveket, mert egy betik, az elak.
- Inkább ne legyek betik és elak - mondtam mély meggyőződéssel, mire hangosan felkacagott.
- Ó, milyen bivak vagy te még! Szegény tudatlan! Ajánlom, ne mondj ilyeneket, mert a többiek halálra kacagják magukat rajtad. Viszont, ha nagyon erősítgeted ostobaságaidat, majd azt mondja valaki: lamik, és ki vagy téve annak, hogy rögtön kést kell beleszúrnod.
- Mert azt mondja, hogy lamik?
- Na hallod?
- Ki kényszerít engem emiatt kést beleszúrni?
Szánakozva nézett végig rajtam.
- Te eltűrnéd, hogy valaki azt mondja neked: lamik?
- Miért ne tűrném, ha nincs károm belőle?
- Mert értsd meg: ez a szó borema! - mondta végtelen ünnepélyesen.
Erre már harsogó kacagás tört ki belőlem.
- Hát csak mondják nyugodtan. Legyen borema! Én nem törődöm vele. Pont!
Valósággal megrökönyödött.
- Te valóban megtennéd, hogy nem ragadsz kést, ha lamiknak neveznek?
A nevetés ajkamra fagyott. Már magam is kezdtem megijedni.
- Miért? - kérdeztem. - Miféle veszéllyel járna számomra, ha nem késelek meg valakit?
- Miféle veszéllyel? Ó, te szegény jövevény! Hát te még nem vagy tisztában a következményekkel?
- Nem. Persze hogy nem. Mondd meg már! - sürgettem izgatottan.
- Hát ide figyelj. Ha nem rántasz kést, a behinek összeülnek, jegyzőkönyvet vesznek fel, és késképtelennek nyilvánítanak.
- És ez mit jelent számomra?
- Ez pedig azt jelenti, hogy - itt hátrahúzódott, és mutatóujját mellemnek döfte -, hogy később téged sem fognak mások megszurkálni!
Kezét csípőre tette, és várta a hatást, ami nem is maradt el.
Én ugyanis egy percig szájtátva bámultam, majd újra elemi erővel tört ki belőlem a kacagás.
Úgy láttam, itt mindenki hülyén összeszedett szavakon nyargal, ennek hódolnak, attól undorodnak, de minden szónak az a legfőbb tulajdonsága, hogy semmi köze a valósághoz.
Ismerősöm dühösen legyintett:
- Semmi képességed a ketni iránt. Vigyázz, mert ha nem tanítalak, ki leszel téve a legnagyobb enoának.
Azt már sejtettem, hogy enoa haragot, megvetést vagy más effélét jelent, amihez a kés is hozzátartozik, hát inkább elfojtottam józan eszem tiltakozását, és visszatértem a tárgyra.
- Mondd, mért érdekelte a betiket az orrunk növése?
- Nem betiket, hanem elak betiket.
- Te mondtad, hogy betik!
- Azt én mondtam. De ha te mondod, neked elak betik. Én előbb ültem itt, ezen a padon.
Meg voltam zavarodva, de lenyeltem józan eszem ágaskodását.
- Jó, jó. Hát mért érdekelte az orrunk növése?
- Először nem is érdekelte, mert egy betiket nem érdekelnek a dolgok, csak kérdezi. Másodszor, ha érdekelnék is, nem az orrom növése érdekli, csak így szokás kérdezni. De jól vigyázz, te nem kérdezhetsz egy betik orráról, csak ő a tiedről. Ez a ketni.
Torkig voltam a ketnivel. Józanabb dolgokról szerettem volna beszélni.
- Mondd, hogy megy itt az étkezés? Hogyan kapjuk meg az ételt, és hol esszük meg?
Rémülten összerezzent. Kezét szájára tapasztotta, és ijedten körülnézett.
- Pszt! Ilyen bivakságot ne mondj! Mondd úgy: mikor és honnan kapjuk a szellemiséget?
- Szellemiséget? Hát az emberek itt nem esznek?
- Pszt! Pszt! Legalább csendesebben!
Közelebb húzódott, és súgva magyarázta:
- A szellemiség az, amit te kérdeztél, de nem szabad úgy mondani, mert az kave.
- Szóval, azért nem szabad evésnek mondani az evést, mert kitaláltátok ezt a szót, hogy kave. Egy értelmetlenül faragott szót egy másik értelmetlennel indokoltok, és halomszámra gyártjátok ezeket a levegőbe képzelt fogalmakat. Hát mondd: nem akad köztetek egy értelmes ember, aki kíméletlenül megmondja, hogy nem a szavakért élünk, hanem az életért vannak a szavak?
Az már szánakozva nézett rám.
- Én csak segíteni akartam neked - mondta. - Részemről kvarálom szavaidat, mert megértő és felvilágosult ember vagyok, aki mindig azt vallotta, hogy a rossz cselekedet nem feltétlenül rossz szándékból, hanem tudatlanságból is származhat. De te olyan erősen támadod az összes anebákat, hogy ezért mindenki enoálna, és lamiknak nevezne, sőt valószínűleg súlyos büntetést is kapnál.
- Büntetést? - kiáltottam elképedve. - Hát kinek akartam én ártani? Nem azt akartam, hogy könnyebbé tegyem az életet számotokra? Meg akarlak titeket szabadítani a hülyeségek béklyóitól, mik feleslegesen nehezítik az életet, és még ti enoáltok miattam?!
- Ne mondd többet, hogy hülyeség! - kiáltott szikrázó szemmel.
Megriadtam. Ahelyett, hogy megköszönnék a segítséget, még üldözik azt, akinek józan látása jobbá akarja tenni életüket. Ilyent tényleg csak őrültek tehetnek.
Általános szokás volt náluk, hogy egymástól nem a jót és erkölcsöt várták el, hanem bizonyos kötelező hazugságokat. Hogy a rézkocka anyagi mivoltát tagadják, ez fontosabb követelmény volt náluk, mint az, hogy senki se üsse agyon a mellette ülőt.
Mindenkinek ajánlom ezért, hogy ha ilyen őrültek közé jut, meg ne próbáljon jó és segítő lenni, mert az a legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a józan eszűnek torkára ugranak.
Inkább ráhagytam tehát, az pedig folytatta:
- Jobban tennéd, ha megköszönnéd, hogy jó sorsod hozzám vezérelt. Más már régen a betik elé vitt volna. De én nem akarok benned rosszindulatot feltételezni, és dacára súlyos támadásaidnak, még mindig hajlandó vagyok hinni, hogy a ketni megtanulásával meg fogsz javulni, mert most nem vagy tudatában szavaid szörnyűségének. Na, pricc-prucc.
- Pricc-prucc - mondtam, ujjamat orromra téve, aminek láthatóan örült, megvakartuk egymás farát, és továbbsiettem.
Az olvasó észrevehette, hogy ismerősöm beszéde folyamán olyan szavakat is idéztem, amelyek nem szerepelnek a hin nyelvben, mint jó- és rosszindulat, büntetés, kacagás, öröm s a többi. Ezek ugyan számomra is merőben újak voltak, de jelentésüket a beszédből megértettem, és angolra fordítva adom. Csak azokat közlöm eredetiben, amelyek nem valami valóságosan létező dolgot jelentenek, tehát egy értelem alkotta nyelvben nem is lehet rájuk szó.
Jól körül akartam nézni új hazámban, tehát elindultam az udvaron.
A hosszú, L alakú épület után néhány pajtaszerű épületet láttam, miknek rendeltetéséről akkor még fogalmam sem volt, de annyit már láttam, hogy igen elhanyagolt állapotban voltak. Azt hittem, a behinek nem tudnak építkezni.
Annál inkább meglepett, mikor e mögött megpillantottam egy kőművesállványt, ami egy egészen tűrhető épületet takart.
De az igazi meglepetésem csak ezután következett.
Az épület egyik része ugyanis az állványon túl már készen is állt, és egy munkáscsapat csákányokkal - bontotta!
Nem értettem az összefüggést, és magamat megemberelve, megkérdeztem az egyik munkást, hogy mi célt fog szolgálni az építmény.
Azt felelte, hogy lakás lesz a behinek számára.
- Akkor mért bontjátok le a másik felét? - kérdeztem.
- Hogy hajléktalanul ne maradjunk.
Azt hittem, rosszul hallok, többször újra kérdeztem, de mindig azt felelte, hogy a felépített házat le kell bontani, mert ha megmaradna, hajléktalanul maradnának az emberek.
- Hát ezt nem értem - jelentettem ki végül.
- Csodálom - felelte az, gyanúsan fürkészve arcomat. - Pedig ez világos az utolsó dobozrázó előtt is.
- Dobozrázó? Mi az, hogy dobozrázó?
A kőműves erre letette a csákányt, és egy lépést tett felém.
- Ezt sem érted? - kérdezte, és szemében különös fény villant.
Egész valómban libabőröztem.
- De igen... hogyne... - dadogtam hátrálva, majd hirtelen megfordulva, veszett futással eliramodtam. Szerencsére a beteg nem követett.
Most már megállás nélkül szobámba siettem, de itt sem éreztem magam biztonságban, hiszen nem volt rajta zár.
Ajtaját nyitva is hagytam. Legalább lássam, ha valaki elmegy előtte. Minden elkövetkezendőtől féltem, de viszont mindent látni akartam, hogy lehetőleg tőlük távol maradva, botrányok nélkül tanuljak meg annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy meg ne verjenek.
Amint szobámban kuksoltam, pár perc múlva a falból magától lehajolt egy kis asztal, és mögötte egy csapóajtón át egy tál ételt toltak rá, majd az ajtó visszacsukódott.
Az étel kérdése tehát magától megoldódott, hála a mindenre gondoló hineknek, én pedig nekiestem, és jó étvággyal kezdtem falatozni. Itt ugyan hiába kérdeztem volna, botránkozva fordult volna el mindenki, ha a "szellemiségről" kérdezem, én pedig éhen veszhettem volna a ketni miatt.
Pár perc múlva egy nő jött arra a folyosón. A nyitott ajtó előtt megállt, és egy pillantást vetett felém. Szája előtt zsebkendőt tartott (akkor még azt hittem, a foga fáj), de így is észrevettem, hogy mosolyog.
Mindez azonban csak pillanatig tartott, mert amint szeme az ételre tévedt, felsikoltott, és ájultan esett össze.
Felugrottam, hogy segítsek, de már mások is odagyűltek, izgatottan összevissza kérdezték egymást, mikor pedig egyikük asztalomon meglátta az ételt, kezemben a kanalat, magából kikelve ordított rám:
- Ha szellemiséget végzel, tedd be az ajtót, te bivak!
- Az ilyennek ki kellene hasítani a tüdejét! - bömbölte egy másik.
Valahonnan egy halk dörmögés hallatszott:
- Lamik...
Ereimben megfagyott a vér. Ez a szó, amiért szúrnom kell, csak azt nem tudom, miért? Ujjaim tanácstalanul babráltak a késsel.
Odakint az elszörnyedés moraja. A dörmögőt keresték, és engem néztek, hogy mit fogok tenni.
- Azért ezt mégsem lehet mondani - törte meg a csendet egy másik.
- Joga van azt mondani, amit akar - mondta a harmadik.
- Nincs joga!
- De igen!
- Ki mondta, hogy lamik?
- Semmi közöd hozzá! - majd hozzám fordult: - Milyen beha vagy: kona vagy kemon?
Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, csak azt, hogy valamit felelnem kell, hogy megmeneküljek.
- Kona - mondtam merészen.
A szó csodát művelt, és olyan fordulatot idézett elő, amilyenre egyáltalában nem voltam elkészülve. A tömeg, amely eddig egyöntetűen ellenem tört, két részre szakadt. Egyik fele rögtön rám akart ugrani, a többiek - élükön az előbbi kérdezővel - az ajtóm elé álltak, és vissza akarták szorítani őket. Vad ordítozás tört ki, és nemsokára mindenki egy gomolyagban verekedett. Az ájultan fekvő nőre gondoltam, akiről mindenki megfeledkezett. Kiabáltam, hogy ne tapossák agyon, de úgy látszik, ő kevésbé feledkezett meg magáról, mert amint az első rúgást kapta, ájulását újabb sikollyal félbeszakítva, elfutott.
A folyosón pedig egyre többen avatkoztak bele a verekedésbe. Egyik védelmezőmet úgy vágták neki az ajtónak, hogy az recsegve szakadt ki sarkaiból, az üvegtáblák csörömpölve hullottak ki, én pedig be voltam szorítva, és még segítségért sem kiálthattam, hátha azzal is megsértek valami anebát vagy effélét. Őszintén szólva, melegen óhajtottam volna, ha a két párt utolsó szálig kiirtotta volna egymást, de legalább azok pusztuljanak el, akik rám akartak törni.
Ez utóbbi óhajom szerencsésen teljesült is, mert mintegy ötpercnyi élethaláltusa után elleneim vad ordítozás közben megfutottak. Védelmezőm lihegve jött be hozzám, de megpillantva asztalomon az ételt, elvörösödve megfordult.
- Kvari, kvari - hebegte, és kifelé menve megpróbálta az ajtót betenni, mire az végleg összedőlt.
Hirtelen ötlettel megkapva, az ágyterítőt az ételre borítottam, ami tényleg egy csapásra megoldottá a helyzetet. Látogatóm mosolyogva jött vissza hozzám, és ujját orrára téve, meleg pricc-pruccot lihegett. Kölcsönös farvakarás után igen barátságos hangulat alakult ki köztünk.
Határozottan az az érzésem volt, mint bűvészelőadás alatt, mikor a bűvész azt mondja: "hókuszpókusz", és a cilinderből galamb repül elő; mindössze csak azt nem érti az ember, hogy mi összefüggés van a hókuszpókusz és a galamb között.
Bár a helyzet felettébb zavaros volt, igyekeztem gentlemanhez illően viselkedni. Néhány szóban elnézését kértem, hogy nem tudom kifejezni a kellemest, amit cselekedete miatt érzek, de őszintén megvallva, idegen vagyok, és a hin nyelvben erre nincs megfelelő kifejezés.
Csak azután ébredtem rá, hogy meggondolatlan őszinteségem mily veszélyek forrása lehet, mert hiszen ezáltal azt is elárultam, hogy fogalmam sincs a kona mibenlétéről, aminek az előbb oly bátran vallottam magamat.
A behin telep azonban a meglepetések hazája.
Látogatóm ugyanis korholás helyett széles mosollyal adott kifejezést nagy örömének, hogy ismeretlenül is konának vallottam magamat, ami azt bizonyítja, hogy mindjárt átéreztem a bötót, amit a kona ad.
Már most előrebocsátom, hogy a böto mibenlétéről éppúgy nem szereztem soha tudomást, mint ők maguk. Hogy mi, azt senki sem tudja, csak vitatkoznak afölött, hogy a kona vagy a kemon adja-e az igazi bötót. Efölött alakult ki ez a két párt vagy nem tudom, micsoda, akik örökké veszekednek.
Új ismerősöm ezután készséggel tanítani kezdett. Megmagyarázta, hogyan nevezik azt az érzést, ha ellenségünk a földön hever, ha egy erősebb igaztalanul megüt, mit érzünk azokkal szemben, akik velünk együtt vagy ellenünk verekednek, mily érzést okoz a szellemiség megpillantása vagy amit egy betikkel vagy bivakkal szemben érzünk. Így sok mindent megtanultam, mint az öröm, bánat, hála, diadal, vereség, felháborodás, tisztelet s a többi szavakat. Megértettem azt is, hogy kvari olyan bocsánatfélét akar jelenteni, ketni valami életszabályt, kave szégyent, de ezek sem felelnek meg a fordításnak, a többinek pedig egyáltalán nincs megfelelője az angolban. Hogy az aneba, betik, vaké, elak, lamik, borema, böto, bivak mit jelent, sem akkor, sem azóta nem tudtam meg, hiába kérdeztem. Egyszerűen ők sem tudták, csak magyarázták, hogy például az anebát becsmérelni nem szabad, hogy a betikkel szemben alázatosan kell viselkedni, de a lényegről senki sem tudott, sőt ilyesmit kérdezni sem illett. Szavaiknak épp az a jellegzetessége, hogy nemcsak kételkedni nem szabad igazságukban, hanem még gondolkozni sem szabad róluk. Egyszerűen hinni kell, de sokszor még azt sem mondják meg, hogy mit, csak hinni.
Nagyon emlékeztetett a helyzet a mi elmegyógyintézeteinkre, ahol szintén érzik az örömet, hálát, szeretetet, gyűlöletet, de az egyik annak örül, ha az orrát kékre festi, másik kacsatollat imád, harmadik felháborodással veti magát a negyedikre, ha az nem hajlandó háromszor meghajolni a vízvezeték előtt és azt mondani, hogy abrakadabra, míg, ha kimondja az abrakadabrát, akkor kezet csókol neki.
Ilyen abrakadabra pedig itt rengeteg volt, maga a kona szó is.
Védelmezőm ugyanis, akit egyébként Zemökinek hívtak, megnyugtatott, hogy ne féljek, és ha bárhol támadásnak vagyok kitéve, csak kiáltsam el, hogy "vaké kona!", mire sokan jönnek segítségemre, akik a konához tartoznak, mind derék és vitéz behinek, míg a kemonhoz tartozók aljasok, és gyűlölik a konákat, de hogy mért, azt nem tudta megmondani, csak hogy a kemon azt hiszi, hogy ő adja az igazi bötót, holott tudvalevő, hogy a konán kívül igazi bötóról szó sem lehet. Mindenki tévelyeg, aki ezt nem látja be, és ezért gyűlölnöm kell a kemonokat.
Majd hirtelen fordulattal azt az instrukciót kaptam, hogy ha valahol kört látok felrajzolva, vakarjam le, és igyekezzem mindenhová négyszöget rajzolni, ha viszont valakit, aki négyszöget rajzol a falakra, megtámadnának a kemonok, ne habozzam segítségére sietni, mert össze kell tartanunk a négyszög védelmében, és akár életünket áldozni, az anebákért.
Ezzel új barátom meleg pricc-pruccal távozott, én pedig igyekeztem fejemet kiszellőztetni.
Ablakomat kinyitottam, majd kihűlt ételemet akartam megmelegíteni, ami azért volt probléma, mert a már említett, rozoga villamos tűzhely sehogy se akart működni.
Letört kapcsolóján zsebkésemmel sikerült annyit mesterkednem, hogy hajlandó volt végre melegíteni, de akkor meg törött lábai mondták fel a szolgálatot. Végre úgy-ahogy megtámogattam, megmelegítettem vacsorámat, és a viszonyokhoz képest jó étvággyal elköltöttem. Szerencsére akkor még nem tudtam, hogy került tűzhelyem ilyen állapotba.
Mialatt megkésett ebédemet fogyasztottam, magamban igyekeztem az első nap tapasztalatait összegezni.
Annyi már kétségtelen volt, hogy a behinek egyáltalán nem azok a lélekkel megáldott, szerencsétlen, normális emberek, kiket a hinek meg nem értése közösített ki, hanem csakugyan tébolyodottak. Sőt, betegségük messze túl is haladja a nálunk ismert elmezavarokat. Mert az ugyan megesik a mi tébolydáinkban is, hogy valaki megeszi a zsebkendőjét, mákos nudlinak képzeli magát, vagy összevész a másikkal, mert az nem hajlandó a kefeseprőt kormánypálcának nézni, de hogy a világon nem létező dolgokra nehéz agymunkával jelentés nélküli szavakat alkossanak, és ezeknek az egész tébolyda hódoljon, valamint hogy ostoba mértani idomok miatt az egész társaság püfölje egymást, ilyesmi a mi tébolydáinkban nem képzelhető.
Az olvasó tehát joggal gondolhatja, hogy a könnyű hatás kedvéért talán olyan dolgokkal is színezem útleírásomat, melyek nem egyeznek tökéletesen a valósággal, oly utazók módjára, akik világlátottságuk fitogtatására és az adatok nehezen ellenőrizhetőségében bízva, visszaélnek a közönség hiszékenységével. Félek, hogy az elkövetkezendők alatt az olvasó kételye még fokozódik, ezért előre biztosítom, hogy útijegyzeteimet többször átnéztem, és inkább a valóságnál is kevesebbet vettem be a könyvembe, semhogy egyszer is túlozzak.
Annyi bizonyos, hogy az első nap lenyugtával sóhajtva gondoltam vissza a hinek közti "eseménytelen" élet "szörnyűségeire". Eseményekre voltam szomjas. Hát annyi bizonyos, hogy kaptam, amit kívántam, csak bírjam idegekkel!