Szerzőt a honvágy kínozza, és keservesen panaszkodik Zatamonnak - Zatamon furcsa kijelentéseket tesz hazájáról, de szerző bebizonyítja az európai kultúra igazát - Zatamon a behinekről beszél, akiket szerző már sokkal szimpatikusabbaknak lát - Kéri, hogy vezessék a behinek közé
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy éjszaka alig tudtam valamit aludni. A csalódások és az élet vágya végtelen keserűséggel töltöttek el. Hajnalfelé járt, mikor a kimerültség álomba tudott kényszeríteni.
Furcsa, zavaros álmok kínoztak. Lebegtem, nagy, puha gömbök függtek mellettem az űrben, és nem volt súlyuk. Szüntelen egy szóval viaskodtam, de hogy mivel, azt már nem tudom.
Késő délután ébredtem fel. Hajam izzadt, csapzott volt, ágyneműm csupa víz. Tus alá futottam, de ez sem tudott lecsillapítani. Felöltöztem, és egy pillanatig azt gondoltam, talán ki kellene szellőztetni fejemet az utcákon.
De erről is letettem. Utcáiknak már a gondolata is csömörrel töltött el. És úgyis mindegy, hogy börtönöm húsz négyzetméter vagy ötven négyzetkilométer. Azt a levegőt, ami az én agyamnak szükséges, úgysem találom meg náluk.
Szobámba tértem vissza. Az ételhívó gombját szórakozottan megnyomtam, a falból kifordult a kis asztal, rajta az uzsonnámmal.
Csak pár falatot tudtam lenyelni. A csend, az idő összefolyt üressége felőrölte idegeimet. Felugrottam, fel-alá futkostam, majd kimerülten ágyamra dőltem, és nem tudtam, mit csináljak.
Ekkor lépett be Zatamon. Ő volt az egyetlen, akinek hivatalból kötelessége volt minden bajom iránt érdeklődni (ha ugyan a kötelesség szót itt egyáltalán használnom lehet), aki előtt magamat igaz mivoltomban mutathattam, nekem pedig sohasem volt olyan szükségem rá, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet, mint most.
Amint bejött és leült ágyam mellé, elkaptam kezét, minden tartózkodás nélkül könnyekben törtem ki, és esdve kértem őt, hogy hallgasson meg.
Zatamon megnyugtatott, hogy már sok hasonló beteggel volt dolga, és bár egészséges szervezete a szimptómákat nem képes átvenni, de az orvosi tudás mai állapotához képest eléggé ismeri bajomat, és tudja, hogy ilyenkor meg kell a beteget nyugtatni jó szándéka felől, mert annak elméjében ilyenkor téveszmék alakulnak ki. Nem egy beteggel volt dolga, aki az orvosról behin tulajdonságokat tételezett fel, agyukat megzavarta az a különös áram, amit én félelemnek nevezek, és az ilyen beteg olyat is megtesz, hogy a dolgokat nem úgy közli, ahogyan vannak.
- Ez egy különös és eddig megfejtetlen dolog - mondta -, amit persze neked meg kell magyaráznom. A beszéd, mint tudjuk, közlésre való, és közölni csak létező dolgokat lehet. Ezek pedig ilyenkor elfelejtik, miért létesült a beszéd, és nem létező dolgok közlésére próbálják felhasználni, mintha valaki látni akarna a fülével vagy az írógéppel világítani.
Látva zavart arcomat, erősen bizonygatta, hogy igenis, ez már megtörtént praxisában.
Engem azonban nem kellett őszinteségre biztatni. Bántam is én már, ha őrültnek néznek is! Ennél rosszabb az őrültek közt sem lehet! Minden önkínzó béklyót ledobva sírtam, és a zokogástól elfúlva, szinte kiáltva öntöttem ki lelkemet.
- Ti intetek őszinteségre?! - mondtam. - Ti, akik egyebet sem tettetek, mint hazudni kényszerítettetek?! Biztosítlak azonban, hogy ennek vége, és nem fogom többé lelkemet titkolni!
Zatamon változatlan faarccal figyelt, én pedig felszabadulva folytattam:
- Tudd meg hát, hogy igenis beteg vagyok! És ha tényleg jó szándék van benned, úgy most az egyszer ne ints le ostobaságokkal, hanem próbálj megérteni és segíteni!
- Mindent megértek.
A meleg értelmű szavak megint olyan furcsa ellentétben állottak üres hangjával, de nekem ez a morzsa is nagy, felszabadító ajándék volt, mely a bilincseket leoldva, a szavak záporát nyitotta meg bennem.
- Te vagy az egyetlen ember, akit sorsom érdekel, engedd hát, hogy elmondjak mindent, ami nehéz. Voltaképpen nem haragszom rátok, és mégis gyűlöllek benneteket, mert megfosztottatok mindentől! Ó, ne szólj közbe, ne mondd, hogy minden rendelkezésemre állott a raktárakban! Amit ti elvettetek, azt nem kézzel veszik el, hanem éppen azzal, hogy hozzá sem nyúlnak az áldozathoz. A legszörnyűbb gyilokkal, a közönnyel űztetek ki az életből, és ezért gyűlöllek benneteket. Pedig nem vagyok ellenség, csak más, mint ti, és nem tudom kitépni lelkemet. Nem tudom elfelejteni a múltamat, a földet, ahol nevelkedtem, nem tudom elfelejteni anyámat, az egész életet. Nem tudok leszokni róla, hogy ember vagyok, hogy angolnak, európainak születtem, és minden idegszálammal visszavágyom hazámba, a kultúrába!
Változatlanul kérdően tekintett rám, én pedig kissé lecsillapulva folytattam:
- Félek, nem sokáig bírom ki ezt a jégbörtönt!
Hogy jobban megértsen, beszélni kezdtem az angol állampolgár változatos és színes életéről, az első anyai csókról, aztán a gyermekkor aranyos játékairól, a diákéletről, apró csínyekről, sportról, gyönyörű, színes illúziókról, a bimbózó szerelem édes, napsugaras éveiről, majd a tisztes munkával szerzett kenyér, a családi ház, az "enyém" tudatának boldogságáról, a meleg, puha fészek örömeiről, mikor este, a duruzsoló kandalló mellett apja térdén lovagol a gyermek, akiben a boldog szülők életük folytatását látják, becézik, nevelik, mint kertész a palántát, a családfő látja, hogy érdemes volt élni, és tudja, hogy ha meg kell halnia, neve és emléke fennmarad, unokái kegyelettel fogják őrizni szívükben, és évenként legalább egyszer kijönnek sírjához, hogy szerető kézzel ápolják a virágokat, és imát mondjanak érte.
Beszéltem a társadalmi eszmék harcáról, bölcsek, tudósok és politikusok vitáiról, a hazai föld életformáló erejéről, kedélyes baráti körök kártyacsatáiról, elegáns bálokról, a társasági élet érdekességeiről, az utca tarkaságáról, emlékszobrokról, miket nagyjainak emelt a hálás utókor, versenyekről, színházról, irodalomról, mindenről, ami érző emberi kultúra néven foglalható össze, és amiket itt mind nélkülöznöm kell.
- Ó, jól tudom én - mondtam kitörve -, hogy igen sok baj, nyomor és méltatlanság van a mi világunkban. Nyitott szemmel figyeltem országtokat, és be kell látnom, hogy sok tekintetben tökéletesebbek vagytok. Nem is annak hiányát akarom felpanaszolni, ami nálunk rossz, hanem annak, ami jó. Azt, hogy szív nélkül éltek, az élet sava és értelme nélkül, amit kultúrember nem bír ki, élete elviselhetetlenné válik, és szomjan pusztul. Mert mi értelme van élni azért, hogy egyik napról a másikra lézengjünk, cél nélkül? Mondd - sikoltottam fel szinte magamon kívül -, mi értelme?!
- Te lézengésnek nevezed az életet? - vágott közbe. - Hát nem az életért él az ember?
De engem nem lehetett megállítani.
- ... hogy a végén, mint egy kutya haljunk meg, és feldolgozzanak...
- Ti nem haltok meg?
- ...és eltakarítsanak anélkül, hogy éltünk volna, anélkül, hogy lett volna miért élni...
- Úgy látom - szólt -, ti nem ismeritek az élet lényegét, az életet.
- Jaj! - kiáltottam közbe. - Ne ismételd! Annyiszor hallottam ezt az ostobaságot! És végtére úgyis mindegy, én megelégeltem! Nem kérek többé ebből az életből! Nem fogok géppé süllyedve robotolni, hogy monoton munka után a tengert nézzem, aztán hazamenjek lefeküdni, hogy soha senkivel ne beszéljek, ne szeressek, ne lelkesedjem, ne küzdjek célokért. Nem bírom a megállt ürességet, érted? Ez csak nem ocsmányság? Ez csak nem kazi? Ez az élet piros színe, ami nélkül nincs értelme. Nincs, mert ez nem élet. Mindenre, amit mi csinálunk, azt mondjátok, hogy az voltaképpen nincs, pedig ellenkezőleg: az nincs, amit ti műveltek! Végre rájöttem az igazi kifejezésre: ez az, ami nincs: a ti életetek az, ami egyszerűen nincs!
Zatamon sokáig nézte felindult, ziháló mellemet, majd látva, hogy már befejeztem, nyugodtan szólt:
- Orvos vagyok, tehát nem csodálkozom szavaidon. Akik a nincsről azt képzelik, hogy van, azt csak úgy tudják tenni, ha egyben a létezőt nem létezőnek látják. A fényképezőgép a fehéret feketének veszi fel, de csak azért jön ki a kép, mert ugyanakkor a feketét fehérnek rajzolja. Ha mindent feketének ábrázolna, semmit sem látnánk.
Meghökkentem. A mélyértelmű szavak megzavartak. Hátha igaza van. Hátha a mi szemléletünk éppúgy teljes egész, mint az övék? Két világ, amely sohasem látja meg egymást, mert a másik nem külön lét, hanem önmaga fonákja...
Emlékszem, mikor először hallottam a föld gömbölyűségéről, csodáltam, hogy az amerikai gyermekek nem esnek le a földről, és az amerikai gyermekek valószínűleg ugyanezt gondolták rólunk, mert nem tudtuk, hogy voltaképpen nincs fel és le. De akkor...
Hirtelen megkérdeztem:
- Jó. Lehet. De ha csak azt tudod, hogy ellenkező világképben élünk, mi a bizonyíték arra, hogy a tietek a pozitív és a miénk a negatív? Hiszen egymás világképébe behatolni nem tudunk, csak azt látjuk, hogy mindketten megéljük életünket, bármily lehetetlennek tűnik fel a magunk felfogása szerint a másik.
- Tietek a negatív - felelte.
- Hol a bizonyíték?!
- Hogy a van és a nincs közt melyik a negatív, azt nem nehéz eldönteni.
- Világosabban beszélj! Mért nem mi éljük a valóságot?
- Nálatok a létező dolgok csak eszközök nem létező célok elérésére, amit ti eszmének neveztek, holott ennek épp a fordítottja nevezhető valóságnak: mikor azért gondolkozunk, hogy valami létesüljön. Csak a való világból vett cél nevezhető pozitívnak, mert csak az érhető el, ami létezik. De ti nem azért éltek, hogy házat építsetek, vagy ruhát, élelmet termeljetek, hanem ha mindezt meg is valósítjátok, különálló, tehát levegőbe képzelt, el nem érhető célokért művelitek.
- De felépül a ház, és a kemencében kisül a kenyér. Nem mindegy az, mi célból történt?
- Nem, mert negatív törekvés eredménye csak negatív élet lehet.
- Hogy érted ezt?
- A negatív élet a halál. És vajon nem ebben végződik-e minden működéstek? Nem oda jutottál-e ki minden esetben, hogy a hitért, zászlóért, szeretetért, szépségért, tehát a szavakért nem élni; hanem meghalni kell? A házak megépítéséhez azonban élni kell, és a halott ember nem arathatja le a gabonaföldeket.
Hosszú szünet állt be, majd halkan megszólaltam:
- Részben igazad lehet, de a valóságos életet nem tagadhatod el tőlünk. Amit elmondtam hazám polgárainak életéről, az legnagyobbrészt az általad is valóságosnak nevezett világban folyik le, valóságos célokért. Avagy nem azért tanul-e a diák, hogy majdan megkeresse kenyerét, és vajon nem a csókban végződik-e a szerelem?
- Nem. Az is képzelt. Úgy küzdötök, mintha valamit el akarnátok érni, pedig ha eléritek, még távolabb vagytok tőle. A diák álmaiban, a szerelmes ifjú vágyaiban él, és ha szerelmét elérte, már nem elégíti ki. Gyermeket kell nemzenie, hogy azt nevelje, hogy az újabb eléretlen cél adjon értelmet életének. Az elért célokat ti már értelmetlennek érzitek, és az élet teljességét élettelenségnek nevezitek. Hát akkor mért törtök feléje? Míg messze álltok valamitől, törtök feléje, energiátokat sokszorozzátok, ha megvan, eldobjátok, mert értékét veszti.
- Ti mért dolgoztok?
- Az életért. Ti pedig a küzdelemért. Egyszer elmondtad, mily örömet okozott neked a rejtvények megfejtése, és ha a klubban a képeslapot felnyitva már valaki más által megfejtve találtad, bosszús voltál ahelyett, hogy őrültél volna neki. Említetted, hogy egy költői vagy művészeti irány addig szép, míg a metaforák jelentése köztudottá nem válik. Mihelyt megszoktátok, hogy a vas erőt és a tavasz ifjúságot jelent, már nem nevezitek szépnek. A célt mindig messzebb toljátok, mert nem ezért, hanem a küzdelemért küzdötök. És te mondtad azt is, hogy a gyémántért mindent megadtok, mert kevés van belőle, a levegőnek viszont nincs értéke, pedig ez kell, amaz nem. Küzdötök a nő szerelméért, mintha nem egyedül a nőtől függene, hogy szeret vagy nem.
- Éppen azért küzdünk - feleltem csodálkozva -, mert nem tőlünk függ, hanem tőle.
- De a nő is ember, tehát az emberi agy egy gondolatáért küzdötök, melynek léte egyedül annak képzeletétől függ. A térképre húzott falakat is úgy ostromoljátok, mintha nem magatok húztátok volna. Magatok által ütött sebeket gyógyíttok, hogy újra sebezhessetek, és küzdötök a gazdasági válságok ellen, mintha nem magatok állítottátok volna meg gépeiteket. Kitaláltátok a barátságot, szépet, szerelmet, gyűlöletet, amivel magatok alkottok akadályokat magatoknak, hogy legyen mivel viaskodni, mert ezeknek az akadályoknak önálló létet tulajdoníttok.
- Hát nem a változatosság ad értelmet az életnek? Nem azért vágyunk faluról városba, hogy a társaság ezer változata gyönyörködtessen? Nem arra való a művészet, hogy az életet elviselhetőbbé tegye? És nem arra való a hit, hogy a gyötrelmeket enyhítse, hogy tartalmat és célt adjon életünkbe, amely nélkül az csak üres váz és kitöltetlen köz volna a születés és halál között?
- Aki a vízből ki akar jönni, a partba kell fogózkodnia, nem önmagába. Haladás csak a való világba kapaszkodva érhető el.
- Ó, jól tudom, hogy számotokra csak anyag és jólét van. De tudd meg, hogy mi a partba is kapaszkodunk. Számos bölcselőnk dolgozik az ember felvilágosításán, és keresi azt a kormányzati rendszert, ami az előhaladást célozza az örök béke és igazságos anyagi élet felé.
Ismertettem vele Platón államát, Aquinói Szent Tamás elveit a munka gyümölcsének isteni egyetemességéről, a katárok és husziták munkaközösségét, Fourier falanszterét, Morus Tamás Utópiáját, Proudhon népbankját, Louis Blanc nemzeti műhelyeit, Robert Owen szociális gyártelepeit, a dominikánusok és jezsuiták közösségi államait Dél-Amerikában, s végül rátértem a tudományos szocializmusra, a legújabb elméletekre, Marx, Lenin, Bakunin, Bernstein, Kropotkin, Kautsky és Plehanov terveire éppúgy, mint a technokráciára, a Fabian Society, Wells és a Webb házaspár demokratikus szocializmusára. Beszéltem azonban a merkantilizmus és fiziokratizmus munkaelméletéről, Adam Smith liberalizmusáról, a trade unionokról, de nem hagytam ki a meg nem valósult elképzeléseket sem, mint a georgizmust, szindikalizmust és anarchizmust.
Sehogy sem ment a fejébe, hogyan lehet olyan egyszerű dolgokról, mint az élet, annyifélét összeképzelni.
- Csak a szavakat és a teóriák neveit lehet variálni - felelte -, de nem az életet - ami közös szervezetünkkel eleve meg van határozva. Aki pedig a szavaknak alkotó létet tulajdonít, az beteg és alvajáró.
- De ezekből a szavakból gazdasági rendszerek születnek - vetettem ellene.
- Nem mindegy az, milyen rendszerben vagytok betegek? Lelketek akkor is megmarad, mely a természetes élettől elvon benneteket.
- Hogy mondhatsz ilyet? Az érzelem velünk született, természetes tulajdonság. Járd be a földet, és nem találsz népet hit, művészet, szeretet és gyűlölet nélkül.
- Hát nem azt mondom, hogy alapjában vagytok betegek, s hogy a szavak és felvilágosítás nem gyógyítanak meg? Álmodtok, és hiába beszéltek egymásnak arról, hogy mi a jó, mert a jó fogalmát is álmodjátok, és bölcseitek is álomalakok. Mindig egy helyben állva fogtok önmagatokkal viaskodni. Éltetek megállt, sivár robot, magáért a robotért, melyben nincs haladás, csak végtelen, unalmas egyhangúság, melyet haladni akaró ember ép ésszel nem bírna ki.
Megdöbbentem a merészségen, hogy képes pont az ő saját életüknek minden hibáját cinikusan és lelkiismeretlenül reánk fogni.
- Szerintetek tehát a magasabb rendű céloknak nincs létjogosultsága?
- Emberek közt emberen túli célok nincsenek és nem lehetségesek.
- Nem emberen túliak, csak magasabb rendűek. Avagy az irodalom nem az emberi sorsot és a valóságot tárgyalja?
- Egész éltetek képzelt. És ha e képzelt életről olyan történetet írtok, amely maga is képzelt, ezzel csak távolodtok a valóságtól.
- De neveli ízlésünket. Új tartalmat, új célt és tisztább látást ad szellemünknek. De legyen véleményed szerint. Tegyük fel, hogy az általad valóságosnak nevezett dolgokban nem haladtunk, és energiánkat eszmei célokra pazaroltuk. De egyet nem tagadhatsz: ebben aztán van haladás, mert a kultúra mindig új problémákat, új stílust, új modort és új ízlést fejleszt ki bennünk. Avagy te egyáltalán nem látsz fejlődést Platóntól Marxig, Pheidiasztól Rodinig? Nem fejlettebb-e a szellemi élet ma, mint kétezer éve?
- Forgó kalitkát építtek magatoknak, mit szándékosan képzeltek végtelen látóhatárnak, nehogy a ráismerés távfutástok illúzióját rontsa.
Komoran jegyeztem meg, hogy úgy látszik, részéről szikrányi megértésre sem számíthatok, holott az elején azt állította, hogy mindent megért.
- Ti a megértést a helyeslésben látjátok, holott betegségnek csak a meg nem értés, a dolgok lényegének fel nem ismerése helyeselhet.
Unottan legyintve hallgattam el, és elhatároztam, hogy nem folytatom. De egy hirtelen ötlettől érintve felugrottam.
- Lehet - mondtam élénken -, lehet, hogy ha csak lenni akarnánk a földön, úgy kellene élni, mint ti. De mondd, mit tegyünk szívünkkel, ha már van?
- Mért használod a természetben létező szerv nevét nem létező dolog megnevezésére?
De most éreztem, hogy Isten kezembe adta őt, és visszanyertem egyensúlyomat. Két lépést hátráltam, és kezem csípőre téve vágtam szemébe:
- Mert van! Mert létezik!
- Ami a természetben nincs, az egyáltalán nincs.
- Mondd - szóltam epésen -, ti miért esztek?
- Mert éhesek vagyunk.
- Miért isztok? Miért alusztok? Nemde, mert szomjasak és álmosak vagytok?
- Úgy van.
- Nos, tehát végeredményben ti is vágyak kielégítéséért éltek, és ezek a vágyak bennetek, tehát emberek közt, és így a természetben vannak. Vedd hát tudomásul - folytattam emelt hangon -, hogy minket éppoly hiányérzet hajt a kultúra felé. Ha ez a vágy szavakat kíván, hát szavakkal táplálkozunk, de az, hogy egy szomjúság létét nem vízzel, hanem zenével, szeretettel vagy lelkesedéssel oltják, csak megerősíti a szomjúság létét.
- De a szó nem valóság...
- Nem fontos! - vágtam közbe. - Lényeges, hogy ilyen vágyaink vannak!
- A világon csak létező dolgok vannak.
Fölényesen legyintettem. Soha ilyen biztos nem voltam magamban. Szinte kéjjel döftem bele szavaimat:
- Ha én mondanám evéstekre-ivástokra, hogy ostobaság, több joggal tehetném, mert mi ismerjük az anyagi vágyakat is, de nektek a kultúrszükségletekről fogalmatok sincs. Ez a vágy csakis a mi tulajdonunk, míg belőletek hiányzik, ebben tehát mi többek vagyunk nálatok. Igenis, többek, mert ami bennetek van, az bennünk is megvan, de ti a mi érzékszerveinknek csak egy részét bírjátok. Hogy meri állítani a színvak, hogy csak érdes és sima felület van, de szín nem létezik?
- Az álom nem lehet valóság - verklizte makacsul -, az álom az agy önszülte képe...
- Nézd: te azt mondod, hogy a léten kívül egyébre törő vágy nem létezhet. De bennem igenis él ez a vágy, és azt mondom, hogy igenis lehetséges. Mit bizonyít ez?
Zatamon figyelmesen nézte arcomat. Kis szünet után megszólalt:
- Azt, hogy behin vagy.
Első pillanatban torkának akartam ugrani. Engem, az angol állam alattvalóját merészel pökhendi módon sértegetni!
Percekbe telt, míg a hinek természetét átgondolva le tudtam győzni felindulásomat. A lelkes, érző európai atmoszférához szokott agy csak nehezen képes beleélni magát abba, hogy köztük nincs sértő vagy hízelgő szándék, csak a szavak tárgyi jelentése.
"Behin vagy!" Ezeket a szavakat úgy mondta, mintha a lakmuszt forgatta volna meg az epruvettában, és azt mondaná: "ez sav."
Mikor lecsillapodtam, az előbbi szavak lényegén próbáltam gondolkozni, és hirtelen felvillant agyamban, hogy eszerint a behinek nem is lehetnek mások, mint lélekkel megáldott emberek, akiket az evő automaták meg nem értése kiközösít a hinek világából. Hogy is lehetne másként, mint hogy az őrültek a józanságot nézik elmebajnak?
- Te - mondtam érdeklődve -, mi is a behinség?
- Ez, sajnos, egy még eddig gyógyíthatatlan agybaj, melynek egyelőre csak az okait ismerjük.
- Beszélj! Mi a lényege?
- Ehhez meg kell magyaráznom az agy természetes életfunkcióját, mit a nap kozmikus sugarai váltanak ki.
- Hogyan?
- Tudni kell, hogy a nap kozmikus sugarakat bocsát ki, az agy pedig mint antenna működik, és a sugarak hatására fejti ki funkcióit az élet célja felé, amit ti "természetes ösztönöknek" neveztek. A természetben nincs ellentmondás mert minden, ami van, magától fejlődött, évmilliárdok során, és a nagy mechanizmus alkatrészei összecsiszolódtak. A nap kozmikus sugarai tehát az agy antennájába a természetes élet funkcióját indukálják. De tudjuk, hogy a vevőkészülékek, nagyságuknak megfelelően, önrezgést is keltenek, begerjednek, sőt ezek a rezgések kellő árnyékolás híján az antennára is kihatnak, amely így torz hullámokat fog fel. A készülék sivít, recseg és bömböl, mert saját hangját kiabálja. Kis készüléknél ez nem érezhető, aminthogy az állatok kis agyveleje nem is zavarja önmagát, hanem az állat leéli természetes életét. Már fejlettebb agyú állatoknál néha határozottan fellép az idegbetegség...
- A behinekről beszélj! - vágtam közbe türelmetlenül.
- A behinek agyát teljesen önrezgése befolyásolja: életük ezért nem a természetes, hanem a belülről jövő, mesterkélt célok szerint igazodik. Ezek a belső fantazmagóriahullámok visszájára fordítják az életet, amely néha önmagát semmisíti meg. Gyógyításával ma még kísérleteznek, de az egész agyat ki kellene emelni, ami igen veszedelmes, és még emberen nem lehetett kipróbálni. Így egyelőre nem sokat tehetünk a szerencsétlenekért, csak magukra hagyjuk őket, és gondoskodunk róla, hogy szükséget ne szenvedjenek.
Szavai alatt nem fojthattam el mosolyomat. Látó szemem előtt pepecselt egy kis, magával tehetetlen, vak ember, és fontoskodva magyarázta, mi okozhatja a színek rögeszméjét, és hogyan kell gyógyítani.
- Mégis, mit csinálnak a behinek?
- Nem létező dolgokat. A beszéd csak létező dolgok közlésére alkalmas, így lényegüket nem is tudnám elmondani, de annyit határozottan állíthatok, hogy tetteik igen hasonlítanak a tiétekhez. Van például, aki befesti cipőjét, mintha a festék emelné a cipő hasznosságát, pedig ellenkezőleg: eldugja az anyag likacsait, és így a láb nem tud szellőzni. A ruhát sem olyan alakban veszik fel, ahogyan gyárunk készítette, hanem előbb átalakítják, mindenki másképp, rengeteg céltalan munkával.
Zatamon régebbi nagysága semmivé zsugorodott előttem. Már nem is figyeltem szavaira, csak az érdekelt, hogyan juthatnék a behinek közé, hogy könnyes szemmel szorítsam meg szegény, kitaszított, lelkes embertársaim kezét.
- Hol vannak a behinek? - kérdeztem.
Elmondta, hogy a kórház mögött egy nagy kiterjedésű telepen élnek, amely fallal van körülvéve. A falon belül rendes lakásokban laknak, ruhájukról, élelmükről a hinek gondoskodnak, de egyébként teljesen a maguk hóbortos rendje szerint élnek, mert a hinek semmi dolgukba nem avatkoznak bele, kivéve, ha egymással összekoccannak. Azelőtt ebbe sem avatkoztak bele, ami azonban a verekedések elfajulásához vezetett, és ez szükségessé tette a közbelépést. A behinek azonban nemcsak kibírják egymás társaságát, de nem is tudnak kint élni. Az internálás tehát nem büntetés, amit a hinek nem is ismernek, csak a mindkét természet által óhajtott különválás.
- Hogy juthatok én oda? - kérdeztem.
Kérésem kissé meglepte Zatamont, és aggódva figyelmeztetett az "őrültségekre", amikre a "hóbortosok" közt ki van az ember téve, amit a józan ész nem bír ki. Megjegyezte, hogy csak súlyos esetekben szoktak valakit bevinni, és jobb lenne talán egyelőre egyéb gyógymóddal kísérletezni, hátha még "van remény".
Én azonban kijelentettem, hogy teljesen reménytelennek érzem magam, és követeltem, hogy vigyenek a behinek közé.
- Még egyre kell figyelmeztetnem téged - mondta. - Aki bemegy, annak hathavi próbaidőt kell odabent eltöltenie, mert van olyan, aki az első napok furcsaságai alatt azt hiszi, hogy nem közéjük való, holott idővel rendszerint felismeri magát köztük, míg ha idő előtt kibocsátanánk, itt sohasem szokna meg.
Megnyugtattam, hogy semmitől sem félek, mire beleegyezett, hogy ha lehet, holnap bevisz a behintelepre, csak előbb alaposan át kell tanulmányoznia a kórtüneteket.
Ezzel pravazt hozott, karomból vért vett, hajamból néhány szálat levágott, és magamra hagyott.
Én pedig megint álmatlanul töltöttem az éjszakát, de most már az örömtől. A hinek sivár országában eltikkadt lelkem előtt mind pirosabban hajnallott a rég nem ízlelt, meleg, színes emberi élet reménye.
Ó, ha akkor sejtettem volna az elkövetkezendőket!