Hetedik fejezet

Ilyen hangulatban virradt rám a másnap. Munka után kisiettem a tengerpartra, ahol hosszú sétákat tettem. A hinek hangtalan, amorf tömege nyüzsgött köröttem azzal a megfejthetetlenül furcsa, rendszeres rendetlenséggel, ami valóban a hangyabolyt juttatja az ember eszébe.

Okosan figyelő tekintetüket látva, minden eddigi tapasztalatom dacára bennem is újra feltámadt a vágy hozzájuk közeledni, ami ma fokozottan hajtott, de mikor a szó nyelvemen volt, visszarántott a tudat, hogy ha ma is visszautasítanak, megpattan bennem a túlfeszített húr, és ostobaságokra ragadtatom magamat.

Már tizedszer jártam végig a sétányt, és már esteledett mikor a keserűség elhajtott körükből. Hogy a kísértés és a végzetes csalódás elől elmeneküljek, felfutottam a sziklára.

A levegő langyos és fűszeres volt, a hold lassan felbukott a vízből, és a hullámokon millió darabra törve lejtette a nimfák táncát. A tenger örök morgással nyaldosta a partot, és a sziklákon ezer gyöngyszemre oszolva hullott vissza. Távol furcsa madarak keringtek, és a tücsök ciripelt hosszú fürtű fák alól. Szívem csordultig telt a mámoros vágytól, az életakarástól, a hinek pedig odalent szótlanul egyedül sétáltak, ültek vagy hevertek, oda se tekintve a természet szétömlő költészetére.

És ekkor szívembe nyilallt a tudat, hogy ezen a nagy vízen túl, messze, most barátaim a klubban kergetik a Jolly Jokert, a Hyde parkban szónokok fejtik ki a világnézetüket, hölgyek tündéri toalettben sietnek a színházba, és az utcákon villózó fényreklámok hirdetik az új sztárokat.

A tehetetlenség összefacsarta a szívemet, pár pillanatig még küzdöttem magammal, de már gyenge voltam. Beláttam, hogy nem bírom tovább az egyedüllétet.

Lerohantam a szikláról, és már nyoma sem volt bennem az előbbi gátlásnak.

A strandon már gyérültek a sétálók.

Egyik padon egy nő hevert. Magas homlokú, tiszta Aphrodité-arcának harmóniáját még kiemelte az egybeszabott, könnyű öltöny. Hozzá közeledtem. Ő szólított meg:

- Ne kelts fel. A mellettem ülő pad üres.

- Nem feküdni akarok - mondtam határozottan -, beszélni szeretnék veled.

Erre rögtön felállt.

- Mit kívánsz?

A tengerre mutattam.

- Látod a tengert? Érzed az estét? Nem érzed mindezt kellemesnek?

Roppant suta az ember ezzel a csonka szótárral, melyben csak ilyen tökéletlen szavak vannak a magasztos és lélekemelő dolgokra. Ezeknél minden csak kazo és kazi, ami már a könyökömön jött ki, és rosszul lettem, ha hallottam

- De igen - mondta. - Kellemes. Mit kívánsz?

- Mit kívánsz?! - mondtam türelmetlenül. - Semmit! Melegséget! Közelebb szeretnék kerülni hozzád!

Hozzám ugrott, és magához szorított.

- Fázol?

- Dehogy!

- Akkor miért mondod?

Ezeket az üres szemeket látva eszembe jutott, mikor a ruharaktár előtt egy nő a nadrágomat húzta le, és meg voltam győződve, hogy itt pénzért minden nő megkapható.

De hol van a pénz is ebben a sivatagban? Mennyi örömet okozott odahaza ajándékot venni tiszta és szép lelkű hölgyeinknek! Mily örömteli érzés volt megvonni magunktól, áldozatot hozni a szeretett lénynek, és látni, mint telik meg a szíve irántunk szerelemmel. De itt minden készen van, minden közpréda, nincs pénz, nincs ajándék, nincs áldozat. Hogy szeret itt a férfi, és miért szeret a nő?

- Nem olyan melegséget gondolok - mondtam -, egyszerűen a közelségedet akarom. Hallani akarom a hangodat...

- Miért? - vágott közbe.

- A hangodért magáért. Akarom, hogy legyen valaki, akivel nem szükségből, hanem kedvtelésből beszélgetek apró ostobaságokról, hogy kellemesebbé tegyük az életünket.

- Hogy érted azt, hogy jobban esne az élet, ha üres beszélgetéssel értelmétől fosztjuk meg?

Ez a válasz mindennél jellemzőbb volt. Egész eddigi ittlétem legfőbb benyomása az volt, hogy itt hiába a technika és higiénikus tökéletesség, mert nincs célja az egésznek, nincs miértje. És nekik ez az élet jelentett életet, és a mienket tekintették értelmetlenségnek.

De már nagyon szomjaztam az örömet és a szépséget.

- Mondd - szóltam remegő hangon -, te nem érzed ilyenkor, hogy szükséged van valakire, aki téged megbecsül, akinek elmondod azt, ami neked jólesik és ami rosszulesik, aki kellemesebb neked, mint mások? Nekem nagyon kell valaki, akiben megkapaszkodhatnék, akivel összebújva halk szavakat hullatnánk, és akinek szavai szomjúságomat öntöznék. Nézd a holdat, amint ezer darabra oszolva ring a vízen, nézd a millió csillagot, az estét, a tengert, ezt a végtelen éjt, ami az embereket egymáshoz hajtja, és megnyitja egymásnak a szíveket...

- Nem értem - vágott közbe -, ne is folytasd. Haszon nélkül múlik el az idő, pedig nekem volna egy kívánságom.

Tagjaimba újra remegés költözött, mindinkább éreztem, hogy ez a csalódás végzetes lesz, és a belső feszültség szét fogja vetni gátjait.

- Rendelkezz velem - mondtam remegve.

- Felébredt a vágyam, és különben is még két gyermeket kell szülnöm. Képes volnál-e nemi munkára?

Értelmetlenül bámultam rá. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Hát nem erről beszéltem? - kérdeztem elhűlve.

- Nem - felelte oktatóan -, te a tengerről beszéltél, csillagokról, holdról és éjről.

Megdöbbentem. Mindenre számítottam, csak erre nem. És bár az örömtől táncolnom kellett volna, a gyors vallomás furcsa, disszonáns mellékízeket ébresztett bennem. Hasonlót ahhoz, mint mikor megtudtam, hogy az Alpok egy meredek ormára, ifjúkorom turistaálmaira kötélpályát építettek.

Ó, mennyivel édesebb volt a csók, mit otthon szívtam hajdan, kedves leánykáink ajkáról, kikkel előbb színházról s divatról beszéltünk, és csak hetek múlva tértünk tapogatózva a tárgyra, miközben mindketten pirultunk, részben a szégyentől, részben a vágytól.

Mily édes és bizsergő volt a vágy, elérni a messze levőt, felnyitni a lezártat, űzni a menekülő vadat, míg végre a leányka hosszas tiltakozás után, szemét lehunyva rebegte: "Ne! Ne!" - és engedett. Hogy lehet mindeme édes küzdelem nélkül szeretni?

De a vágy hajtott, hiszen olyan régen szomjaztam a szépet, hogy a morzsa is királyi adománynak számított.

És nehogy őt is elveszítsem, azt kezdtem magyarázni, hogy amit én akarok, az nemcsak nem ellenkezője, hanem teljesebb és tökéletesebb formája az ő céljainak.

Zolema (később kiderült, hogy ez volt a neve) kérdőn tekintett rám, én pedig gyöngéden közelebb vontam magamhoz, és folytattam:

- Képzeld el, hogy az égen a nap csak világítana, de nem melegítene.

- Napmeleg nélkül lehetetlenné válna az emberi élet!

- Ugye?! - mondtam lelkesen. - Az életet csak annak teljességében lehet igazán leélni, mert bármely alkatrész hiányzik, az már nem élet.

Ezt Zolema is kifogástalan és értelmes megállapításnak találta, ami tökéletesen megfelel a kazónak, én pedig örültem, hogy hidat találtam páncélos lelkükhöz, és beszélni kezdtem a vonzalomról, ami a szíveket melegíti, és közel hozza egymáshoz a párokat.

Ki írhatná le örömömet, látva, hogy Zolema ezt csillogó szemmel hallgatja! Figyelmes arca mind közelebb jutott az enyémhez, hevesebben lélegzett, míg végül...

De ezt nem lehet ilyen egyszerűen leírni! Valami olyan történt, mint mikor a halálraítélt nyakára teszik a kötelet, és megérkezik a kegyelemlevél.

Hogyan történt, ma sem tudom, de egyszer csak ajkaink találkoztak!

És Zolema nem ellenkezett...

Sőt, nemcsak nem ellenkezett, hanem még nekem kellett őt kérnem, hogy vonuljunk félre valahova.

- Miért? - kérdezte.

- Jöhet valaki.

- Mindenki jöhet erre. Az nem baj.

- De én nem akarom, hogy lássanak. Egyedül akarok lenni veled.

- Miért?

Vérem lüktetett, semmi kedvem sem volt újabb magyarázatokba bocsátkozni. Kértem, jöjjön velem a sziklára, ahol nem látnak, különben nem tudom kívánságát teljesíteni.

Zolema egy közeli házra mutatott.

- Menjünk be inkább oda.

Beleegyeztem, de siettem. Odaérve egy szabályszerű lakásba vezetett, ami itt mind egyforma. Bent egy hin ült az asztalnál, és vacsorázott. Zolema leült egy székre, a hin felénk sem fordult.

Néhány perc telt el némaságban. Végre megkérdeztem Zolemát:

- Most mire várunk?

- Hogy befejezze az evést. Látod, hogy éhesebb, mint mi, nem volna kazo félbeszakítani.

Kénytelen voltam várakozni. A percek idegtépő lassúsággal folytak. A hin végre befejezte, és a tányérokat kezdte rakosgatni, de ekkor már közbeszólt Zolema:

- Távozz néhány percre.

Az most már felénk fordult.

- Mikor jöjjek vissza?

- Ülj a kapu előtti padra. Értesíteni foglak.

A hin távozott, Zolema lehajtotta a falból az ágyat, ruháját megoldotta, és minden bevezetés nélkül olyan hévvel vetette magát karjaimba, hogy ennek részletezésétől el kell tekintenem.

Ebben a percben úgy éreztem, hogy egész itteni vergődésem nem volt egyéb rossz álomnál, mert íme, megtaláltam a bölcsek kövét, a panacea magnát, a Lelket! Minden csepp vérem egyetlen ujjongás volt. A sötét alagút végén királyi ragyogással áradt felém a fény, a hangok és ízek, szívemben felcsendült az élet szárnyaló szimfóniája!

Sajnos, örömöm nem sokáig tartott.

Negyedóra múlva távoztunk. Zolema a padon ülő hinnek megmondta, hogy visszamehet, én pedig megkérdeztem, ki volt a szíves házigazda.

Kiderült, hogy nem is ismeri, most látta először!

- Akkor hogy mertél bevezetni, és őt kiküldeni? - kérdeztem meglepetve.

Rám nézett.

- Te akartad, hogy ne lássanak, és te akartál velem egyedül lenni!

- És az így, egy szóra elhagyta lakását?

- Persze. Hallottad, hogy megkértem rá.

Szótlanul bámultam.

Zolema az idő előrehaladottságára hivatkozva kijelentette, hogy haza akar menni.

Persze felajánlottam, hogy hazakísérem, mire azt kérdezte, miért nem a saját lakásomra megyek? Mikor megmagyaráztam, hogy csak hazáig kísérem, röviden azt felelte, hogy annak semmi értelme, hogy utamból felesleges kitérőket tegyek.

Ez a felelet a problémák lavináját indította meg bennem. Ha más hin mondja, ürességük számlájára írom, de az előzmények után Zolemát egészen másnak ismertem meg.

Tehát fél velem mutatkozni! Talán van valakije!

Mélyen a szemébe néztem, kértem, mondja meg őszintén, miért nem akarja, hogy elkísérjem.

- Miért kísérnél el, ha már nincs szükségünk egymásra?

Az ártatlan őszinteség, amellyel ezt mondta, sajnos, meggyőzött a helyzetről. Részben megnyugtatott, de egyben le is hűtötte előbbi hitemet.

Én azonban nem engedtem. Éreztem, hogy Zolema az utolsó kísérlet számomra, és ezt a kezet nem engedhetem el. Nehéz szívvel vissza kellett térnem a régi módszerhez, belohin igazolványomhoz. Mondhatom, sohasem utáltam jobban papírt, mint most ezt a fordított halotti bizonyítványt, amely a holtaknak igazolja szerencsétlen élő voltomat.

De akkor még hittem, hogy Zolema az, akiben mindent meg fogok találni, ha idő előtt el nem csüggedek.

Zolema így velem maradt, várva kérdéseimet, hogy tanítson.

Én pedig karjába fűztem karomat, és a tengerpartra vezetve, csillogó szavakkal meséltem arról a gyönyörű érzésről, amit nálunk szerelemnek neveznek, ami a jóságnak és odaadásnak koronája.

Zolema azt felelte, hogy ez ilyen alakban kissé zavaros. Fejtsem ki bővebben, hogy miben nyilatkozik az odaadás. Konkrétumokat kért, és én pedig megmagyaráztam, hogy egy feltámadó érzés folytán mindenünket a megtalált párnak adjuk, és teljesen neki szenteljük önmagunkat.

Ezt Zolema nagyon érdemtelen eljárásnak nevezte, mert - úgymond - mivel szolgált rá a szeretett lény, hogy többet nyerjen tőlünk, mint mások. Hiába mondtam, hogy az is nekünk adja mindenét, hogy a kölcsönös ajándékozás mily gyönyöröket okoz, csak azt a következtetést vonta le belőle, hogy eszerint két ember azért szövetkezik, hogy elvegyen valamit másoktól, és egymásnak adja.

- Tévedés - feleltem -, a legszegényebb emberek is így tesznek, akik igazán nem másoktól veszik el, amit egymásnak adnak.

Erre viszont azt felelte, hogy ennek semmi értelme, mert - úgymond - mit nyernénk mi vele, ha ő ideadná nekem a ruháját, én pedig neki az enyémet?

- Nem a tárgyak gyakorlati értékén van a hangsúly - próbáltam megmagyarázni -, hanem a szerelmen, ami kíséri, ami lelkünket tartalommal tölti el.

- Akkor végleg nem értem. Ha azt kérdezem, mire való a szerelem, tárgyak adására hivatkozol, ha azt kérdezem, miért kell adni, a szerelemre térsz vissza. De hol van az a kiindulópont, az a fix valami, ami mindkettőt logikussá és szükségessé teszi?

Legyintettem.

- A szerelmes lényegében önmagát adja, és ez a szerelem, nem pedig üzleti adásvétel.

Zolema elgondolkozott.

- Így még érthetetlenebb. Valamit adni azt jelenti, hogy megválunk egy tárgytól, amit átnyújtunk. De hogy tudnám én magamat átnyújtani neked és megválni magamtól?

- Látom, hogy nem érted. A szerelem nem egyenlet, amit le lehet vezetni.

- Akkor miért foglalkoztok vele?

- Éppen azért. Az egyenletet rég megfejtettük volna. De hadd mondjak el mindent. Nálunk az emberrel együtt születik egy bizonyos hiányérzet, ami az éhséghez hasonlít, és ha ki nem elégítjük, beteggé tesz bennünket.

- A raktárakban...

- Ne szólj közbe! Ez nincs a raktárakban. Csak te adhatod. Ne vess olyan csodálkozó szemeket, igenis, csak te adhatod. Úgy, hogy jó vagy, hogy megsimogatod a hajamat, belém karolsz, és beszélsz mindenfélét.

- Mit beszélek?

- Mindenfélét. Megkérdezed, hogy ugye elérkezett a mi tavaszunk?

- Most nyár van.

- De nekünk tavasz.

- A beszéd csak létező dolgok közlésére való. Hogyan közölhetnék vele olyat, ami nincs?

- De van. Még most talán nem érted, de ha majd egyszer közel tudsz jutni hozzám, belátod. Na, ne ugorj így a mellemnek, ennek magában semmi értelme. Mindennek magától kell támadnia.

Zolema megígérte, hogy amennyiben gyógyulásom tőle függ, mindent meg fog tenni, és kérte, hogy én mint orvos, írjam elő, hogy mit és hogyan kell tennie, miről mennyit beszélnie, és hogy nem volna-e lehetséges mindezt egy hónapra előre ledolgozni, hogy neki is több ideje legyen pihenésre.

- Ne folytasd! - feleltem bosszúsán. - Ennek belülről kell jönni.

Előbbi mámoros, szép hangulatomba keserű disszonancia vegyült, de viszont úgy éreztem, hogy voltaképpen szeret, de csak tudat alatt. Honnan is ismerné a szerelem nevét, mikor sohasem hallotta? Bizonyosat azonban nem tudtam. Rejtélyes volt, és ez mintha annál jobban sarkallt volna. Hirtelen úgy éreztem, képes lennék Zolemát ütéssel is szerelemre kényszeríteni.

Hogy elveszett hangulatomba visszatérjek, lekanyarodtam vele az útról. A sziklára másztam fel vele, mely a tengerbe szökellt. Annak kiálló ormán, friss pázsiton letelepedtünk.

Felettünk halk éj, lent a tenger mormolt, bódító, sós illatát langyos szellő legyezte arcunkba. Köröttünk százszorszépek ingatták fejüket. Rajtunk kívül senki sem volt a környéken, a hinek nagy része már hazautazott. Zolema meztelen lábszára az enyémhez ért, hangulatom lassan visszatért.

Hirtelen átöleltem, majd felemelve ölembe ültettem. Amint kezem melléhez ért, éreztem, hogy hevesebben lélegzik. A mámor újra elkapott.

Egy százszorszépet letépve, mellére tűztem. Ő hallgatott, csak szíve dobogott gyorsabban.

Kezemet a hold felé nyújtva, halkan, lehunyt szemmel dúdolni kezdtem Offenbach Barcaroláját.

Két-három taktust sem daloltam, mikor Zolema izgatott kérdése szakított félbe:

- Rosszul vagy talán?

- Nem. Énekelek.

- Az mi?

Megint kizökkentem. Ezt is el kell mondanom. De talán mégis van ezekben fogékonyság a szép és nemes iránt, csak nem ismerik. Hátha meg tudok menteni egy lelket a sivatagból, és az enyém lesz.

Magyarázni kezdtem a dal lényegét. A kromatikus hangskálán kezdtem.

Nem tudta felfogni, mi értelme van az egésznek, mért nevezzük csak azokat zenei hangoknak, melyek bizonyos, önkényesen megállapított rezgési viszonyban vannak egymással, és mi szükség volt a hangokat így megkülönböztetni egymástól.

Mikor pedig megértette a zene lényegét, így kiáltott fel:

- De hisz ez nincs!

Ami általános felelet volt náluk. Nem tudta megérteni, miért alkottunk a valóságban nem létező dolgokat (jelenleg hangskálát), hogy abból mást lehessen továbbalkotni.

- Mi értelme van a hangok ilyen mesterkélt szabályok szerinti csoportosításának? - kérdezte.

- Mert a zene szép.

- És mi az, hogy szép?

- Művészi.

- Ti az egyik értelmetlen szóval indokoljátok a másikat, amire, úgy látszik, azért van szükségetek, mert egyiknek sincs köze a valósághoz. Mi hasznotok van a művészetből?

- A művészet önmagáért van, és olyan ellenvetést, hogy a művészetnek nincs létjogosultsága, mert nem lehet megenni, csak műveletlen ember tehet. Ha vajas kenyérré válnék, már nem volna művészet.

- Ellenkezőleg. Csak az ember van önmagáért, és minden emberi alkotás csak az emberért lehet, és az a műveletlen, aki azt hiszi, hogy önmagukért való dolgokkal érdemes pepecselnünk, sőt az emberi életet is hozzájuk alkalmaznunk.

- Csak azért hiszed ezt, mert nem neveltek a művészetre, mert nem oltottak beléd érzéket iránta.

- Nevelni csak valótlanságra kell az embert. A tűzből magától is kirántja a kezét, és csak nevelve hinné el, hogy a réz tápláló.

A hangskáláról az volt a véleménye, hogy olyan, mintha a gyümölcsöt illatáért termesztenénk, vagy a napsugarat ízlelni akarnánk. A hang gondolatközlésre való, nem arra, hogy meg nem indokolt rendszereket alkotgassunk, és erre a nem létező alapra még másik nem létező emeletet is építsünk: a zenét, amin elrágódunk és vitatkozunk, hogy az illető zenei alkotás megfelel-e magunk csinálta szabályainknak, amik voltaképpen nincsenek, mert képzeltek.

Türelemmel hallgattam, hadd beszélje ki magát, hiszen még mit sem ismer. Mikor befejezte, újra nekifogtam léleképítő, szép feladatomnak. A hangszereket magyaráztam. A hegedűt még meghallgatta, de a kürtnél már megjegyezte, hogy úgy látszik, mi nem ismerjük a hangtompítót, amivel a legfülsértőbb zajt is tűrhetővé lehet csökkenteni.

Tehát újra az elején voltunk. Most azt kellett magyarázni, hogy nálunk szándékosan zenélnek, ami nagyon nehezen ment a fejébe. Mikor végre megértette, mélyen elgondolkozott.

- Hát nem elég a gyárban a gépek zaja, még külön lármagépeket is beállíttok?

Felvilágosítottam, hogy nem a gyárban zenélnek, hanem munka után, csendes parkokban szól a térzene, melynek andalító hangjaitól felfrissül a szív.

Ezt már egyáltalán nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy a parkok üdítő csendjét gépek zajával tönkretenni olyan barbarizmus, mintha ide, a sétány bokrai közé füstfejlesztő gépeket állítanánk ahelyett, hogy örülnénk a jó levegőnek.

- Így - mondta - ti bizonyára annyira eltávolodtatok a valóságtól magatok csinálta labirintusokban, hogy nemcsak a nem létezőt vélitek létezőnek, de a létezőt is nem létezőnek hiszitek.

- Hogy érted ezt?

- Például, hogy meghalni jobb, mint élni, hogy az éhezés kellemes...

- Ilyen ostobaságokat ne tételezz fel rólunk! - kiáltottam, de ő folytatta:

- ...hogy a lázbeteget jégre kell tenni, cipőnket szúrós szegekkel megtölteni, a szomjazónak vitriolt nyújtani, hogy nemi tevékenységünket nem kívánságunk idején és nem azzal kell végeznünk, akivel alkalom van, és aki képes erre, hanem egyéb, csinált szabályok szerint; hogy a társadalom nem arra való, hogy mindnyájan jóllakjunk és kényelemben éljünk benne, hanem hogy meghaljunk vagy nélkülözzünk érte.

Minden hidegsége és idegensége dacára mégis éreztem, hogy mindjobban szeretem Zolemát. Lassan beláttam, hogy meddő falakat döngetek öklömmel, de ez legalább torna volt petyhüdt agyamnak, mire oly rég vágytam, és éppen ez élesztette bennem a tüzet. Modora némiképpen emlékeztetett arra a hidegségre, amit szemérmes és illedelmes lánykáink színlelnek, tettetve a meg nem értést, hogy kiszemelt párjukban a vágyat fokozva, ajánlattételre bírják. Éppen ezért mind erősebben vonzódtam feléje. Enyém volt, és mégsem volt az enyém, tehát meg kellett szerezni, elérni a messze levőt, felnyitni a lezártat, űzni a menekülőt. Akkor még nem sejtettem, hogy köztük nincs menekülő, lezárt és messze levő.

Zolemának meg is mondtam akkori hitemet, mire azt válaszolta, hogy számunkra éppen azért marad lezárva és elérhetetlen messze a tökéletesség, mert csak a messze levőt és elérhetetlent van kedvünk űzni, és léte addig tart, míg el nem értük. Abban a pillanatban elérhetetlenné és üressé válik, mert nem a célért rohanunk, hanem a rohanásért. Annak a gyanújának adott kifejezést, hogy mi a közel levőt is szándékosan képzeljük a messzibe, hogy oktalan szokásainkat kiélhessük rajta.

Akkor ezt még nem hittem el neki, csak azt éreztem, hogy számomra valami nincs meg, és nem tudtam, hogy azért, mert megvan.

Kerülő úton próbáltam a szív boldogságaival megismertetni. Ecseteltem, mily tökéletességet és örömteli megnyugvást ad a tudat, ha van lelki társunk, akivel eggyé forrunk, és akinél megtaláljuk a megértést.

Zolema figyelmesen végighallgatott, majd azt kérdezte, hogy nevezik nyelvünkön a - megértést. Mert - mondotta -, ha nemi szerveinket megértésnek nevezzük, milyen szó fejezi ki a megértést, és miért kell valamit más néven nevezni.

Megdöbbentem.

Soha szavak annyira nem tévesztettek célt, mint az enyéim. Az olvasó, aki a hineket az eddigiekből talán furcsa, de alapjában véve jószívű, gyengéd jellemeknek véli, bizonyára el sem képzeli, mennyi gyöngédtelen, sőt faragatlan vonás rejlik a látszatra tiszta, magas homlokú Aphrodité-arcok mögött. Mondhatom, a liverpooli matrózkocsmákban kevés olyan szabadszájú vitorlamesterrel találkoztam, aki szókimondásban felvehetné a versenyt a hinek gyengébb nemével.

Megkíséreltem megmagyarázni, hogy a megértés nem az, amire gondol, hanem a lelkek egyesülésének fogalma, amiből viszont azt következtette, hogy eszerint a "lélek" szó felel meg szerveinknek.

Mikor pedig végül sikerült vele a való helyzetet megismertetni, mélyen sajnálta asszonyainkat, akik úgy látszik, csupa őrült férfi közt senyvednek, és vágyaikra csupa nem létező és ostoba fantazmagóriát kapnak válaszul.

- Ha tehát nálatok - mondta - egy nő tisztességesen és becsületesen nemi munkára szólít egy férfit, ti ahelyett, hogy azt a való világ igazsága szerint kielégítenétek "szívről", "szeretetről", "lelki társról", "megértésről" és egyéb értelmetlenségről beszéltek neki.

A meggondolatlan szavak haraggal töltöttek el, és csak jólneveltségem ébresztett rá, hogy hölggyel állok szemben. Meg kellett tehát elégednem azzal, hogy igyekeztem honleányaink erényét való színben ecsetelni, akik a férfiban - jólneveltségükhöz illően - mindenekelőtt a szeretetet, lovagiasságot, a korrekt jellemet keresik. Megmagyaráztam, hogy csak műveletlen nő követhet el olyat, hogy a testi vágyakat a lelkiek elé helyezze.

Kis szünet után azt kérdezte, hogy szüleim a műveltek vagy a műveletlenek közül valók-e.

Bár a kérdés nem a legudvariasabb formában volt feltéve, igyekeztem minden neheztelés nélkül megmagyarázni, hogy jó szüleim a legjobb családok ivadékai, akiknek jólneveltségéhez a kétség árnya sem fér.

Erre azt kérdezte, hogyan szaporodunk. Megtudva, hogy ugyanúgy, mint ők, megint az elejét nem értette, és azt mondta, hogy ne folytassuk tovább, mert mind zavarosabb az ügy.

Ami Zolemában a legtöbb szenvedést okozta nekem, az volt, hogy sohasem mosolygott rám. Ezt szerettem volna elérni, és a meddőség, tehetetlenség tudata kétségbeeséssel töltött el. Most értettem meg a reménytelen szerelem lényegét: a szerelmes voltaképpen nem azt az egy nőt akarja, hanem azon nő által elérni az ideált, és csak az kergeti meggondolatlanságokba, hogy az illetőt képtelen ebbe az irányba hajlítani.

Egy kérdés szorongatott. Ki kellett volna mondani, de nagyon szégyelltem. Félszegnek és gyermeknek éreztem magam mellette, mint mindenki, aki szívét adja, és míg megalázkodik és könyörög, a másik fél részéről tárgyilagos józanságok bunkója a válasz. Csak saját európai mivoltomban tudtam gondolkozni és magyarázni a nő ilyen hidegen közvetlen társulását, tehát az olvasó nem csodálkozhat, ha a dolgok mögé más kulisszákat képzeltem. (Kulisszák és festék nélkül nem tudjuk a világot elképzelni.) Így indult meg bennem a féltékenység. Hátha van valakije - gondoltam -, hisz az ösztön nem veszett ki belőlük, és lehetetlen, hogy vele együtt a vonzalom is meg ne legyen valamilyen formában.

Hazafelé indultunk. Sokáig szótlanul mentem mellette. A villamosmegállóra érve, kibuggyant belőlem a kérdés.

- Mondd: nincs valakivel kapcsolatod?

- Hogy érted ezt?

- Férfival.

- Jön a villamos, szálljunk fel.

Tehát vannak titkai, amiket nem akar közölni!

Míg felszálltunk, agyamon ezer gyanú futott át, a legkalandosabb dolgokat képzeltem el, és elhatároztam, hogy nem engedem kitérni a válasz elől. Leszálláskor mindent meg kell vallania.

Zolema pedig, alighogy leültünk, legnagyobb meglepetésemre nyugodtan kezdte elősorolni, hogy kikkel és mikor végzett "nemi munkát", megjegyezve, hogy a nevek nagy részére nem emlékszik, mert nem kérdezte meg.

Ezeket a szavakat köröttünk mindenki hallotta. Égtem a szégyentől és nyilvános megaláztatástól, és a szavak mint megannyi tagló ütöttek főbe. Szégyenemben szerettem volna elsüllyedni, pedig a néma villamoson egyetlen arc sem fordult felénk.

Először szemhunyorítással próbáltam figyelmeztetni, de ezt nem értette. Kénytelen voltam kérni, hogy ne folytassa, mire Zolema abban a pillanatban és minden meglepődés nélkül elhallgatott, és többé meg sem szólalt.

Leszállás után azonban kitört belőlem a szemrehányás. Nyíltan megmondtam, hogy eljárása nagyon helytelen volt, és ha segíteni akar, ezt többé ne tegye.

Most persze újra az elejét nem értette. Azt mondta, miért kérdeztem, ha nem várok feleletet. Megtudván, hogy a nyilvánosság ellen van kifogásom, kijelentette, hogy most már végleg nem érti, miért kell neki ilyen komplikált szabályokat betartania, melyeknek semmi értelmük számára, de megnyugodott abban, hogy én orvos vagyok, tehát kérte, adjam meg pontosabban a gyógymódot, mit hogyan kell cselekednie, és úgy fog eljárni.

Ezzel persze csak még jobban élére állt bennem a tehetetlenség tudata, és hogy további csapásait elkerüljem, sietve elbúcsúztam tőle, csak arra kérve őt, hogy mindennap találkozhassam vele, amit meg is ígért.

Sejtettem én valamit, hiszen többször nyíltan és félreérthetetlenül megmondták, hogy számukra nincs egyéniség, akihez egyéni szálak kapcsolódhatnának, tehát szerelem nem is létezhetik, vagy ha úgy tetszik, úgy is mondhatjuk, hogy szerelmük egészen más világból való, amihez én el nem juthatok. De akkor még ezt nem tudtam elképzelni, mint ahogy nem tudunk elképzelni olyan lényeket, akik hidegben melegednek fel, akik éhségtől híznak, evéstől fogynak.

Egyszerűen logikátlannak és elképzelhetetlennek tűnt fel minden, és hiába akartam az éjjel ágyamban forgolódva összerakni magamnak a viszonyokat egy logikusan kompakt és szervesen összefüggő egésszé, nem ment, mint ahogy a színvakot is hiába győzi meg a tanítás a színek létezéséről, az vérévé nem válik, benne élni nem fog.

Másnap újra a tengerparton találkoztunk. Nehezen indult a beszélgetés, de nem tudtam érzelmeimet magamba fojtani. Izgatott szavakban panaszkodtam, hogy nem aludtam az éjszaka.

Arra kértem, hogy ha nem is ismeri a szerelmet, de az én jó érzésemért tegye meg azokat, amiket ilyenkor tenni kell. Simogasson, karoljon belém, és főleg ne gondoljon rajtam kívül más férfira.

Válasz helyett azt kérdezte, miért nevezem én a szerelmet együttérzésnek, mikor én őt nem támogatni, hanem akadályozni akarom az életben. Majd úgy vélekedett, hogy ha Európában így viselkedünk a szeretett nővel szemben, úgy a nem szeretett nőt valószínűleg minden nemi munkájában megakadályozzuk.

A szavak mélyen sértettek. Izgalomtól remegve kértem, hogy ne beszéljen ilyeneket. Én megfogadtam, hogy igyekezni fogok énjét teljesen betölteni, hogy nálam mindent megtalálva, megnyugodjék, és feleslegessé tegyem neki a további keresést.

Ebbe azonban már semmiképpen sem akart beleegyezni.

- Te magad mondtad - így szólt -, hogy beteg vagy, tehát ha a szerelem valóban együttérzés, úgy támogatnod kellene abban, hogy nálad tökéletesebb férfit találjak.

- Hallgass! - kiáltottam, fülemet befogva a kíméletlen szavak elől - nem érted, nem érted, hát legalább ne beszélj róla!

Ő azonban kijelentette, hogy ellenkezőleg: neki kötelessége tanítani a belohint, különben nem volna értelme együttlétünknek.

És ezzel már magyarázni is kezdte, hogy eljárásom nemcsak részemről kazi, de őt is kazi cselekedetekre kényszeríteném, ha azt kívánnám, hogy azt, aki vele óhajtana nemi munkát végezni, visszautasítsa.

Nem tudtam uralkodni magamon. Ajkam remegett, majd hirtelen eszemet vesztve, teljes erőmből arcul ütöttem.

Zolema arcához kapott, majd csodálkozva nézett rám:

- Te! - mondta. - Hisz ez fáj! Miért tetted?

Nem bírtam tovább, elfutottam. Zolema egy szóval sem hívott vissza. Tudtam, hogy közöttünk mindennek vége. Börtönben vagyok, szűk, rideg falak közt, ahol hiába kiáltok, nincs megértés.

Fogalmam sem volt, mi következhet ezután. Agyam százfelé szakadt. Gyűlöltem Zolemát, utálatos talponállása a végletekig bőszített. Lázas képekben azon spekuláltam, hogyan tudnám őt megszégyeníteni, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, mert ürességük sérthetetlen. Majd hirtelen, minden átmenet nélkül magamat gyűlöltem, hogy miért nem tudom a helyzetet megértve levonni a konzekvenciákat, és nem gondolni vagy legalábbis nem úgy gondolni rá.

Magam sem tudom, hogy másnap a hazám utáni vágy hajtott-e ki a tengerpartra, vagy a tudat alatti vágy, a szenvedély, mely az embert éppen a legkeserűbb emlékű helyekhez kényszeríti vissza.

És ekkor váratlanul újra megpillantottam Zolemát. Szívem a torkomba szaladt, és nem tudtam, mit tegyek. Végül, hogy a szégyent és kínos helyzetet elkerüljem, sietve elakartam tűnni, de ő utánam futott, és kiáltott, hogy álljak meg.

Szégyentől és zavartól fülig elpirulva álltam meg, ő pedig a legközönyösebb hangon jelentette ki, hogy kijött a szokott időben, és rendelkezésemre áll.

Lesütött szemmel, körülírva kérdeztem meg, hogy nem haragszik-e, ő pedig ugyanolyan nyugodtan azt kérte, magyarázzam meg, miért ütöttem meg?

Hangjából kiérzett, hogy nem haragszik, és fel sem tételezi, hogy haragból ütöttem meg. Számukra a harag kazi, és éppoly abszurdumnak számított, mint nálunk az, hogy egy tudós szándékosan ötnek írja be számításaiba a kétszerkettőt. Az vagy téved, vagy bolond. A harag éppoly érthetetlen fogalom volt számukra, mint a szeretet.

- Miért ütöttél meg? - kérdezte.

- Mert szeretlek - feleltem tompán.

- Nálatok megütik azt, akit szeretnek?

Nehézkesen magyaráztam, hogy ez a szeretet más, amiből azt a következtetést vonta le, hogy úgy látszik, mellettem kell maradnia. Ennek nagyon örültem, bár ő azért mondta, mert kötelességének tartotta engem "betegségemből" kigyógyítani.

Némi töprengés után azt mondta, úgy látszik, az én gyógyászati rendszerembe tévedés csúszott be, mert amióta ezzel kísérletezünk, állapotom nemhogy közeledett volna a kazóhoz, sőt még távolodott tőle. Bízzam hát rá magamat, majd ő meg fog ismertetni a "valósággal", a munkával, a kazo törvényeivel, szóval az egészséges dolgokkal.

Kért, hogy keressem fel őt az üzemben, ahol meg fogom látni, mennyi érdekesség van az alkotó munkában, és hogy milyen felesleges ilyen céltalan és káros dolgokkal foglalkozni.

Bizony magam is jobban szerettem volna, hogy ha már embereket nem is látok, legalább le tudnám vetni emberi mivoltomat, hogy elvakuljak, megsüketüljek, mert így, ebben a légkörben emberi szívvel nem bírom ki.

Másnap felkerestem az üzemet. Hosszú, keskeny épület volt, melyből oldalt kis melléképületek ágaztak ki. Engem a hosszú épület folyosóján vezettek végig. Számtalan ajtó nyílt egymás mellett, végül az egyiken beléptünk.

Zolema háttal állt, egyedül a szobában, és egy vályúba nyúlkált, ami balról, a szomszéd szobából jött, és átment a jobb oldali falon is.

Jöttömre megfordult, és gumikesztyűs kézzel intett, hogy lépjek közelebb.

Odamentem, tekintetem a vályúra esett, és megtántorodtam.

Ott bent egy férfihulla feküdt, részben szétvagdalva. Fejéről hiányzott a haj, szája kétoldalt fülig felvágva úgy, hogy alsóajka melléig esett. Fogai mind ki voltak szedve, és az óriási tátott száj, körül a fogak helyén a rettent sebekkel olyan volt, mintha minden poklot meghaladó kínban valami apokaliptikus üvöltés törne ki belőle.

Testén a bőr állától lefelé hosszában végig volt hasítva, előtűntek a bordák, a gyomor és a belek.

A hullának egyik szeme is ki volt véve, a másik tágra nyílt borzalommal nézett rám. Félre kellett fordulnom.

Megragadtam Zolemát.

- Mit csinálsz itt?

- A szemet preparálom - mondta ugyanazzal a szenvtelen tárgyilagossággal, amin kívül itt, a faemberek közt, még más hangot nem hallottam.

Nézd és figyelj - folytatta. - Ha valaki meghal, ideszállítják. Ez a hullafeldolgozó üzem. A hulla előbb háromnapi megfigyelésre kerül, a tetszhalál elkerülésére. Aztán narkotizáló injekciót kap, hogy ha mégis élne, fel ne ébredjen. Így kerül feldolgozásra. A szomszéd épületben folyik a hasított körműek feldolgozása, aztán jönnek a szárnyasok, majd a halak épületei. Az állatok testéből készítik az ételt az étkezők számára. Az emberek osztálya ezeknél annyival egyszerűbb, mert itt hiányzik a levágás, ide a kórházak hullatermése kerül. Az anyag legnagyobbrészt betegen hullt el vagy nagyon öregen, tehát táplálékra nem alkalmas, de annál használhatóbb gyógyászati és ipari célokra. Mint látod, én is az emberosztályra kerültem, és az a feladatom, hogy a szemet és az agyat kiemeljem és továbbítsam a keresztépületbe.

Idenézz - mondta, és minden undorom dacára kényszerített odanézni -, előveszem ezt a kis kézi körfűrészt, amit villamosság hajt. Most a halántékon felvágom a bőrt, alatta a villamos fűrésszel megnyitom a csontot, így... és a szem néhány vágással könnyen kijön. Azelőtt kézi fűrésszel ez a munka öt percig tartott, most három perc az egész, és kevesebb csont porlik el, márpedig a csont igen hasznos anyag. Ragasztószert és orvosságot készítenek belőle.

Nézd tehát, így kell kivenni a szemet - és kezébe véve mutatta. - A mozgató izmoktól szépen elválasztani úgy, hogy a látóideg se legyen rajta.

Zolema kezéből egy ember nézett rám, én pedig a borzalomtól libabőrözve reszkettem. Menekülni szerettem volna, nyelvemen volt, hogy kifejezzem érzéseimet, de ő folytatta:

- Te persze azt kérdezed, mire használják a szemet. Megmondom. Látod, itt erre a szalagra ráteszem, most megnyomom ezt a gombot, a szalag megindul, a szem eltűnik a falban, és átmegy a szomszéd szobába, ahol egy tartályba gyűlik össze. A tartályt naponta kiürítik, és egy vegyész ugyanott feldolgozza, vagyis kivonatolja az üvegtestből azt az anyagot, ami étvágytalanságban szenvedők ételébe keverve visszaadja az étvágyat.

- És azok tudják, miből készül?

- Persze hogy tudják. A természettudományoknak ilyen alapfogalmait nálunk mindenki megtanulja az iskolában.

- És megjön tőle az étvágyuk?

- Meg. Nagyon hatékony szer. De figyelj tovább! A hulla legtöbb részét átültetésre használják fel a betegeknél. A májban viszont igen sok hasznos anyag van tartalékolva, ami injekció alakjában a legyengült szervezetet állítja helyre. Ezenkívül a bőrt feldolgozza az ipar, a belekből kitűnő zsinegek készülnek, a zsírból szappan és tápszerkivonat lesz, az agyvelőből...

Nem bírtam tovább. Közbevágtam:

- És te ezt ilyen nyugodtan végzed? Nem leszel rosszul?

- Ventillátor működik a fejem felett - mondta és felmutatott. - Ahol a beleket dolgozzák fel, még gázálarcot is kapnak.

Borzalommal néztem ezt az állítólagos nőt.

- Így becsülitek meg az embert? - kérdeztem tompa szemrehányással.

- Így - mondta büszkén. - Egy atom se vész el. Nálatok hogy dolgozzák fel?

Elmagyaráztam a halotti szertartást, a család gyászát, fekete ruhát, drapériát, könnyet, papot, gyászkocsit, harangozót, koporsót, az elföldelést, síremléket, az évenkénti kegyes megemlékezést, mikor a hálás hozzátartozók virágot és gyertyát állítanak a szeretett rokon sírhalmára.

Nagyon nehezen sikerült megmagyaráznom a dolgot, és mikor mindent elmondtam, akkor sem értette teljesen. Míg beszéltem, állandóan zavart kérdéseivel. A harangról azt hitte, élesztési kísérlet, a papot orvosnak vélte, és mindig valami célt kutatott: mért vágják le a virágot, hiszen a levágott virág elszárad, és nem hozhat termést! Mért világítunk mi gyertyával, mikor jobb a villany? Nyáron mért nem fehérben gyászolunk, és ha már feketét kell hordanunk, az kinek használ: a halottnak, papnak vagy hozzátartozóknak és hogyan?

Háromszor mondtam el a temetést, de tanácstalanul vonogatta a vállát.

- Mi a cél? - kérdezte mindenre.

Megmagyaráztam, hogy a halott megbecsülése.

- A halottban csak kémiai értékek vannak - felelte -, amit ti nem becsültök meg, mert eldobtok, eltekintve attól, hogy így, egy darabban elföldelve ki van téve a tetszhalál kínos sorsának. Éppen ti nem becsülitek meg halottaitokat.

- Nem a kémiai értéket becsüljük, hanem azt, hogy élt valaha, hogy ember volt, aki dolgozott, szeretett és használt másoknak! - kiáltottam.

- Megint olyan dolgokat műveltek, ami nincs, és azt is fordítva csináljátok. Az ember munkáját akkor kell megbecsülni, amikor él, és úgy becsüljük meg, hogy ezt jó táplálkozással, lakással, ruhával és kényelemmel viszonozzuk, a kazo egyensúly szerint. De te magad mondtad, hogy nálatok vannak, akik igen rosszul élnek, habár dolgoznak, sőt éppen azok, akik legtöbbet dolgoznak. Ti tehát sem életében, sem halála után nem becsülitek meg az embert érdeme szerint.

Irtózatos szakadékokat láttam közénk nőni, amiken én soha át nem tudok nyúlni. Lassanként megváltozott előttem. Még tegnap megtévesztett tökéletes emberi alakja, sőt szépsége, míg most egy mozgó automatának kezdtem látni. Megértettem, hogy csak emberi testekkel van dolgom, amikben azonban szikrája sincs az embernek, Gondolkozó tárgyaknak lehetne nevezni őket, és most végre teljesen átértettem, hogy sem Zolema, sem a többi nem valami különös természetű emberfaj, hanem egyszerűen nem emberek. Valami más.

Most tisztult ki előttem, hogy hol van az a lélek, amit eddig hiába kerestem.

Sehol!

Most értettem meg, hogy a lélek teljesen hiányozhat.

De akkor kik, jobban mondva mik ezek itt köröttem? És mi tartja fenn mégis társadalmukat?

Már csak kíváncsiságból kérdeztem meg:

- Miért nem választottál valami nőiesebb foglalkozást?

- Hát nem azt végzek? - mondta csodálkozva. - Valaha szükségből beküldtek a csecsemőnevelőbe, mert nem volt elég férfimunkás. Én is éppúgy emelgettem az ágyakat, hordtam a vizesvedret, piszkos ruhákat vittem a mosóba, törülgettem, takarítottam a tömlővel, mint az erős férfiak, de nem sokáig bírtam. Tanácsért jelentkeztem az orvosnál, aki kijelentette, hogy erre nem vagyok alkalmas, és női munkát kell végeznem, mire ide léptem be.

Míg Zolema beszélt, hihetetlen távolságra csökkent előttem. Két tárgyat láttam: Zolemát és az előtte szájtátva bámuló hullát, amelynek már nem volt szeme. A kettő mindinkább egybefolyt, és a különbség elenyészett.

Röviden kijelentettem, hogy eleget tanultam, többre nincs szükségem, és távoztam. Sem fáradozásait nem köszöntem meg, se nem üdvözöltem távozáskor, mert ezt úgysem ismerik.

Azért az ajtóból még visszanéztem. Zolema háttal állt, és úgy folytatta munkáját, mintha sohasem látott volna engem. Abban a pillanatban, hogy a kazo által kiszabott feladatát elvégezte velem szemben, semmi sem fűzte hozzám. Mintha sohasem éltem volna.

Emberek, akik tíz-tizenöt évig egymás mellett dolgoznak, így tudnak élni anélkül, hogy a legkisebb kapocs érzése kifejlődnék köztük. Reggel bejönnek köszönés nélkül, és nekilátnak a munkának, délben eltávoznak, és ha tíz tizenöt év múlva egyikük máshová kerül, búcsú nélkül tűnnek el egymás életéből.

Átfutott rajtam a borzasztó tehetetlenség érzése. Elevenen el vagyok temetve a halottak közé, erre a szigetre, melynek fullasztó atmoszférájában hiába zihál az életszomjas tüdő. És nincs belőle menekvés. Itt fogok elszáradni, levegő és élet nélkül, hogy a végén behozzanak ide, és Zolema arcizomrándulás nélkül vágja ki szememet, melynek mosolya és könnye csak ismeretlen egzotikumot jelentett számára, hogy aztán testem továbbvándoroljon a vályúban, míg ízekre szedik szét, és a vegyészek "hasznos" anyagokká csoportosítják a kazo alapján.

És Zolemában akkor sem fog megrezdülni egyetlen emlék, hiszen még apjuk-anyjuk, őseik is nem ismert, idegen objektumok, akik vannak vagy voltak, de a kapocs szikrája sem jut eszükbe.

A levegő roppant súllyal nehezedett rám, szinte fuldokoltam. Megszédültem. Nyakamon egyetlen rántással feltéptem ruhámat. Megtántorodtam.

Az ajtófélfába kapaszkodtam. Zolema tudta, hogy ott vagyok, de eszébe sem jutott megfordulni. Mindegyik meg van győződve, hogy a másik helyesen és célszerűen cselekszik, és míg meg nem szólal, nem törődnek vele.

A világ forogni kezdett velem, lábam felmondta a szolgálatot. Egy szék támlájához kaptam, de hiába. A székkel együtt elestem, és elterültem a padlón.

A zajra már megfordult. Egy ugrással mellettem termett.

- Rosszul vagy? - kérdezte.

- Nem! Hagyj! - sikoltottam. - Hagyj magamra! Pusztulj a közelemből! Pusztuljatok mind! Hadd rothadjak szét magamban!

Tanácstalanul állott. Visszaindult, majd megint hozzám. Végül könnyeimet és eltorzult arcomat látva megszólalt:

- Rosszul kell lenned. Mért állítod a dolgokat úgy, ahogy nincsenek a valóságban? (Nincs szavuk a hazugságra.)

Rövid tétovázás után gyors mozdulattal ledobta köpenyét, kirohant, és pár másodperc múlva futva tért vissza két társával.

Egyik átvette munkáját, ők ketten pedig megfogtak, felemeltek olyan gyöngédséggel, ami érző embertől sohasem telne ki. Lélegzetüket visszafojtva az udvarra vittek. Itt már autó állott, amelybe beemeltek. Zolema mellém ült, mellemen felnyitotta a ruhát, valami frissítőt öntött a számba, és elindultunk.

Két perc múlva megálltunk. Odakint két férfi várakozott hordággyal. Óvatosan kiemeltek, és átvittek egy ott várakozó, különleges villamosvasúti kocsiba. Ez volt a betegszállító kocsi. Lefektettek mélyen süppedő gumiágyra, és megindultunk, amit csak az ablakon át láttam, mert zaj nem hallatszott, és mozgást nem éreztem.

Zolema mellém állva fölém hajolt, aggódva figyelte minden mozdulatomat, én pedig újra könnyeztem. Karomat feléje emeltem, magamhoz akartam szorítani, de karom félúton visszahanyatlott. Úgyis hiába! Irtózatos tudat köröttem embereket látni, és tudni, hogy minden csalóka, hogy a szeretet nem szeretet, a jóság nem jóság és a testek belül üresek, és egyes-egyedül vagyok.

Tehetetlen, vad zokogás rázott meg, és könnyeim elöntötték arcomat.

Vattát hozott és felitatta.

Aztán egy csapot nyitott ki, melyből valami üdítő, ózondús erdei illat áradt.

Tíz pere múlva megérkeztünk a kórházba. Itt újra hordággyal vártak, liften felvittek az emeletre, és egy szobában lefektettek.

Egy orvos lépett hozzám. Zolema jelentette, honnan hoztak, megemlítette, hogy belohin vagyok, majd hozzátette:

- Halál esetén csatold a diagnózist, hogy az agyvelő felhasználható-e vagy selejtezzük.

Megfordult és eltávozott. Sohasem láttam többé.

Fojtogatott a zokogás, de nem mertem sírni. Azt mondtam, múló szédülés fogott el, már jól érzem magam, és hogy bebizonyítsam, minden erőmet összeszedve felkeltem.

Az orvos megvizsgált, beadott egy kanál rendkívül büdös olajat, és átküldött a belohin osztályra, ahol lefeküdtem.