Szerző kikerül a hin életbe, és orvosi gyakorlatot folytat - A hinek csodálatos orvostudománya - Szerzőt ártatlanul gyilkosságba keverik, mire elhagyja állását - A hinek nincsenek tekintettel a gyermeklélekre - Szerző szövőmunkás lesz, de az unalom majdnem katasztrófába sodorja
Zatamon egy nap közölte velem, hogy úgy látja, immár eleget tanultam, és hasznos tagja lehetek a hin társadalomnak. Megjegyezte, hogy agybeli struktúrám nem látszik ugyan elég tisztának, és valószínű, hogy az élet teljességéhez szükséges tökéletességet mint állapotot nem is fogom elérni, de ha meglesz bennem a gyakorlat szándéka, használhatóvá lehetek.
Mint mondta, több kétségtelen behinnel is volt már dolga, akik a kazo állapot hiányával is el tudták végezni az élet feladatait.
Ezek persze csetlettek-botlottak, mert agyuk nélkülözte a természetes iránytűt, de a másoktól ellesett módszerek mégis úgy formálták tetteiket, hogy a nem orvos laikus észre sem vette a szervi fogyatékosságot, mint ahogy a süketnéma is megtanul beszélni mások ajkáról, bár a hangot, amit kiad, sohasem fogja lényegileg átélni.
Közölte tehát, hogy eltávozhatom az intézetből, és megkezdhetem az életmunkát.
El voltam tehát küldve, és rettegés fogott el jövöm iránt. Tanácstalanul álltam, azt kérdeztem, mit kell tennem, elvégre nem tudhatom, hol van szükség alkalmazottra, hol hajlandók engem felvenni.
Ő pedig azt felelte, hogy oda menjek, ahova akarok, és ne várjam, hogy irányítsanak. Mindenki maga tudja legjobban, mit tud, mások dolgába beavatkozni kazi volna.
Szavai persze nemhogy megnyugtattak volna, hanem a legnagyobb bizonytalanság érzetével töltöttek el. Hazámban minden iskolai bizonyítványnak pontos és határozott értéke van, a polgár tudja, hova jogosít, hogy melyik hivatalnak ki a vezetője, illetve saját barátai közül ki van vele jóban, de mit kezdjek itt, az anarchia országában, kivetve a bizonytalanságba?
Első probléma a lakás volt. Mert ebédet és ruhát már tudtam szerezni, de lakásügyekről fogalmam sem volt.
Amint a kórházat elhagytam, jó pár órát lődörögtem a környéken, majd kimentem az erdőbe. De a hűvös este visszakergetett.
Végre, minden bátorságomat összeszedve, benyitottam egy házba. Gondoltam, megkérem az egyik lakót, hogy adjon szállást az éjjelre. A hinek könnyen vendégelők. (Vendégszeretőknek igazán nem nevezhetem őket.) És ahogy idejöttömkor sikerült szállást kapnom, talán sikerülni fog most is.
A lakásokat végigjártam. Az ajtók persze sehol sem voltak zárva, és belépésemre a lakók meg sem fordultak. Senkivel nem törődnek, míg meg nem szólal. A nemkívánatos vendéget pedig éppúgy nem ismerik, mint a kívánatosat.
Az első, akihez benyitottam, olvasott, nem akartam zavarni, a másik már levetkőzve hevert az ágyon. Két lakásban senkit sem találtam otthon. Végre a harmadik lakóját megkértem, hogy adjon szállást.
- Miért? - kérdezte az. - Nincs üres lakás a házban?
- Hát van? - kérdeztem érdeklődve.
- Én azt nem tudhatom. Nézd meg.
- Hát ki tartja nyilván?
- Senki - felelte és elfordult.
Ha elővettem volna belohin igazolványomat, talán kaptam volna felvilágosítást, de nem mertem vele nagyon tüntetni, mert engem mint a társadalom hasznos tagját bocsátottak el, és mint elhelyezkedni akaró mégsem akarom azt hangoztatni, hogy mit nem tudok. Magam energiájára vagyok utalva, tehát mindent magamnak kell megtanulnom. Így hát szó nélkül kifordultam, és végigjártam a házat.
Bizony minden lakásban volt valaki, vagy a berendezés mutatta, hogy lakják. Végre a második emeleten az egyik ajtón ezt a cédulát láttam kifüggesztve:
"Elköltöztem."
Lenyomtam a kilincset, persze kinyílt. Körülnéztem, de minden jel azt mutatta, hogy mégis lakik benne valaki. Az összes bútorok, székek, ágy, minden a helyén. Ott a telefon, a lámpa, és minden hajszálnyira ugyanolyan, mint amelyik szobában először éjjeleztem. De akkor mit jelent a cédula?
Tanácstalanul forgolódtam, de minthogy egyelőre nem láttam bent senkit, lefordítottam az ágyat a falból, amely meg volt vetve, és ruháimat ledobtam magamról. Aztán a fürdőszobába mentem meleg fürdőt venni, mert az erdőben kissé átfáztam.
Egy fél óráig vártam a gazdát, és nagyon elálmosodtam, tehát lefeküdtem.
Csak napok múlva derült ki, hogy a szobának tényleg nem volt lakója, és a cédulát éppen azért teszik ki elköltözéskor, mert másképp senki sem tudná megkülönböztetni az üres lakást a lakottól.
Másnap reggel tüzetesebben körülnéztem a szobában.
Az általam már ismert készülékeken kívül néhány gombot fedeztem fel a falon. Mindegyiken felírás. Egyik a hőmérséklet-szabályozót helyezte működésbe, másik az ablakot mozgatta, harmadik a ventillátort. Egy gombra ez volt írva: "Jelentő." Ezt is megnyomtam, és kíváncsian néztem körül, de nem történt semmi. Tíz másodperc múlva azonban a hátam mögött egy hang ijesztett meg:
- Rendben.
Összerázkódtam, megfordultam, de senki sem volt mellettem. Egy fali hangszóró beszélt.
Vártám, mi következik, de nem történt semmi.
Fel-alá járkáltam, töprengve jövő sorsom felöl. Az ablakokat leeresztettem, és meglepetve láttam lent az autók százait suhanni, míg felettem a magasvasút kígyózott. És mindebből egy hangot sem hallottam. Mintha némafilmet látnék. Közben persze egészen megfeledkeztem a hangszóróról is.
Most azonban hátam megett kattant valami. Megfordultam. A falban egy csapóajtó nyílt le, belőle egy kis fémhenger nyúlt ki.
Odamentem, megfogtam, mire levált.
Amint forgattam, rájöttem, hogy ki lehet nyitni.
Felnyitva két kisebb hüvely esett ki belőle. Egyikben tej, másikban néhány szem gyümölcs volt.
Vagyis a "jelentő" gomb megnyomásával azt jelentettem be, hogy a szoba lakója itthon van.
Úgy látszott tehát, egyelőre minden rendben van. Kényelmetlen bizonytalansági érzésem kissé alábbhagyott. Hiszen így elélhetek itt akármeddig anélkül, hogy közéjük kellene keverednem, amitől nagyon féltem. Sohasem tudja az ember, hogy közöttük élve mikor sérti meg a kazo szabályait.
Reggeli után újból fel-alá járkáltam, és jólesett a tudat, hogy békében élhetek. Később kezdett egy kissé unalmas lenni, és szinte megörültem, mikor nyílott az ajtó, és egy hin lépett be.
Kissé meglepődött, én pedig azt hittem, mégis van lakója a szobának. De aztán nyugodtan a falhoz lépett, porszívócsövet húzott ki, és ezzel kitakarított, a fürdőszobát egy tömlőből vízsugárral locsolta végig, a reggelim hüvelyét visszadugta a falba, majd megindította a ventillátort, és eltávozott.
Aztán megint csend borult rám, és újabb kutatáshoz fogtam.
A falban, egy csapóajtó mögött, nagy nyílást fedeztem fel, ami egy kéményszerű járatba torkollott. A földszintre lemenve megismertem rendeltetését: egy nagy gyűjtőedényben végződött, melybe a szennyes ruhát dobálták. Innen azt, úgy látszik, a mosoda időnként elszállította. Mellette egy szekrényben viszont tiszta fehérnemű volt közhasználatra kitéve.
Szobámba visszatérve, egy darabig hevertem, majd magamat elunva, kimentem, és fel-alá lődörögtem az utcákon, a szürke, egyhangú falak és suta fák közt. Délben egy étkezőhelyen megebédeltem, és azon gondolkoztam, mivel fogom a délutánt eltölteni, hogy szabadságomat kellemesen használjam fel.
Arra gondoltam, hogy kiutazom a tengerpartra.
Oda kiérve, többször végigmentem a parti sétányon, majd felkapaszkodtam egy sziklára. A végtelen tenger örök hullámzása lassan elálmosított. Így aludtam egy órát, és felébredve megint az a probléma gyötört, hogy mit csináljak estig.
Üresen és gondolat nélkül sétáltam egy újabb órát, majd leültem egy padra. Unalmamban malmozni kezdtem a hüvelykujjammal. Ezt gyakoroltam felváltva előre és hátra.
Órámat többször elővettem, hogy mikor lesz este, amikor megvacsorázhatom. Sétálni indultam, és lépéseimet számoltam, a távolságokat a legkülönbözőbb irányokban mérve, és sajnáltam, hogy nem tudtam tovább aludni.
Valósággal öröm volt számomra, mikor éhes lettem. Az evés mindig változatosság. Beutaztam a városba, megvacsoráztam, majd hazamentem, és a síri csendben újra lefeküdtem.
Másnap reggeli után újra jött a takarító. Megütközve nézett rám, és megkérdezte:
- Ha délutáni munkád van, miért nem szólsz, hogy a délutáni takarítót küldjék?
Zavartan hebegtem valamit, hogy így és úgy, elfelejtettem, ő pedig megígérte, hogy jelenteni fogja.
Utána sietve eltávoztam, és késő estig összevissza csatangoltam. Délelőtt sikerült a folyóparti heverőkön aludni egy órát, sőt ebéd után is elálmosodtam, de nem mertem lefeküdni, mert akkor éjjel nem alszom, ami pedig még rosszabb volna.
Így aztán megérlelődött bennem a tudat, hogy mégis valami munkába kellene kezdenem, mert a semmittevést nem lehet sokáig kibírni.
Mivel foglalkozhattam volna? Seborvos vagyok, hát elsősorban szakmámban próbáltam elhelyezkedni.
Következő reggel kimentem a kórházba, és a vezetőséget kerestem. Ilyenről azonban senki sem tudott, azt mondták, a kórház arra való, hogy betegeket gyógyítsanak.
Az egyik orvosnak látszó hinnek megmondtam, hogy magam is orvos vagyok. Hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett diplomámra, de nem tudta, mi az. Kénytelen voltam származásomat és eddigi szereplésemet felfedni, majd megmagyarázni a diploma lényegét, de ekkor meg azt kérdezte, hogy tudják az emberek megállapítani, hogy a másik mit tud.
- Mert - mint mondta - a tudás az emberen belül él, kívülről megállapítani egyelőre nincs mód, de nem is szükséges, mert azt, hogy az illető miben sajátított el jártasságot, úgyis tudja maga az illető. Egyébként, úgy látom, nekem mindezekhez nincs közöm, azt mondd meg tehát, hogy mit akarsz éntőlem?
- Szeretném, ha ide felvennének, és dolgozhatnék.
- Az a te dolgod - felelte. - Azt mondd meg, tőlem mit akarsz?
Most én bámultam. Ha tíz évig éltem volna köztük, akkor sem tudtam volna kiismerni komplikált szokásaikat.
- Értsd meg - szóltam -, én seborvos vagyok, és dolgozni szeretnék.
Megint azt felelte, hogy az az én ügyem!
- Hát nincs valami rendszer?
- Attól függ, melyik szakon. Minden betegséget más rendszerrel, gyógyítunk.
Türelmem végére értem. Az értetlenségnek is van határa. Egyszerűen kijelentettem:
- Én itt akarok dolgozni, és kérlek, vezess be az itteni munkába.
Ezek a szavak csak a türelmetlenség miatt jöttek ajkamra, nem is gondoltam akkor, hogy ezzel megtaláltam az egész itteni életnek a kulcsát.
Orvoskollégám minden meglepődés nélkül megfogta karomat, és elmagyarázta osztályának egész berendezését és szokásaikat.
Annyit mondhatok csak, hogy bár sok csodálatos dolgot láttam a hineknél, de ehhez a kórházhoz foghatót álmomban sem képzeltem volna, és míg kollégám vezetett, egyik ámulatból a másikba estem.
Nem volt az kimondott sebészet. Ők egészen más, előttem ismeretlen alapon osztályozzák a betegségeket. De még kórházhoz is alig hasonlított.
Ha ugyanis mi kórházra gondolunk, fehérre festett, tiszta kórtermek sora jut eszünkbe. Rengeteg épületeiket látva, én is azt gondoltam, hogy itt legalább húszezer beteg fekszik.
Csak azután derült ki, hogy a kórtermek - vagy, mint ők mondták: alvótermek - az épületeknek csak igen kis részét teszik ki, és az egészben nincs több négy-ötszáz betegnél.
Ennek pedig két oka van: először a messzemenő megelőzés folytán náluk sokkal ritkább a megbetegedés, másodszor igen fejlett gyógykezelésük révén aránylag hamar kigyógyulnak.
A kórház legnagyobb része inkább egy hatalmas gyártelephez hasonlított. Kollégámmal termek és fülkék végtelen során mentünk át; gumipadlós függőerkélyeken, csigalépcsőkön kanyarogtunk, majd liftek és futószalagok ragadtak tova bennünket gépek és készülékek rengeteg útvesztőjében.
Egy derék vastagságú üvegkéményben sárgás gőz gomolygott felfelé, alattunk és felettünk ezüstös csőkígyók sisteregtek, motorok sivítottak, kompresszorok dohogtak, jelzőfények villantak, mutatók táncoltak, egy forgó teleszkóp szeméből vörös fénykéve sepert végig egy futószalagot, melyen gőzölgő palackok vándoroltak. Másutt fejünk felett egy fémkosár vonult el, benne egy mozdulatlan emberi test. Előtte felnyílt egy roppant fémhordó teteje, belsejéből hirtelen vakító lángok csaptak elő, a fémkosár pedig egyenesen belevitte a testet, majd utána bezárult a fedél.
Meg voltam győződve, hogy krematórium, és szédülve tudtam meg, hogy fertőtlenítő, hogy a láng nem láng, hanem sugárzás, amely bizonyos vírusokat és coccusokat elpusztít, de az emberi sejtekre hatástalan, mert a beteg előzőleg immunizáló eljáráson esett keresztül!
Ezek a bárgyú viselkedésű emberek legalább száz évvel vannak előbbre a gyógyászat terén. Gépeiknek még a nevét is alig tudtam megjegyezni, és rémülten gondoltam rá, mit fogok én itt csinálni úgy, hogy dolgozzam is, de tanulatlanságot ne áruljak el, nehogy oktalan nemzeti felfuvalkodásuknak alapot szolgáltassak.
Hogy a szégyent elkerüljem, azt füllentettem, hogy speciális szakmám a fogorvoslás. Elvégre a tömés és húzás technikája csak nem fejlődött olyan boszorkánysággá, hogy még ne tudjam tanulni.
Leforrázva kellett azonban hallanom, hogy náluk nincs fogbetegség, mert az étel, amit az étkezők készítenek, orvosok vezetése alatt, egyben orvosság is, amely bizonyos betegségek kifejlődését - és így a fogbetegségekét is - megakadályozza.
Most már csak a menekülés ürügyén gondolkoztam, de kollégám váratlanul kijelentette, hogy legjobb lesz, ha az alvótermekben dolgozom és a műtéteknél segédkezem, ami leginkább megfelel tudásomnak.
Gúnyos megjegyzése határozottan sértő volt, de arcvonásai sem gúnyt, sem semmiféle érzelmet nem árultak el, én pedig beláttam, hogy a sivár semmittevésbe nem mehetek vissza, így tehát, szégyenkezve bár, de elfogadtam ajánlatát.
Kijelölték szobámat, én pedig felvettem a fehér köpenyt, és igyekeztem dolgozni. Persze, így is minden lépésnél kérdezni kellett.
Kollégám mindjárt az első nap megkérdezte nevemet is. Meglepődtem, hogy egyáltalán érdeklődnek az alkalmazottak kiléte iránt, de kiderült, hogy a szakközlönyt akarják címemre küldeni.
Mikor megmondtam, azt felelte, hogy az nem név, mert - semmi kapcsolatban nem áll velem!
El voltam képedve, hogy merészel ilyet állítani, elvégre én csak jobban tudom, hogy hívnak, de ő változatlanul erősítgette, hogy a Gulliver szóval semmi kapcsolatban nem vagyok, az egy értelmetlen betűhalmaz, és majd segíteni fog nevemet eszembe juttatni.
Ha a nevetést nem tekintenék behinségnek, igazán nagyot tudtam volna kacagni, de ő a világ legtermészetesebb hangján születésem ideje és lakásom címe felől érdeklődött, majd születésem napját az ő időszámításukra átszámítva, azt mondta:
- Na látod, a te neved Zamono Nital.
Szájtátva bámultam rá, majd hosszas fejtörés után sütöttem ki "nevem" értelmét: a "Z" betű azt jelzi, hogy a szó személynév, a többi születési adatokat, nemet és szaktudást, a második szó pedig telefonszámomat jelenti, ami lakcímemmel azonos. A hinek tehát költözéskor nevük felét is megváltoztatják.
Én azon csodálkoztam, miért nincs a hineknek saját nevük, ő pedig azon, hogy nekünk miért nincs saját nevünk, csak oda nem tartozó, értelmetlen betűhalmazunk.
- Mi másra való a név - kérdezte -, ha nem arra, hogy az illetőt megismerjük belőle?
Én ellene vetettem, hogy tárgyi adatokból úgysem lehet az illetőt mint karaktert megismerni, de csak körülírva tudtam kifejezni, mert a karakterre sincs szavuk, és akkor is azt felelte, hogy furcsa ország lehet az én hazám, őnáluk bizony minden ember egyformán oxigént lélegzik be, és szénhidrátokkal meg fehérjékkel táplálkozik.
De amennyire távol voltak ők az egyéniség megértésétől, annyira távol voltam én az ő gyakorlati tudásuktól.
Mint említettem, eleinte az alvótermekben dolgoztam, de munkám nem terjedt túl az ápoláson.
Az alvóterem körülbelül megfelel a mi kórtermeink fogalmának. Hogy miért nevezik mégis alvóteremnek, arra most jöttem rá.
Ők ugyanis minden beteget elaltatnak, ha a betegség fájdalommal jár. Valami elektromos tűt szúrnak a nyakszirtjébe, amitől a beteg mély álomba merül. A tűt csak a teljes gyógyulás után vagy legalábbis a fájdalmas időszak lezajlása után veszik ki. A hinek egyszerűen átalusszák betegségüket, álmukban pedig mesterségesen táplálkoznak.
Egyszer egy szívbeteget vittem a műtőterembe, és ámulattal láttam, mint veszik ki szívét. Az aortába csöveket kötöttek, melyek egy melegen tartott villamos szivattyúba torkolltak, majd a beteg testét ideiglenesen bevarrták, és a szivattyú tartotta fenn napokig a vérkeringést, míg a szív valami folyadékban dobogott, amit naponta felöntöttek. Később a szívet újra visszaoperálták helyére.
Be kellett látnom, hogy én itt sohasem fogok orvosnak számítani. Még kérdezni is szégyelltem, attól félve, hogy tudatlanságom miatt lenéznek, esetleg jogos gúnyjuknak is ki leszek téve, mint ez kollégák közt szokásos. Kérdéseimre egyébként csak hideg, szenvtelen arccal magyaráztak, amiből semmit sem tudtam kivenni irántam való érzelmeikből. Azt pedig hogy a faarcok mögött nincs is semminő faja az érzelmeknek, európai ember úgysem tudja megszokni. Arcukat fürkészve, mindig az indulatokat kerestem mögötte, és hidegségükből azt következtettem, hogy voltaképpen utálnak. Mindezzel pedig szinte teljesen érthetetlen ellentétben állt a végsőkig menő szolgálatkészség, amellyel minden lépésemben segítettek, anélkül azonban, hogy egyetlen jóakaratú mosolyt vagy kedvességet láttam volna rajtuk.
Szolgálatkészségük annyira megtévesztett, hogy megkíséreltem barátságukat is megnyerni, de minden ilynemű kísérletemre rideg és értetlen elutasítás volt a válasz.
Azt mondták, határozzam meg pontosabban, mit akarok, mert amit én zavarosan körülírva barátságnak nevezek és kérek, az valami fogalomféle, következésként adni sem lehet.
Hiába mondtam, hogy csak azt kérem, hogy legyen velem valaki, aki támogasson és társalogjon, azt kérdezték, mit csináljon és miről beszéljen, mindent megtesznek, csak pozitívumot mondjak arról, amit akarok.
Bármennyit is hallottam már róluk, mégis úgy fogadtam szavukat, mint gőgös arisztokratákét, akik udvarias ürüggyel zárják ki körükből a tolakodót. Úgy néztem rájuk, mint megfejthetetlen diplomatákra, talán éppen azért, mert megszoktam, hogy a talánytalan arc takarja a legnagyobb lelki komplikáltságot.
A tudásbeli és társadalmi távolság rendkívül kínossá tette amúgy is félszeg helyzetemet. Mikor a műtőben hangtalanul és óramű pontossággal összeműködve villant a kés egyik kézből a másikba, én csak leforrázott kiskutya módjára ugráltam köztük, és szégyenpír öntött el, valahányszor a nagy csendben egy-egy hang mégis megszólalt, mert az mindannyiszor csak nekem szólt.
És hiába böngésztem otthon a szakközlönyt, mit a csőposta rendesen lakásomra szállított, az az én számomra marsbeli nyelven volt írva. Csupa matematikai képlet volt az egész, még az egyes gyógyszereknek sem hatásait ismertette, csak kémiai tulajdonságaikat, amiből egy szót sem értettem. Kollégáim pedig olyanok voltak, mint a szfinx.
Ha legalább összeszidtak volna, mindent könnyebben tudtam volna elviselni. De a szenvtelen, oktató hang, amiről sohasem tudtam, mi rejtőzik mögötte, lelküknek ez a vákuumszerű megfoghatatlansága felőrölte idegeimet.
Helyzetem tarthatatlanságát betetőzte egy borzalmas eset, amely keresztényi és humánus felfogásomat a végsőkig feldúlta.
Egy agonizáló beteget látogattunk meg. Kollégám az alvó beteget megvizsgálta, majd egy másik orvost is odahívott, és az újra megvizsgálta. Ezután az előbbi a szekrényhez lépett, egy ampullát adott át nekem, hogy azt intravénásan beadjam.
Amint a pravaz tartalmát belenyomtam a betegbe, legnagyobb rémületemre azonnali merevséggel beállt az exitus.
Kollégámhoz rohantam a pravazzal és ampullával, bizonygatva, hogy nem én cseréltem el az injekciót, ő pedig a legteljesebb lelki nyugalommal azt felelte, hogy nem történt csere, az illető reménytelen volt, és meg kellett szüntetni, tehát telefonáljak a szállító osztálynak.
Megtántorodtam. Gyilkos vagyok!!
Csak akadozva tudtam néhány szót hebegni, hogy mit szólnak ehhez az eljáráshoz a hozzátartozók, de azt felelte, hogy mindössze egy öltöny és egy pár cipő tartozott hozzá, ezt pedig higiénikus okokból minden alkalommal elégetik.
És az emberek elpusztulnak anélkül, hogy valaki is egy könnycseppet ejtett volna értük! Apját-anyját senki sem ismerte, a szülők sem gyermekeiket, a moribund beteg pedig, mihelyt elérte az agóniát, eltávolítandó szemétnek számított!
- Ti tehát képesek vagytok az orvosi hivatás alapvető célját megtagadni? - kérdeztem, mikor némileg magamhoz tértem.
- Miféle célra gondolsz?
- Az élet fenntartására a lehető legvégső határig.
Kollégám érdeklődve lépett közelebb hozzám.
- A te hazádban ez az orvosi hivatás célja?
- Miért az én hazámban? Mindenütt. Más cél el sem képzelhető.
- Tévedés. Hivatásunk célja az embert megmenteni a szenvedésektől. Persze, hacsak lehet, visszaadni egészségét. Ha nem lehet, fájdalommentesen megszüntetjük, hogy ne okozzunk neki felesleges szenvedést, magunknak pedig felesleges munkát, amit más, biztos sikerű gyógyítástól vonnánk el.
Bár ezek a kegyetlen szavak is felforgatták humánus érzéseimet, de kollégám még folytatta:
- Ezenkívül vannak esetek, amikor a gyógyulás csak részleges lehet, és szenvedésteli életet jelentene. Főleg, ha a beteg nehezen pótolható testrészét veszti el. Ha ugyanis csak szívét vagy tüdejét kell eltávolítanunk, ez könnyen pótolható transzplantációval vagy műtüdővel, műszívvel. Sőt, már a fület is pótoljuk műfüllel, amely bármely működő idegre rákapcsolható, és a beteg rövid időn belül megtanulja a hallás új módját. De például a szem pótlása még csak kísérleti stádiumban van, az eddig kibocsátott fotoprotézisek csak ép látóidegre és ép látóközpontra kapcsolhatók, azonkívül nehezek is. Még rosszabb, ha valaki lábát veszti, és műlábbal örökké sántikálnia kellene. Nyilvánvaló, hogy az ilyent alvása közben megszüntetjük.
Reszkettem a borzalomtól.
- Azt csodálom - mondtam -, hogy egyáltalán be mer feküdni valaki kórházaitokba.
- Hát hogyne merne, mikor tudja, hogy beérkezése pillanatától kezdve megszűntek szenvedései.
- És az életösztön?
- Te bizonyára az állati életből örökölt életösztönre gondolsz. Ez az atavisztikus állapot nálunk is megvolt néhány ezer évvel ezelőtt, de mai ösztöneink természetesen a mai körülményekhez alkalmazkodnak. Említetted, hogy nálatok a fog még megodvasodhat. Tudod, hogy az milyen fájdalommal jár. Az ember úgy érzi, ki kellene tépni a fájó fogat, és valóban, a lyukas fog semmiképpen sem gyógyul magától, tehát következetes lett volna, ha a lyukas fog fájdalmával egyben a kihúzás kellemessége járt volna vele. Ehelyett a fog még az érintésre is erős fájdalommal felelt, tiltakozva az egyetlen lehetséges gyógyítás ellen. Van tehát a természetben is következetlenség.
- De az életösztön...
- Az ugyanilyen következetlen volt. A beteg teljesen gyógyíthatatlan állapotban, fájdalmaktól őrjöngve is ragaszkodott életéhez.
- Mert ez a természetes ösztön.
- Ami az ősállapothoz igazodott. Civilizációnk azonban megváltoztatta környezetünket és életfeltételeinket. Ha ösztöneink ma is az őskörnyezethez igazodnának, és nem szelektálódott volna ki a mai környezethez alkalmazkodó embertípus, úgy éppen ez volna természetellenes, mert egy belső ellentmondás emésztené fel életünket.
- Ezért öltök embert? Ez az igazi ellentmondás!
- Ezért nem ölünk embert. Az ősállapotban az embereknek harcolniuk kellett egymással a táplálékért, de ma már magunk termeljük azt. Ha ősi ösztöneink nem fejlődtek volna civilizációnkkal, úgy ma is egymást ölnénk, mikor a táplálékért nem ölni, hanem támogatni kell egymást a termelésben. Igenis ölnénk, magunk se tudnánk, miért, mesterségesen kiagyalt címeken, viszont a reménytelen beteget életben tartva, további szenvedésekre kényszerítenénk. Nos, ez volna az ellentmondás.
- Ti beszéltek ellentmondásról, akik úgy szolgáljátok az életet, hogy megszüntetitek?
- Nem az élet és halál jelent ellentétet, hanem az élet és szenvedés.
- Akkor miért van nálatok egyáltalán gyógykezelés? Ha célotok pusztán a szenvedések elkerülése, miért nem altatjátok mindjárt az újszülöttet halálra? Elvégre, elveiteket követve, oda kell kilyukadnunk, hogy a legtökéletesebb lét a nemlét. A nemlétben csakugyan nincs ellentmondás, de a ti gondolkodástokban annál több.
- Mi az életet biztonságossá és bőségessé tettük, amibe érdemes beleszületni, és érdemes abba visszagyógyulni. Hozzánk a beteget egészséges és a környezethez idomult ösztöne hozza, mert tudja, hogy egy szenvedéstelen életbe gyógyítjuk vissza, vagy ha további élete szenvedéssel fenyegetne, szenvedéstelen halálba gyógyítjuk. De a ti kórházaitok egy kezdetleges kor itt maradt kínzókamrái. Csodálom, hogy valaki egyáltalán be mer feküdni.
Szavai persze nemhogy meggyőztek volna, hanem még inkább megborzasztott ez a rideg és könyörtelen gondolkozás, amely előtt az ember élete semmivel se szentebb a vágóbaroménál. Valóban, csak lélek nélküli barmok képesek szó nélkül tűrni az egyén élethez való legelemibb jogának sárba tiprását.
Percig sem tudtam tovább maradni. Kirohantam és elutaztam, távol a várostól. És ott, ahol senki sem látta, magam a földre vetve könyörögtem az Egek Urának, hogy bocsássa meg végtelen bűnömet, melybe önszántamon kívül kevert e szívtelen, gyilkos és gonosz faj.
Ezzel azonban betelt a mérték. Valahogyan el kell mennem olyan foglalkozásba, ami lehetőleg szakmámba vág, de ahol mégsem kell gyilkolnom.
Végül kitűnő megoldásként villant fel bennem a gondolat, hogy beiratkozom egyetemükre, hol mint passzív hallgató tölthetem időmet. Ezzel nemcsak köztük való pozíciómat véltem megerősíteni, és az unalmat elűzni, hanem főként az a gondolat vezérelt, hogy idővel, hazámba visszatérve, tudásommal értékes szolgálatot tehetek hazámnak és a keresztény civilizációnak, ha tudniillik azon katonáinkat is vissza tudom adni az életnek, akik jelenleg reménytelenül sebesültnek látszanak.
Hevenyészett számításaim szerint, ha minden angol matróz életét csak kétszer is meg tudjuk hosszabbítani a végleges hősi halálig, úgy Őfelsége flottája a jelenleginél legalább hetven százalékkal nagyobb veszteséget tud okozni hazám és a civilizáció galád ellenségeinek.
Kollégámnak azt mondtam, hogy úgy látom, ismereteim némi kiegészítésre szorulnak, mit az egyetemen óhajtok megszerezni, és kértem hozzájárulását, mire a válasz megint az volt, hogy az az én dolgom. Bejelentettem tehát távozásomat, helyemet átvette egy hin, én pedig felkerestem az egyetemet.
Óriási épületcsoportba jutottam, melyben mindenféle iskola egyesítve volt, és azt se tudtam megállapítani, mi tartozik az iskolához és mi az utca többi házaihoz. Mi ugyanis szokva vagyunk hozzá, hogy az összetartozó épületeket kerítés veszi körül. Mármost képzeljen el az olvasó egy kertes házcsoportot, amit sem a járdától nem választ el, sem belül nem tagol látható határ, és nincs különbség utca és udvar közt.
Ma sem tudom, milyen területen álltam, mikor egy kézikocsi tűnt szemembe, amit egy férfi tolt, és rajta minden lepel nélkül egy férfihulla feküdt.
A látvány megriasztott, de némileg szokva voltam hozzá, hogy a hinek között ne keressek szégyent, tehát belenyugodtam, sőt örültem, hogy a kocsi nyomán eltalálok az orvosi fakultásra.
Nyomába szegődtem tehát. A kocsi egy ajtóhoz közeledett, amely magától szétnyílt előtte. Egy folyosóra kerültünk.
Legnagyobb meglepetésemre a folyosón egész apró gyermekeket láttam, a hin pedig minden emóció nélkül tolta végig köztük a hullát. A gyermekek közül néhányan fel is figyeltek, és érdeklődve követték a kocsit.
Ez mégis több volt, mint amennyit felháborodás nélkül el tudtam fogadni.
És ez még csak a kezdet volt! Igazi meglepetésem akkor következett, mikor a hin betolta a hullát egy terembe. A teremben már három másik asztalon feküdtek meztelen emberi hullák, körülvéve mindkét nembeli ártatlan apróságokkal!
A gyermekek gumikesztyűs kezében pedig kés, és minden megilletődés nélkül boncolták a hulla beleit és nemi részeit.
A döbbenetes látványtól elállt a lélegzetem.
Egy felnőtthöz fordultam, aki magyarázott a gyermekeknek. Megkérdeztem, hogy ezekből lesznek-e az orvosok, bár már az is különösnek tűnt fel, hogy hét-nyolc éves korukban csepegtetik beléjük azt, amit a művelt Európában csak húszéves korban fednek fel a kifejlett lélek előtt.
Azt a feleletet kaptam, hogy ezek még nem tanulnak szakmát, csak az élethez szükséges elemi ismereteket, az orvosok a másik épületben vannak.
Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Akkor mi címen kerül a hulla a gyermekek kezébe?
Erre a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta, hogy ezzel kezdődik a tanítás. Az embernek először saját testét kell megismernie.
A gyermeki ártatlanságnak ilyen trágár és otromba legázolása olyan undorral töltött el, hogy szó nélkül kifordultam, és nem voltam többé kíváncsi az orvosi fakultásra sem. Inkább nem kell a tudományuk, semmint hogy az emberi lélek e frivol meggyalázását akár passzív szemlélettel is el kelljen szenvednem.
A most következő napok újra a reménytelen unalom jegyében teltek el. Reggeli után már el kellett hagynom lakásomat, és az erdőbe menekülnöm. Ha eső vagy hűvös idő kergetett be a városba, az utcákon való kódorgás még sivárabb volt. Tíz- és tízezer emberrel voltam körülvéve, és teljesen egyedül álltam.
Egyetlen szórakozásom abból állt, hogy a gyomromat figyeltem: tudnék-e valamit enni. Az éhség és annak csillapítása volt az egyedüli változatosság életemben.
Ha ültem, felálltam, ha álltam, leültem, és folyton azon gondolkoztam, mivel tölthetném időmet. Sajnos, a toll csak a tényleg történő borzalmakat tudja leírni, pedig mindezeknél borzalmasabb az, ha semmi se történik, ezért olvasóimnak, akik a színes és változatos angol közéletben ezt nem ismerik, hiába is ecsetelném.
A semmibe voltam száműzve. Foglalkozást kellett volna keresnem, de nem voltam képes rá, hogy gonosz és embertelen életükbe bekapcsolódjam. Valami olyan munkát szerettem volna, ami természeténél fogva független bántó szokásaiktól, és amit különleges előképzettség nélkül is megtanulhatok. Valamit mindenesetre csinálnom kellett, mert így nem ment tovább.
Nagy-Britannia két dologról híres: tengerészetéről és szöveteiről. A hineknek tengerészetük nincs, de van textiliparuk.
Így gondoltam rá, hogy szövőmunkásnak megyek. Botor fejemmel akkor még azt hittem, hogy az el fogja űzni unalmamat.
Mit terheljem az olvasót részletekkel? Hisz ilyenek itt voltaképpen nincsenek is. Itt az élet nem történik, hanem egyszerűen van. Ha az ember megszületett, addig van, míg meghal, utána mások vannak.
Megkérdeztem a szövőgyár címét (náluk minden gyárból csak egy van, de az kolosszális), és felkerestem. Igen magas, tizenkét emeletes, teljesen üvegfalú és végeláthatatlanul hosszú épületbe értem, hol a legelső hinnek megmondtam, hogy én itt fogok dolgozni. (A stílusba már belejöttem.)
Erre mellém adtak egy mestert, aki liften a hetedik emeletre vitt. Ez egyetlen, mintegy fél mérföld hosszú, de csak húsz lépés széles, óriási teremből állott, melyben vagy tízezer igen furcsa, de teljesen egyforma szövőgép működött. A gépek végtelen sorai közt széles út vezetett. Süppedő gumipadlón haladtunk, a plafon egyetlen, vajsárga, porcelánszerű felület, kétoldalt, a tejszerű üvegfalon tompára szűrt napfény pedig határozottan a legtökéletesebb megvilágítást adta, amit eddig láttam.
A mester a gépekhez vezetett, és elmagyarázta működésüket.
Minden nagyon könnyen ment. Egy óra múlva egészen belejöttem. Munkám abból állt, hogy hatvan szövőgépre vigyáztam. A láncfonalak a plafonon keresztül, felülről jöttek a géphez, és soha ki nem fogytak, mert odafönt egy általam ismeretlen eljárással állandóan utánafonták. Az én gépeim jóformán csak az ide-oda csapkodó vetélőkből álltak, és a csévét sem kellett cserélnem, mert ugyancsak fentről végtelen szalag szállította a vetélőládába. Ha a szál kifogyott, magától cserélődött.
Ez a gyár nálunk a csodák birodalmának számított volna.
Nem tudom, milyen anyagot használtak, de ottlétem alatt szálszakadás sohasem fordult elő, bár a vetélők legalább ötször olyan sebesen dolgoztak, mint odahaza. Csapódásuk sűrűsége felülmúlta a legrutinosabb ezreddobos munkáját.
A kész szövet viszont a padlón át vándorolt le az alattam levő kikészítőkbe, ahol nyíró-, mosó-, vasaló-, kefélő- és egyéb gépek során át vándorolt lejjebb emeletről emeletre, majd a szabóműhelybe, ahol sajtológépek egyetlen nyomással kivágták a formákat, és lebocsátották a varrodába, hol egy gép, mely a varrógépet helyettesítette, a ruha szélein végighaladva, összeragasztotta a darabokat. Ez a kötés erősebb volt a varrásnál.
A tizenkettedik emeletre csővezetéken nyomták fel a műrostanyagot, a földszinten teherautóba rakták a kész árut a zsebkendőtől a télikabátig, nekem pedig csak a gépek épségére kellett vigyáznom és az elhasznált alkatrészeket cserélnem.
Mikor a mester látta, hogy belejöttem, széket tolt alám, és eltávozott.
A végeláthatatlan teremben szótlanul dolgozott mint egy száz társam. Felügyelet egyáltalán nem volt. Társaim legtöbbje ült, és a mester megjelenésére sem álltak fel, amin nem kevéssé lepődtem meg, és szomorú konzekvenciákat vontam le fegyelmükről, összevetve a hazámbelivel, hol a munkarend és fegyelem értékét jól ismerve, még a villamosvezetőnek sem készítenek ülőhelyet.
Ezeknél, úgy látszik, csak az a fontos, hogy a szövet elkészüljön, hogy legyen mibe burkolni lélektelen testüket, a magasabb rendű társadalmi célokkal pedig, melyek a lelkes embert az oktalan állattól megkülönböztetik, mit sem törődnek.
Mosolyognom kellett arra gondolva, hogy milyen katona válnék az ilyen elpuhult hinből. Szívből sajnáltam azt a jóvágású sorhajóhadnagyot, aki ezekből embert akarna faragni.
Itt kellett tehát töltenem életemet.
Az első napokban nem is unatkoztam, mert ha kérdezősködni nem is mertem, de a puszta szemlélet alapján sokat megtudtam felőlük. Annyit mindjárt az első napokban láttam, hogy itt minden magától megy. Sehol központi rendező erőt nem láttam működni, senki sem osztotta el a munkát, és mégis valami láthatatlan kapocs hajszálfinom óraművé egyesítette a nagy gépezetet, melyben nincs egy disszonáns mozdulat, egyetlen üzemben sincs felesleges vagy kevés munkás. Az anyagot nem tartják nyilván, csak feldolgoznak annyit, amennyit az őstermelés nyújt, az pedig a ruharaktárak tömöttsége után igazodik. A munkakörök is kölcsönös megbeszélés szerint alakulnak ki, sem választás, sem kinevezés nincs, mindent az egyén maga tesz, még sincs disputa.
Meg is kérdeztem, hogy rendező és irányító szervek nélkül hogyan tarthatják be az egyensúlyt, ők pedig válaszukban azt nem értették, hogy lehet az egyensúlyt úgy betartani, ha az ember dolgába külső akarat kotnyeleskedik. Szerintük minden embernek megvan a maga kazo esze.
A kazo az én szememben hatodik érzéknek tűnt fel, de ők persze sohasem mint képességet emlegették, hanem mint magától értetődő valóságot.
- Miért kellene rendező erő? - mondták. - Aki tudja, mi a különbség a vasaló- és fonógép közt, úgysem jut arra a gondolatra, hogy fonógéppel vasaljon.
Azt sem tudták, mit kérdezek.
Új munkahelyem azonban a városban volt, lakásom pedig kint a kórház mellett. Így új lakás után kellett nézni. Ezért mindjárt az első napon, munkám után elindultam lakást keresni, de a környező házakban egy sem volt üres.
Végül mentő ötletem támadt. Elvégre némileg ismertem már szokásaikat.
Az egyik közeli házban levő lakásba bementem, és az ott lakó hinnek minden bevezetés nélkül ezt mondtam:
- Én itt akarok lakni. Költözz ki.
Képzeljék el olvasóim ezt Európában! De tudtam, hogy náluk nincs rend, és erre alapítottam számításaimat. Nem is csalódtam.
A hin ugyanis minden meglepődés és sértődés nélkül azt kérdezte:
- Miért?
- Mert én a szomszéd szövőgyárban dolgozom, és ez a lakás nekem közelebb van.
A hin kijelentette, hogy ő egy étkezőben dolgozik, ami ide a harmadik utcában van. Indítványomat kazónak találta, felkelt, átadta a lakást, és kiköltözött, hogy ide a harmadik utcában esetleg valaki mást emeljen ki otthonából ugyanilyen tömör és egyszerű módon.
A kiköltözés abból állt, hogy egy kézitáskába beletett egy fogkefét, szappant, két könyvet, viszont az ágyneműt és alsóruhát bedobta a szennyesek nyílásába, és eltávozott, otthagyva az összes bútorokat, lámpát, telefont, edényeket, fogast, tornaszert, mert amott ugyanezt megkapja, csak a fogkefét és a szappant nem adják át, higiénikus okokból.
Nem mondom, voltak a hinek közti életnek jó oldalai is, de azért nincs olyan vértelen filiszter Európában, aki ezt a környezetet kibírná.
Életmódjukról mindig a desztillált víz jutott eszembe, ami tiszta ugyan, de a desztillálással az élethez szükséges sókat is kivonták belőle. Az ember issza, issza, és nem oltja szomját.
Pár nap múlva újra halálos unalomba süllyedtem. A szövőterem gépei mindennap ugyanazt a monoton hangot zengték, társaim szótlanul végezték munkájukat, ha kérdeztem őket, rövid, hivatalos válasz riasztott el. A beszélgetés majdnem ki volt zárva. Eseménytelen munkámat reflexszerűen végeztem, mialatt a gépek lélekölő Szent Iván-i éneke valósággal ráfeküdt idegeimre.
Meguntam a sivár, dísztelen utcákon csatangolni, amibe nem hozott változatosságot egy szobor, oszlop vagy akár csak kapuboltozat. Az utcák betűkkel voltak számozva: "ab", "ac", "ad", "af" s a többi. (Persze a mi ábécénkre átírva.) Mind egyforma, és mind pontosan merőleges vagy párhuzamos a másikkal; közöttük szabályos közökben a parkok.
Kirakatot, reklámot nem ismernek, és náluk nem is volna célja. Csak néhány ajtó felett díszeleg a szűkszavú felírás: "ruharaktár", "hideg táplálék" vagy: "villamos cikkek", de belül nincs egy lélek a kivételezőkön kívül. (Vásárlóknak igazán nem hevezhetem őket.)
Ez volt az utca nappal. Este pedig minden kihalt.
Színház, mozi, vendéglő nincs. A szeszt csak mint orvosságot ismerik, a vallásról azt sem tudják, micsoda, sőt, ha megemlítettem volna, holtbiztos, hogy behinnek néztek volna.
Tízkor az utcák sötétbe borultak, éjjel semmiféle üzem nem működött, és mennem kellett haza, az üres lakásba, ahol legfeljebb súlyzót emelgettem, de nem lévén kivel összemérni erőmet, ez is végtelenül unalmas lett.
Nyári idők következtek. Egy napon azt vettem észre, hogy az utcán többen pucéran járnak, egyesek szandált húznak lábukra, és vállukról vászonszíjon egy táska lóg. Az elsőt őrültnek néztem, a harmadikról azt gondoltam, nudista. Végre megemberelve magamat, megkérdeztem egyet, de azt sem tudta, mit jelent ez a szó, és továbbsietett.
De akkor mért jár meztelenül? Miféle szekta trágár hóbortjai sértik a közszemérmet?
Végre ezt is megkérdeztem egyiktől, de úgy látszik, félreértett, mert azt felelte, hogy meleg van.
Fejcsóválva jegyeztem meg, hogy akármi is legyen hóbortjuk lényege, a meztelenséget hazámban súlyosan megbüntetnék, mire nagy szemeket meresztve azt kérdezte, hogyan tudjuk a meztelenséget elkerülni, hiszen ruhája alatt mindenki meztelen.
Buta kérdését válaszra sem érdemesítettem, mire továbbsietett, én pedig meggyőződtem, hogy bármily nagy is látszólag köztük a fegyelem, mégsem lehet a polgárokat teljesen szabadjára hagyni, mert mint a példa mutatja, közrendészet nélkül a legfegyelmezettebb társadalomban is kibújik az emberből az ősállat zabolátlansága, mely előbb-utóbb romlásba dönti a kultúrát.
Pedig pár nap múlva az üzembe is beköltözött a meztelenség. A munkások és munkásnők mind többen jöttek be ruha nélkül, csak néhány volt felöltözve. Szerencse, hogy senki sem kényszerített követni ízléstelen szokásukat. Mindössze azok példáját követtem, akik könnyebb ruhákat öltöttek, térdig érő nadrággal, csak a lábszárat hagyva fedetlenül.
Sokszor kiutaztam a tengerpartra, hol a remek strandon rengeteg ember hevert, sétált vagy fürdött. Legtöbbje itt is meztelenül, sőt ugyanilyen állapotban utaztak a villamoson. Összes csomagjuk egy összeszíjazott, flanell bélésű esőköpeny volt, mást nem vittek magukkal, azon elvből kiindulva, hogy élelmet a strandon is kapnak, a dohányzást nem ismerik, lakáskulcs pedig nincs. Mind külön járt és szótlanul.
Bár józan európai felfogásom mélyen undorodott e léha és ledér szokástól, de nem tagadhatom, hogy első napokban a friss és acélossá sportolt női termetek kívánságokat ébresztettek bennem. Pár nap múlva azonban olyan megszokottá vált a meztelenség, hogy észre sem vettem, és a nők nemcsak hogy nem lettek kívánatosabbak, hanem mondhatnám, elvesztették varázsukat. Arra jöttem rá, hogy jobban érdekelnek azok a nők, akiknek testét a ruha izgató leple fedi. A meztelenségben egyszerűen nem volt semmi érdekes, ami a férfi fantáziáját izgatná.
De akkor mért vetkőznek le?
Ez volt az utolsó, ami számomra újdonság volt Kazohiniában. Most már egész valójukat megismertem, és ettől kezdve életem unalomba fúlt.
Könyvet hiába kerestem, mert mint az olvasó már tudja is, technikai, orvosi, fizikai és kémiai munkákon kívül semmi sincs. Olyan műről, ami a léleknek nyújtana valamit, fogalmuk sincs.
Talán mondanom sem kell, hogy újságjuk sincs, hacsak annak nem számítom a szabálytalan időközben megjelenő Textilipar című szaklapot, melyben a gyár laboratóriuma közölte a munkásokkal az eljárások fejlődését, és amelyet a csőposta szállított lakásomra. Ez volt az egyetlen olvasmányom, amit kényszerből végiglapoztam, de talán még az életemnél is jobban untam.
A hineket lassan utálni kezdtem. Nem mintha eddig nem utáltam volna őket, de ez hovatovább elviselhetetlenné fajult bennem. Mikor szótlanul mentek el mellettem, vagy csak a leghivatalosabb rövidséggel közölték közlendőiket, ellenállhatatlan ingerem támadt arcul ütni őket csak azért, hogy történjen végre valami. Mesterséges ürügyeket kerestem, hogy megszólítsak valakit. Villamosok számát, utcát, címeket kérdeztem, mert csak ilyenekre felelnek.
Olvasóim, akik az unalomból legfeljebb csak ha kóstolót kaptak, el sem képzelik, milyen az abszolút unalom. Nálunk az unalmat csak rosszul sikerült nyaralásokról ismerik, mikor a nagyvárosi polgár egy eldugott porfészek parasztszobájában "pihenteti" idegeit, és már harmadnap ásít, és rájön, hogy az unalomba sokkal könnyebb beleőrülni, mint a legidegtépőbb munkába. Pedig nálunk a legeldugottabb faluban is történik valami, ha más nem, a vasárnapi istentisztelet, egy-egy kártyaparti a lelkésznél vagy patikusnál, esküvő, kuglizás a vendéglőben, verekedés vagy legalábbis pletyka.
Itt azonban semmi sem volt. Nem volt barát, ellenség, öröm, bánat, rang, gazdag, szegény, alkotás, előrehaladás, egyszóval változatosság. Mondjuk így: élet. Mert mi más az élet, mint különbség a tegnap és ma közt, mikor az ember vár valamit a holnaptól. A megállás halál.
Igaza volt Zatamonnak: itt csakugyan sikerült az ellentéteket kiküszöbölni, és mindent simára egyenesíteni. Ebben az "életben" nem volt bérc és völgy, szeretet és gyűlölet, fehér és fekete, csak végtelen, holt vákuum, amely felett dögölve hull le a költöző madár. Kiküszöbölték a fényt, mert csak az árnnyal együtt létezik, de hogyan látunk, ha minden egyforma világos? És ha minden csendes, mire való a fülünk? Az üresség süketté, vakká és bénává tett.
Egészen egyedül voltam. Sem az üzemben, sem odakint egy lélek sem szólt hozzám. Egy kártyapartit nem játszhattam, hiszen nem ismerik a játékot. Arra gondoltam, hogy kártyát festek magamnak, és pasziánszozom, de hová rejtsem, hisz lakásomra naponta jönnek takarítani, és ha észreveszik, behinnek néznek.
Egyszer a szövőgép mellett, magamról megfeledkezve, egy valcert kezdtem dúdolni. Társaim ijedten szaladtak hozzám, én pedig sietve elhallgattam. Még a lélegzetemre is vigyázni kellett.
Szerettem volna, ha legalább együtt lakhattam volna valakivel, csak élőlény legyen a szobámban, ha nem is szól; de senki sem lakik másokkal egy szobában, és ilyet meg sem említhettem.
Üres szobám csak arra volt jó, hogy este az ajtót gondosan betéve kisírhattam magam. Ilyenkor arcomat párnámba szorítottam, és úgy sírtam, hogy a szívem majdnem megrepedt. De erre is vigyázni kellett, nehogy meghallják, és enyhülést ez sem hozott.
Úgy járkáltam, mint a ketrecbe zárt fenevad, levegőt, életet keresve. Itt álltam a legnagyobb börtönben, mert hiába voltam szabad, a levegő nem volt szabad körülöttem. Társtalanul, üresen száradtam a Semmi országában, a szövőgépek végtelen halotti éneke és szobám síri csendje között, ahol életenergiám tartalmatlan, üres életben pazarolódott anélkül, hogy egyszer is azt mondhattam volna, hogy elértem valamit.
Egyszer meghűltem, és három napig lázasan feküdtem, és akár hiszik, akár nem, öröm volt számomra a betegség. Mert történt valami, sőt orvos jött hozzám, aki érdeklődött állapotom iránt.
Persze, azt ajánlotta, hogy bevitet a kórházba, és a sugárkemencében tíz perc alatt vissza fogom nyerni egészségemet.
Nem egyeztem bele, azt feleltem, hogy állapotom nem súlyos, így is kiheverem, csak küldjön még egy takarót és vizsgáljon meg mindennap.
Fejét csóválta, csodálkozásának adott kifejezést, hogy ilyen elavult kúrához ragaszkodom, mikor fél óra múlva egészségesen mehetnék vissza a gyárba, de beleegyezett, és még kétszer meglátogatott.
Úgy kellett volna egy kis szeretet! De meggyógyultam, a látogatás ürügye megszűnt, és én betegebb lettem felgyógyulva, mint lázasan.
Kétségbeesve láttam, mint múlik el egyik nap a másik után, tékozolva a rövid emberi életet. A napok vigasztalanul egybefolytak, nem tudtam, két hónap vagy két esztendő telt-e el, hiszen naptáruk sem volt a mi értelmünkben, nem volt vasárnap, ünnep, évforduló, esemény, mulatság, csapás, egyik nap tűnt a másik után üresen, nem volt határkő, miben a lélek megkapaszkodhatott volna.
Mikor egyszer arra gondoltam, hogy talán majd itt kell végül meghalni anélkül, hogy egy napot is éltem volna, az ijedség annyira belém sikoltott, hogy hazaérkezve nem tudtam elaludni. Vergődésem keserves zokogással kezdődött, majd kétségbeesésem annyira úrrá lett rajtam, hogy nem bírtam magammal. Számra béklyózott párnámat iszonyú dühvel kettétéptem, majd talpra ugrottam, és hajamat tépve, fejemet ököllel verve neki akartam rontani mindennek, és pozdorjává zúzni börtönöm minden bútordarabját.
Ekkor még valami nagy lelkierő visszatartott attól, hogy meggondolatlanságot kövessek el, de éreztem, hogy önuralmamnak ez volt az utolsó teherpróbája. Ha rövidesen nem történik valami változás, rettenetes dolgok következnek.
Másnap alig bírtam idegekkel kivárni a munka végét. Gyorsvasútra ültem, ide-oda száguldoztam, hátha a sebesség leköti figyelmemet, de különböző ritka, vad szituációkat kellett a rohanáshoz hozzáképzelnem. Hogy előttünk áll a pokol torka, és én vagyok a vezető, nők és gyermekek százait röpítem a kárhozatba. Az erdőbe futottam, és ahol nem látták, tele torokkal bömböltem, és rohantam felfelé, míg a tüdőm és izmaim bírták, majd vad dühvel rontottam neki egy fának, és zsebkésemmel összevissza szurkáltam.
De éreztem, hogy ez is csak egy nappal tolta ki a katasztrófát.
Harmadnap a garázsból autót szereztem (ez is közpréda volt), kimentem vele messze, és ott egy fának futva, összetörtem úgy, hogy a szélvédőnek esve arcomat is megsebeztem. A legközelebbi autó kérés nélkül megállt, felvett, megfordult, és veszett iramban futott be velem a városba, és míg apró sebemet kötözték, a vezető betelefonált a garázsba, hogy a törött kocsit vontassák el. Majd látva, hogy nincs rá szükségem, otthagyott.
Arra álmukban sem gondoltak volna, hogy valaki jóindulat és hozzáértés nélkül nyúljon valamihez. Így hát egyetlen firtató vagy szemrehányó szó nélkül elbocsátottak, lelkemre kötve, hogy ha sebemmel a legkisebb hőemelkedésem volna, azonnal jelentkezzem, én pedig újra ott álltam céltalanul, a némaság ördögmalmában, egyes-egyedül, és nem törődött velem senki.
És bármit tettem, csak magamban tehettem, bármit csináltam, nem történt semmi. Hiába rúgtam ki a hámból, nem volt értelme, mert nem volt hám. Mintha a levegőt öklöztem volna. Visszhangtalanul elkiáltott életem nem tudott semmiben sem megkapaszkodni. Űrben lebegtem, ahol nem volt fel és le, előre és hátra, csak zsibbadtan rúgkapált belőlem a kielégítetlen életvágy. Ellenállás nélkül nincs mit kivívni, nincs élmény, nincs élet.
És tisztán láttam, hogy minden bajom között a legelviselhetetlenebb dolog a társtalanság. Senki sem volt, aki szeretett volna, aki gondomat viseli. Igaz, hogy közöttük nem volt gond, de annál rosszabb. Kellett valaki, aki a kezemet fogja és védjen. Ellenség nincs, az igaz, de inkább legyen. Lehet, hogy igaza volt Zatamonnak, hogy a szeretetet csak a gyűlölettel együtt lehet megvalósítani, de az űrt valamivel ki kell tölteni, mert önmagában elviselhetetlen, mert nincs.
Eszembe jutott, hogy a Szaharába sohasem indul ember magában. Nem a veszélyek miatt, hanem mert az emberi idegzet nem bírja ki az abszolút csendet, amit a természetben általában sohasem tapasztal.
Éreztem, hogy erőlködésem csak az egyre emelkedő léggömb utasának üres zihálása, ami a levegő ritkulását úgyse tudja követni.
Valakiben meg kellett kapaszkodnom, egy kezet kellett elkapnom, mert tisztán éreztem, mint sodródom nap nap után a szakadékba, melybe, ha lebukom, nincs többé talpra állás.