Szerző részben megismerkedik a hinek titkaival - Ebből a fejezetből megtudjuk, hogy a hineknek semminemű államformájuk nincs - Zatamon furcsa véleményei az igazságszolgáltatásról, szeretetről, lélekről és az irodalomról - Szerző nehéz sakkpartija tanárjával - Zavaros magyarázat a kazóról
Zatamon már nem is nagyon törődött velem. A nyelvet és a hin élet alapfogalmait elsajátítottam, és a többit jóformán rám bízták. Következő nap fel sem keresett, csak harmadnap jött be hozzám, ami annál jobb volt, mert így kellően elkészülhettem gondolataim rendezésével.
Annyit biztosra vettem, hogy a szigeten igen demokratikus, parlamentáris kormányzat uralkodik. Legalábbis eddig akármilyen eljárást kérdeztem, mindenre az volt a felelet, hogy az az én dolgom, saját lépéseimről magam határozok. A szabadság és fegyelem furcsa vegyüléke uralkodott itt, aminek összefüggése egyelőre rejtély volt számomra.
Ezért mindenekelőtt államformájuk felöl érdeklődtem. Mikor azonban ezt megkérdeztem, először el kellett mondanom, mit értünk államforma, demokrácia, diktatúra és parlamentarizmus alatt, hogy mi a választás, kinevezés s a többi.
Lelkes szavakkal emeltem ki hazám ősi parlamentáris és demokratikus kormányzatát, amely mindig biztosítja a népnek a jogot, hogy saját élete folyásába beleszóljon.
Mikor idáig értem, Zatamon azt kérdezte, hogy mért kell az élet folyásába beleszólni, mikor az élet azért van, hogy folyjon, nem azért, hogy beleszóljanak.
- Azért - feleltem -, hogy biztosítsuk a szabadságot.
Ezt csak körülírva tudtam kifejezni, általános emberi jogokról és egyensúlyról beszéltem neki, de azt felelte, hogy a szabadság nem lehet az, aminek magyarázom, mert ha már beleszólnak, nem az. És nem lehet sok köze a valósághoz az olyan országnak, ahol az egyensúlyt olyan érzelmi, tehát nem létező szóval fejezik ki, mint a szabadság.
Hogy az egyensúly nálunk élő fogalmát megvilágítsam, annak legragyogóbb példáját, az igazságszolgáltatást említettem meg, amely a bűnök igazságos megbüntetésével helyreállítja a kibillent egyensúlyt, és biztosítja a békés, nyugodt életet.
Itt ért aztán a meglepetés.
Sehogy sem tudta megérteni, mi a különbség bűn és büntetés közt. Hosszas magyarázataim után is csak időbeli különbséget vélt felfedezni köztük, és nem tudta, mért csinálunk két azonos fogalomra két külön szót, melyek tulajdonképpen csak időrendben különböznek, amennyiben a bűn van előbb, aztán jön a büntetés, de fordítva éppen így lehetne: előbb a bírák követnének el kazi dolgokat, és utána a bűnözök nyernének jogot arra, hogy más kazi dolgok elkövetésével "helyreállítsák az egyensúlyt".
- Úgy látom - folytatta -, ti azt hiszitek, hogy a kazo azáltal létesül, hogy egyszerre nem egy, hanem két kazi dolgot követünk el, holott a kazi megkétszerezése minden józan gondolkozás szerint csak súlyosbítja annak kazi jellegét.
Hiába mondtam, hogy a bíró csak kényszerből és kazo szándékból, a közbéke és nyugalom érdekében büntet, azért, hogy a bűneseteket csökkentse, azt felelte, hogy a bűnözők éppen olyan emberek, mint a bírák, tehát azok is mi vagyunk.
- Avagy mit szólnál ahhoz - mondta -, ha a verebekről kiderülne, hogy kölcsönösen fel szokták dúlni egymás fészkét? Elfogadnád-e azt a védekezést, hogy mindezt nem a verebek csinálják, mert amelyik másodszor dúl fel fészket, az már az első dúlás után tette ezt? Végül pedig hogyan fogadnád el azt, hogy a kölcsönös dúlás a béke, nyugalom és egyensúly biztosítása?
Végül így foglalta össze véleményét:
- Nem elég, hogy bűnöztök, még meg is büntetitek.
Így aztán megtudtam, hogy náluk semmiféle kormányforma nincs. Nemcsak az uralkodást, de a parlamentet sem ismerik.
- Csak beteg agyvelőknek van szükségük rá - mondta -, hogy saját dolgaikról vitázzanak. Azt minden épeszű ember tudja, hogy mire van szüksége, elmegy a raktárba, kiveszi, és ha a raktárkészlet fogy, ezt a gyárak megtudják és utánatermelik. Mit kell erről vitatkozni?
Tehát nincs törvényhozásuk, és így törvényeik sincsenek, az igazságszolgáltatásról pedig fogalmuk sincs. Minden megy a maga útján. El nem tudtam képzelni, hogy lehet irányító szervek nélkül élni, ő pedig azon csodálkozott, hogyan tudunk élni olyan bizonytalanságban, mikor egy sereg ember, akinek - mint mondta - semmi köze a termeléshez, állandóan beleszól, és zavarja a munkát.
Most áttértem a probléma másik részére, a nagy rejtélyre, a törvény nélküli fegyelem kérdésére. Megkérdeztem:
- Mondd: nem származik nálatok baj abból, hogy nincs ellenőrzés?
- Milyen bajról beszélsz?
- Hogy például egy élelmes, ügyes és eszes ember rájön, hogy ha kevesebbet dolgozik és többet eszik, az neki hasznosabb.
Majdnem haragosan felelt. (Ha ugyan egyáltalán ismernék a haragot.)
- Hogy lehetne hasznosabb? Ha így gondolkoznánk, akkor nemhogy több, de kevesebb volna a termelés, és éppen ellenkezőleg: kevesebbet tudnánk enni, ami egyáltalán nem hasznosabb. De mért nevezed eszes és ügyes embernek pont azokat a gyengeelméjűeket, akik a matematikának ilyen egyszerű formáit nem ismerik?
Mély tiszteletet éreztem irányukban, ahol a becsületesség és önzetlenség annyira vele születik a polgárral. Meg akartam mondani, de erre sem volt szó. Csodáltam, hogy lehet ennyire becsületes egy állam, mikor erre szavuk sincs. Csak angolul mondhattam, hogy úgy látszik, itt mindenki becsületes és jószívű másokkal szemben.
Persze, a szavakat meg kellett magyaráznom, és mikor nagy nehezen megértette, azon nézetének adott kifejezést, hogy hazámban valószínűleg az ilyen emberek ellenkezője is előfordul, ha arra az emberre, aki a matematikát helyes értelemben képes felfogni, külön szót alkotunk.
Megdöbbenve bámultam rá.
Nemcsak törvény nem biztosítja a becsületességet, de még csak nem is ismerik, mi az. A fogaskerekek tökéletesen egybevágnak, nincs zökkenő, nincs egy csikorgó csapágy a társadalmi gépezetben, és mindezt egyedül a közös lélek ereje tartja egyensúlyban!
Szerettem volna a lélektani motívumokról kérdezni, de könyvtári kudarcomra emlékezve rá kellett döbbennem, hogy a lélekről nincs fogalmuk, éppen arról, ami az egész világon itt látszik legfényesebben ragyogni. De honnan jött mindez, és mi tartja akkor bennök?
Akadozva, elfogódva vallottam be neki csodálatomat. Őszintén megvallottam, hogy elmém felmondta a szolgálatot.
Elmondtam, hogy hazámban mily sokoldalú és körültekintő intézmény biztosítja a társadalom menetét, hogy törvény, pénz, igazságszolgáltatás szabályozza a javak forgalmát, és amellett még hosszú éveken át nevelik a gyermeket erkölcsre, jóra és becsületre, míg őnáluk pusztán a lélek, a közös szellem tartja össze az egészet, méghozzá tökéletesebben.
Valóságos szónoki hév fogott el, mikor arról szóltam, hogy mégsem látom mindezen dolgok közös forrását: mi módon és kitől jön az a lélek, és mi oltja beléjük ezt a csodát?
Kérte, hogy fejtsem ki bővebben a lélek fogalmát.
Azt feleltem, hogy a lélek az, ami az embert jó cselekedetre képesíti. Példának hoztam fel, hogy nálunk is vannak kórházak, valamint menházak az aggok részére.
- És mit gondolsz - kérdeztem -, mi építteti meg ezeket velünk? Nos, ez a lélek.
- A kórházat a kőműves építi gépekkel és betonnal - felelte. - Mi köze ehhez a léleknek?
Első pillanatban bosszankodtam értetlenségén, de eszembe jutott egy klinikai esetem: egy hatéves, született vak fiúcska szeméről eltávolították a hályogot, de még hetek múlva sem ismerte fel az alakokat. Anyját látta, de mégis csak hangjáról tudta meg, hogy hol áll. A gyermek agyában ugyanis még hiányzott a kapcsolat a képek és azok fogalmai között. Hónapokig kellett tanulnia a látást, míg az összefüggéseket begyakorolta.
Ekkor úgy véltem, mindent megértek. Ezek az emberek a rideg realitásokban nevelkedtek, tehát a lelket nem úgy érzékelik, mint mi. Mondhatnám, más érzékszervekkel, nem agyukkal, mert agyuk csak a tapintható és ízlelhető dolgokat fogja fel.
Nekem tehát most ugyanaz a feladatom, mint a látóvá tett fiúcska esetében: rá kell vezetnem a tények és a lélek közti összefüggésre. Képzete feltétlenül van róla, hiszen a kazo maga a legteljesebb lélek, csak nem ismeri fel.
Valóságos haditervet dolgoztam ki, majd azt kérdeztem:
- És ti miért építtek kórházat?
- Mert vannak betegek és aggok. Mi másért építenénk? Nálatok miért megy a beteg kórházba?
Nem értettem, hogy jön ide ez a kérdés.
- Mert meg akar gyógyulni.
- Akkor hogy kérdezheted, hogy miért építünk kórházat? Azért, hogy meggyógyuljon a beteg.
Ez az olcsó aforizma persze nem vett le a lábamról, és elhatároztam, hogy nem engedem kisiklani kezem közül.
- Ez maga a puszta cél - feleltem. - De nem az ok. Embertársainkon segíteni a lélek képesít, ami a betegség ténye és az építés közti hézagot kitöltő kapcsolat. Hogy példát mondjak, olyan, mint a malter a tégla között, amely nélkül szétesnék a fal. Ez indít tehát segítésre. Érted már, mit keresek?
- Most még kevésbé értem. Miért kell itt hézagnak lenni? Ha a betegség és építés közt nálatok nincs közvetlen kapcsolat, hanem egy idegen fogalom ékelődik közbe, úgy ez nem összeköti azt, hanem szétválasztja, mint ahogy a malter is heterogén választóréteg a téglák közt, és az a tény, hogy valamihez ragasztóanyag kell, csak annak széteső voltát bizonyítja. A cementhez nem kell ragasztóanyag, mert önmagában egy anyag, és ezért tökéletesebb.
- Ó, a lélek nem idegen anyag, hanem egész életünk tartalma! Miért kívánna gyógyulni a beteg, ha életének nem lenne lelki célja? És nem a kórház rideg betonja a segítés lényege, hanem ez. Nem elég a csipesz, orvosság és pólya, fő a segítés lelke, mely gyógyítóbb annál. Miért élnénk tartalom nélkül? Mi értelme volna életre gyógyulni, ha a barátság, szeretet, szerelem, érdeklődés, hit ezer szála nem kötne embertársainkhoz, ha a léleknek mindeme sugárzása nem melegítené be életünket, és nem adna a betegnek vágyat ebbe visszagyógyulni?
Persze mindent körül kellett írnom úgy, hogy az összekötő lelki kapcsokat a mágnes erővonalaihoz hasonlítottam. Hosszas magyarázkodás után végül is ezt mondta:
- Testünk atomokból áll, ezek határozzák meg vágyainkat, mert ezek a való világ. Egyéb pedig nem képzelhető, mert nem létezik. Azokról a fogalmakról ugyanis, amiket te a mágnes erővonalaihoz hasonlítottál, tüzetesebb kérdéseim után rendre kiderült, hogy azok se nem mágnes, se nem atomok, se nem rezgés, következésként nem létező dolgok. Ami pedig nem létezik, az nincs.
Szörnyű volt az a rideg gondolkozás, amelynek fagyos atmoszférája megdermesztett. Mindazonáltal arra kért, hogy folytassam előadásomat, mert - mint mondta - úgy véli, mégis van szavaim mögött valami valóságos dolog, csak nem tudom kifejezni.
Ahelyett tehát, hogy meddő elvi vitát folytattam volna vele, hazámról kezdtem beszélni. Elmondtam, mily sokat ér a hű barát, akire bajban is lehet számítani, ha ellenségeink dühe ellen védelemre szorulunk. Hogy miként édesíti meg életünket a barátság, a szerető feleség vagy a meleg családi kör. Hogy mily boldogság téli estéken szeretteinkkel együtt a tűzhely köré ülni, karácsonykor, a szeretet ünnepén ajándékot venni nekik, vagy névünnepünkön meghívni barátainkat, kiknek körében szellemes csevegés indul meg színházról, művészetről, apró eseményekről, és hogy mily széppé teszi az életet, ha őket megvendégelhetjük.
A barátot, gyűlöletet, feleséget, boldogságot, színházat, művészetet és vendégséget persze külön kellett egyenként megmagyarázni. Örömmel láttam, hogy Zatamon nagy figyelemmel hallgatja szavaimat, és előadásomról jegyzeteket készít. Már-már reménykedni kezdtem, de a végén azt felelte, hogy szavaimban némi ellentmondást vél felfedezni.
- Azt hittem - mondta - hogy tanulhatok tőled, mert valami összeműködő segítségről beszéltél, ami helyes matematikai értelemre látszott mutatni, de csalódtam. Nálatok ugyanis a kazo dolgokat pusztán bizonyos csoportokra tartják érvényesnek, ami viszont már azt jelenti, hogy nem kazo, mert másokkal szemben nem tartjátok be. Mert ha egyes személyeket közelállóbbnak képzeltek, és azoknak kedveztek, ezt csak úgy tehetitek, ha ugyanakkor másoknak kevesebbet vagy semmit sem nyújtotok. Vagyis mind a barátoknak nyújtott dolgok, mind az azokon kívülállóknak nem nyújtottak kimerítik a kazi fogalmát. Hiszen a barátok nem szükségből vagy általában az egyensúly alapján kapják, hanem - legalább így veszem ki szavaidból pusztán azért, mert kitaláltátok ezt a kazi fogalmat, hogy "barátság".
Ami pedig ezt a szót illeti: "szeretet", úgy látom, ezzel azt akarjátok jelezni, hogy egy szűk csoporton kívül álló emberekkel létük érdemén alul kell bánni, de akkor miért nevezed ugyanezt máskor gyűlöletnek?
Megdöbbentem értetlenségén, és magyarázni kezdtem a különbséget, de ő megmaradt annál, hogy ami az egyensúlyon és viszonosságon túl van, az kazi, és nincs értelme két külön szóra bontani. Ha pedig mi ezeknek külön értelmet is tulajdonítunk, az csak zavart látásunkat bizonyítja.
- Avagy - mondta -, miért kell létének érdemén felül értékelni a feleséget vagy szeretőt, mikor minden nőnek ugyanazon szervei vannak, valamint, úgy látom, a gyermekek közt is aszerint tesztek különbséget, hogy saját magatokból származott-e vagy sem, holott az idegen magból származott gyermekek is léteznek. Ti azonban az előbbit sajátotoknak nevezitek, holott minden személy csak a magáé, hiszen élete neki született, nem az apának. És az ilyen gyermeknek karácsonykor ajándékot vesztek, a többinek pedig nem. Ezt a gyermek előtt úgy tüntetitek fel, mintha az egyenlőségen és viszonosságon túl adnátok, és méghozzá ezt a ténykedésteket mint valami különösen helyeset állítjátok a gyermek elé, ami kétszeresen is kazi. A gyermeknek ugyanis éppúgy kijár a sajátja a javakból, mint mindenkinek, és helytelen dolog azt úgy tüntetni fel, mintha tőlünk kapná, és méghozzá viszonosság nélkül.
De főleg helytelennek tartotta a karácsonyt, amiből azt olvasta ki, hogy a többi napokon jobban kell gyűlölnünk embertársainkat. Hiába magyaráztam, hogy nem a gyűlöletre, hanem a szeretetre alkották a karácsonyt, megmaradt annál a nézeténél, hogy a szeretet feltételezi a gyűlöletet, mint fény az árnyat, és csak ott teremhet szó erre, ahol az ellenkezője is megvan, és az, hogy valakit szeretünk, már önmagában tartalmazza azt, hogy másokkal szemben károsabban kell viselkednünk, tehát a szeretet maga kazi, ami ellentétet, viszályt, gondot, éhséget, romlást, kazi dolgok lavinaszerű halmozódását és ezzel a termelés és jólét csökkenését hozza magával.
Úgy vélte, nálunk roppant sok behin lehet, akik, bár tudják, hogy helytelenül cselekszenek, mégis igyekeznek többet enni, kevesebbet dolgozni, és másoknak juttatni a munkát, mert beléjük oltódott a szeretet mérge.
Csak azt nem értette, miért nevezzük mi pont azt az állapotot hasznosabbnak, mikor az ételből jut több és a munkából kevesebb, holott szerveinknek általános egyensúlyra van szüksége, és a túlterhelés egyformán káros akár a gyomrot, akár az izmokat terheljük túl.
Láttam, hogy így sohasem fogja megérteni a szeretet lényegét, és ezért megemlítettem, hogy mi, európaiak, mind egy közös, nagy próféta tanításait követjük, aki kétezer évvel ezelőtt kijelentette, hogy minden embertársunkat egyformán szeretnünk kell, tehát nem kis csoportokra terjed ki a szeretet, hanem az egész emberiségre.
Elmondtam, mily széppé és élvezetessé teszi életünket ennek követése, a hit, ami lelkünket megszépíti, gyönyörrel tölti el, vigasztal, és menedéket ad a csapások elől, és hogy mily felemelő a végtelen irgalom tudata, mely a léleknek támpontot ad.
- Nem egyszerűbb lett volna az életet eleve bizonyossá tenni? - kérdezte.
- Nem értem, hogy kerül ide ez a kérdés.
- Bizonyossá, kiszámíthatóvá tenni.
- De miért?
- Hogy ne kelljen a bizonytalanság elől a bizonytalanságba menekülni. Zavart és célszerűtlen okok csak zavart és célszerűtlen okozatra vezethetnek.
Ettől persze nem lettem okosabb. Azt feleltem, hogy válasza sokkal zavarosabb, mint a mi életünk, amit a mindenkire kiterjedő szeretet törvénye biztos alapokra hozott, és összekapcsolta az egész emberiséget.
Erre azt jegyezte meg, hogy mostani szavaim teljes ellentétben vannak a szeretetről előbb elmondottakkal, bizonyosra veszi azonban, hogy a kettő közül az előbbi a tény, mert ha a szeretet valóban az egész emberiségre terjedne ki, akkor nem is lehetne szeretetnek nevezni, mint ahogyan, ha az egész föld felülete a legmagasabb csúcs szintjére emelkednék, senki sem mondaná a földre, hogy annak minden pontja hegycsúcs, hanem síknak neveznénk, és nem is volna szavunk a hegycsúcsra.
Úgy vélte azonban, hogy az a próféta mégis hin lehetett, akiben megvolt a kazo állapota, csak mi nem értettük azokat a matematikai tényeket, miket előadott, éspedig valószínűleg azért, mert nekünk lelkünk van, ami zavarja a megértést, és ahelyett hogy szavait tudomásul véve átszületnénk a kazo állapotába, szavaiban "vigaszt", "szépet", "gyönyört" keresünk. Nyilvánvaló, hogy így nekünk sohasem lesz életünk.
Ez ellen erélyesen tiltakoztam. Elmondtam, hogy az ember lénye végtére is nem keze, lába vagy gyomra, hanem énje. A lélek pedig a szépségből és változatosságból táplálkozik, amelyre éppúgy szüksége van, mint a gyomornak az ételre.
Ezt merőben érthetetlennek nyilvánította, és kérte, magyarázzam meg, mi a szépség, amivel a lélek táplálkozik, és mi tulajdonképpen a lélek, amelynek mind olyan dologra van szüksége, ami az embernek magának szükségtelen, és én mégis azt mondom, hogy a lélek maga az ember. Mert - mint mondta - eddig csak mint a cselekedetek kötőanyagát említettem neki, de úgy látja, hogy az nemcsak válaszfal, ami a való világ tényei közé ékelődik, hanem valami önálló léttel is bír és nagyon zavaros valami lehet. Úgy viselkedik, mint egy élőlény, táplálkozást tulajdonítok neki, és mégsem tudom leírni alakját.
Szavain önkéntelenül mosolyognom kellett. Eszembe jutott egy régi betegem. Mint tanulatlan dokkmunkás került a flottához. Nagy tökfilkó volt az istenadta, akinek kiképzése sok gondot okozott feljebbvalóinak. Kezelése alatt magam is foglalkoztam vele, sokat beszéltem neki az angol flotta dicsőséges hivatásáról, az Egyesült Királyság múltjáról és hogy lelkünk mily édes tápot nyer a tradíciókból.
Midőn végül megkérdeztem, hogy tudja-e már, mi a tradíció, azt felelte:
- Valami pudingféle lehet.
Most hasonló feladat előtt álltam Zatamonnal szemben.
Hogy a lelket és a szépet jobban megvilágítsam, megemlítettem neki szépirodalmunk legjelesebb alkotásait: Shakespeare Hamletjét, Tolsztoj Karenina Annáját és Kreutzer-szonátáját, Ohnet Vasgyárosát, Dumas Kaméliás hölgyét, Ibsen Peer Gyntjét és általában a klasszikus műveket, mik az emberi lélek legmélyére bocsátkoznak le, felszínre hozva és megmutatva az ott kavargó szenvedélyek és indulatok titkos rugóit, pontos analízisben mutatva ki a titokzatos Én rejtelmeit, a meghasonlásokat és tudat alatti gátlásokat, mik néha a legtisztább lelkeket is elválasztják egymástól, disszonanciákba és katasztrófákba kergetik az embert, sőt - mint Raszkolnyikovot - gyilkosságba és mártíromságba is, de ugyanúgy ki is békítik az ellenséggel, sőt akár a halállal is. Kiemeltem, mily mély és tökéletes egy Karenina Anna jellemének ezer változatú analízise, mily élményt jelent meglátni és felismerni önlelkünket Faust doktor és Peer Gynt önmagával vívott küzdelmeiben.
Szavaimat figyelmesen végighallgatta, és a végén azt felelte rá, hogy úgy látszik, mi magunk alkotta hínárokba veszünk el, mert ahelyett, hogy a dolgokat tiszta valóságukban látva, egyszerűen élnénk, inkább részegen bolyongunk lidérces problémák önmagába záródó labirintusában. Azt a véleményét fejezte ki, hogy a lélek valami szörnyű betegség lehet, ami mindent megzavar, és megakadályozza a kazo egyensúly kialakulását. Csak azt nem értette, miért kell a lelket, mint zavaros és terhes valamit, hosszú könyvekben folyton csak analizálni, ahelyett, hogy annak haszontalanságát felismerve mint selejtet eldobnánk, és olyasvalamit keresnénk, amivel élni lehet.
- Nálunk is megesik - mondta -, hogy a metilalkohol, kénsav vagy a cellulóz előállítása nem sikerül. Mindezeket száz- és százféleképpen lehet rosszul csinálni, de őrültnek néznénk azt, aki életét annak szentelné, hogy megírja, milyen a rossz cellulóz, hányféleképpen juthatunk el a rossz cellulózhoz, hányféleképpen mehet tönkre a cellulóz, és hányféle célra nem lehet használni. A mi könyveink csak a jó cellulóz előállítását tartalmazzák, csak annak tulajdonságait ismertetik, amiről azonban nálatok egy szót sem írnak. Főként azonban azt nem értem, miért nevezed alkotásnak azt, ha valaki munkaerejét alkotásoktól elvonva, rossz és helytelen dolgok meddő boncolgatására pazarolja életét.
Hogy rossz és helytelen dolgoknak nevezi alkotásainkat, ez ellen hiába tiltakoztam, beláttam, hogy ezeknek csak a puding a táplálék, így hát csak arra a kérdésre akartam még felelni, hogy egyáltalán miért írják a könyveket.
Azt mondtam, hogy szórakoztatásra, ami az embernek jólesik, tehát szüksége van rá. Arra a kérdésre, hogy mi a szórakozás, megemlítettem az olvasást, játékot és csevegést. Persze, ezeket is kazi dolgoknak nyilvánította.
- Nálatok a beszélgetés is kazi? - kérdeztem meglepetve.
- Nem az a szükséges beszélgetés. De úgy látom, te valami önmagáért folytatott, tehát felesleges beszélgetésről szólasz, ami éppen azért nem is eshet olyan jól, mint az alkotó munka.
- De az alkotó munka utáni időben!
- Olyankor pedig pihenésre van szükség. Avagy mit szólnál az olyan emberhez, aki céljához fáradtan megérkezve leül, és ülve is lépésre járatja tovább a lábát? Akinek pedig ez jólesik, annak élete már kibillent az egyensúlyból, mert az bizonyára éppúgy ki tud elégülni a felesleges, mint a szükséges beszélgetésben, sőt esetleg jobban, és keresi az alkalmat, hogy a szükségestől a szükségtelen javára vonja el idejét, míg mások a szükségessel foglalkoznak, termelnek, ami már nem egyensúly, nem kazo. A felesleges értékelése a csíra, amiből a kazi dolgok születnek, amit te szépnek, szórakozásnak, irodalomnak és egyéb értelmetlenségnek nevezel.
Mindezekből csak azt láttam, hogy voltaképpen nem érti, mit mondok, és megjegyeztem, hogy lényegesen más a munkától ellopott idő és a tisztes munka utáni, felfrissítő szórakozás, ami éppen az elme és test munkaképességét emeli. Ő azonban makacsul hajtogatta:
- Nem létező dolgok műveléséből csak kár háramolhatik, mert mi magunk a létező világban élünk.
Sokat gondolkoztam, hogy példát mondjak olyan szórakozásra, amit a kazo szempontjából sem kifogásolhat. Végre a sakkjátékot említettem meg mint a lélek ártatlan szórakozását, amiből igazán senkire sem háramolhatik kár.
Lerajzoltam a mezőnyt, majd apró papírszeletekre a figurákat, és elmagyaráztam a játékszabályokat, ami, mondhatom, súlyos feladat volt. Soha ilyen nehézfejű tanítványom nem volt. Mikor ötödször elmagyaráztam, hatodszor újra azt kérdezte:
- De mi a cél?
- Az ellenfél királyát kiütni - mondtam, és újra kezdtem magyarázni.
Végre hosszas vállvonogatással beleegyezett egy partiba. Kiléptem egy paraszttal, és intettem, hogy lépjen, mire megfogta királyomat, kitette a tábla mellé, és kérdőn nézett rám.
- És most mi az értelme? - kérdezte bambán.
Bosszúsan visszatettem a figurát.
- Az nem megy ilyen egyszerűen!
- Látod, hogy megy!
- De be kell tartani a szabályokat! Így persze hogy nincs értelme. Ha szabályosan lejátszod, meglátod, hogy lesz értelme.
Nagy nehezen lejátszottuk. Persze megvertem.
- És most? - kérdezte.
- Most én vagyok a győztes.
- Az mi?
- Megnyertem a játszmát.
Hosszan gondolkozott. Látszott, hogy még mindig nem érti.
- És az mi? - bökte ki végül.
- Hogy én győztem.
- Ti egyik szóval magyarázzátok a másikat, amire, úgy látszik, azért van szükségtek, mert egyiknek sincs köze a valósághoz. Mindkettőt magatok faragtátok anélkül, hogy egyiknek is volna tartalma.
Képtelen volt megérteni, hogy - az ő szavai szerint - miért csináltuk a semmit ilyen hosszan és körmönfontan, aminek akkor sem lett volna értelme, ha mindjárt az elején kiütöm a királyát, és azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg egész életünk és közéletünk is abból áll, hogy a semmit komplikáljuk, hogy képzelt bálványok irányítják cselekvéseinket. Márpedig ha a semmit valóságként értékeljük, ebből csak nyomor, viszály és kazi dolgok halmozódása származhatik, ami, úgy látszik, mind annak a betegségnek következménye, amit én léleknek és érzelmeknek nevezek, és ami bennünket elvon az alkotásoktól.
Bántott ez a fitymáló hang, és ellene vetettem, hogy éppen a lélek az alkotások szülője, ez az, ami szárnyal, ami felemeli az embert a szürke földről, és alkotásokra bírja.
Bizonyságul felhoztam a festészetet, megemlítve egy Mona Lisa lebilincselő nagyszerűségét, a templomokat, szobrokat, síremlékeket, középületek díszes márványhomlokzatát, tehát, az előbbieken okulva, mind csak kézzelfogható, valóságos dolgot, amire még ő sem mondhatja, hogy nincs, de makacsul ezt felelte:
- Mindez éppen azt bizonyítja, hogy a lélek elvonja energiátokat az alkotó munkától, kibillenti és mellékvágányra tereli. Csak azt nem értem, hogyan nevezheted szárnynak azt a nyűgöt, ami az élet könnyű megélésében akadályoz, energiátokat tévutakon fecsérli el, problémák labirintusába és értelmetlen meghasonlásokba visz benneteket? Ez a teher nemcsak nem emel, hanem akadályoz az előhaladásban, és lehúz, de nem a földre, mely az élet egyetlen igaz terepe, hanem a föld alá, hol sötétben támolyogtok, és nem tudtok az egyszerű, napfényes valóságra kivergődni. Ennek következménye a sok csapás, gyűlölet, nyomor, középületek, irodalom, bizonytalanság, ajándék, elnyomás, szeretet, hazugság, festmények és mindaz a sok súlyos életteher, amit most elmondtál.
Mindezekből pedig annak újabb bizonyságát olvasta ki, hogy az élet megélésének egyetlen módja a kazo, az összeműködő segítség, mikor mindenki egy közös célért dolgozva, a köznek szenteli életét.
- Ezt persze ti szeretettel, áldozatkészséggel és más ilyen furcsa, a valósággal össze nem függő szavakkal mondjátok, holott ezek a szavak egyrészt nem létező fogalmakat jelölnek, másrészt olyan tettekre vezetnek benneteket, amelyek ellenkeznek a tiszta kazóval, pedig ez a valóságos hasznosság egyetlen módja, csakhogy ti nem ismeritek.
Ezt az egy vádat azután igazán nem engedhettem magunkon száradni. Kijelentettem, hogy hazámban minden polgár egy közös célnak rendeli alá életét, mert tudja, hogy a haza elvesztésével minden elveszett. Mint a közösség szellemének legnagyszerűbb letéteményesét, a hadsereget említettem meg, felsorolva őseink küzdelmeit, amivel megalapították hazám mai világhatalmát.
Zatamon egy darabig figyelmesen hallgatott, de homlokán mind erősebben tűnt fel valami furcsa, aggódó vonás. Majd váratlanul felállt, és megjegyezte, hogy úgy látszik, a mai tanulás megártott nekem, mert szavait meg sem tudom érteni, és amit az utóbbi percekben mondtam, annak nemcsak a valósággal nincs kapcsolata, de még egymással sincs összefüggésben, tehát nem is valószínű.
Újból kezdtem neki magyarázni a honvédelem magasztos feladatait. Háromszor is újra kérdezte, háromszor kellett ismételnem, de végül is csak annyit sikerült vele megértetnem, hogy vannak esetek, mikor a polgárnak életét kell áldoznia, hogy a haza fennmaradjon.
Erre azt kérdezte, mi a haza.
Megmondtam, hogy a polgárok összessége, mire megint az elejét nem értette, és azt kérdezte, hogy tudunk mi összességben úgy élni, hogy külön-külön mind meghalunk?
Letörten legyintettem, ő pedig megállapította, hogy nagyon fáradt lehetek.
Ezzel távozni akart. Hiába tiltakoztam, mondván, hogy mindaz, amit mondtam, a valóságban is úgy van, hiába erősítettem, hogy magam is azzal foglalkozom, hogy meggyógyítom a sebeket, miket előzőleg mások ütöttek, azt felelte, hogy szavaim egyre ellentmondóbbak lesznek, és valamit bizonyára rosszul figyeltem meg.
Én azonban nem hagytam elmenni. Kijelentettem, hogy mindent meg fogok magyarázni, és ő is meg fogja érteni.
Zatamon visszaült.
- De hát miért teszitek mindezt? - kérdezte.
- Mert tudunk érezni.
- Nekünk is ugyanolyan érzékszerveink vannak, mint neked, mégsem tesszük.
- Mert érzitek a hőt, fényt és hangot, de a boldogságot nem.
- Mi hát az, amit te boldogságnak nevezel?
- A lélek kielégülése.
- Az, hogy a lélek jóllakik?
- Valami olyasféle.
Elgondolkozott.
- A te lelked jóllakott, mikor sakkoztunk?
- Igen, mert megnyertem a játszmát. Látod, ennek örömét ti nem élvezitek.
- És hogy éritek el, hogy mindkét fél megnyerje a játszmát?
Nyomott hangulatom dacára elmosolyodtam.
- Hogy képzeled ezt? Azért játszma, hogy egymás ellen, és ne egymásért játsszuk. Az egyik félnek vesztenie kell.
- És a vesztes fél is boldog?
- Nem. Az boldogtalan. De máskor ő is lehet nyertes.
- Akkor miért teszitek boldogtalanná az egyik felet?
Őszintén megvallva, kérdése kissé meglepett, és alaposan össze kellett szednem gondolataimat, hogy megértessem a helyzetet.
- Az úgy van - kezdtem -, hogy a boldogság bizonyos energiaszerzést jelent a léleknek, és mint minden energia, ez is valami nívókülönbségből ered: az eredményekből, miket én értem el, és nem más.
- Fejtsd ki ezt érthetőbben.
Magyarázatul felsoroltam neki a haditengerészetnél szokásos kitüntetéseket, beszéltem a fáraók hatalmáról, maharadzsák kincseiről, majd példaképpen megemlítettem a bélyeggyűjtést is.
- Na és - mondtam végül - mi értelme volna a kitüntetéseknek, ha mindenki mellén ugyanazon kitüntetések függenének? Mi tenné boldoggá az indiai maharadzsát, ha mindenkinek ugyanannyi gyémántja volna, mint neki, vagy a bélyeggyűjtőt, ha mindenkinek volna Mauritiusa?
Fejét csóválta.
- Úgy látom, a boldogsághoz nem is egy, hanem igen sok ember boldogtalansága szükséges.
- A boldogság mint energia az elért nívóval arányos, amit csak másokhoz való helyzeti viszonyunkkal mérhetünk. Valaki minél több ember közül emelkedik ki, annál boldogabb, de ez másként nem is képzelhető. Viszont éppen a boldogság vágya az, ami minket alkotásra és munkára serkent. Enélkül még ma is a fákon mászkálnánk.
Ezt is teljesen érthetetlennek nyilvánította, majd azt vonta le, hogy a boldogság is üres és elérhetetlen délibáb.
- Mert - mint mondta - a dolog természetéből folyik, hogy mindenki más fölé legfeljebb egy ember emelkedhet, tehát a többiek nyilván mindannyian boldogtalanok.
Az volt a véleménye, hogy a boldogság nem is létezhet, mert ha volna, már megszűnne lenni.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem.
- Minden rögeszmétek a megvalósulás pillanatában szűnik meg, és a ti képzelt céljaitok, miket általában kultúrtörekvéseknek szoktál nevezni, épp ebben különböznek a valóságos céloktól. Az éhes ember addig szenved, míg éhes, de ha jóllakott, örül, és örömét nem csökkenti az, ha mások is jóllaktak, mert a gyomrot nem mások éhsége, tehát nem a nívókülönbség fogalma, hanem a jóllakottság anyagi valósága elégíti ki. Lelketek azonban csak mások éhségéből táplálkozik. Az admirális boldogtalan lenne, ha mindenki admirálissá válna, a bélyeggyűjtő pedig tűzbe vetné albumát, ha egy nagylelkű kormányzat, amely a közboldogságot akarja elérni, mindenkinek juttatna Mauritiust. Ahogyan a szeretet általánossá válása annak megszűntét és a kazóba való átmenetét jelentené, éppúgy szűnne meg a boldogság, ha mindenki elérhetné. Ezért törik fejüket hiába bölcselőitek is egy boldog államon. Nos, elképzelhető-e olyan dolog, ami csak addig van, amíg nincs?
Közbe akartam vágni, de ő leintett és folytatta:
- Beszéljünk azonban arról, hogy egyáltalán anyagilag kielégíthetőek-e a kultúrszükségletek? Ugyanis lelketek törekvése sohasem a segítés, hanem mások megrablása, hiszen ez ad nívókülönbséget. Lelketek gyomra azonban feneketlen zsák, melynek telítettsége nem ismer határt. Valóságos gyomrunk köbtartalma meg van határozva. Egy bizonyos mennyiségű ételnél több nem fér bele, és a gyomor túlterhelése éppoly fájdalmas, mint az éhség. Tizennyolc foknál hidegebb és huszonnégynél melegebb környezetben egyformán rosszul érezzük magunkat, de a kultúrszükségleteknek nincs felső határa. Ha királyaitok aranyhintón járnak, és százféle ékszertől nehéz díszruhát viselnek (ami már magában véve is szükségtelen), még mindig nem engedik meg a népnek, hogy maradék munkaerejét saját fizikai léte javára használja fel, hanem piramist építtetnek maguknak, vagy háborút viselnek a többi nép ellen, hogy azokat is nyomorba döntsék a nívókülönbségért. A lélek csak egymás eltiprására, és sohasem segítésére hajszol benneteket, és méghozzá teljesen céltalanul, mert hiszen a cél elérhetetlen.
A boldogságot jóllakásfélének nevezed. De csak a testi jóllakás elégíthető ki, ez azonban teljesen. Ha ez volna célotok, feleslegessé válna köztetek a bíró, rendőr, katona, és szabadon lehetnének az áruk a raktárakban, hiszen kazo ember számára semmi értelme nincs embertársainak munkaerejét arra használni fel, hogy önmagunknak felesleges dolgokat készíttessünk, és az erőt elvonjuk a szükséges alkotásoktól.
Valaha azt mondtad - folytatta tovább -, hogy a pénz a javak igazságos elosztását biztosítja. Ellenkezőleg: csak az igazságtalan elosztást kell a vásárlóerő előre való elosztásával biztosítani. A valóságos célokat az elosztás erőszakos szabályozása nélkül bőven el lehet érni, hiszen testi szükségleteink oly kicsinyek, csak a lélek boldogságának délibábja űz marakodásba. A lélek az örök rablás és harc törvényeinek alapoka.
Nem akartam szó nélkül hagyni a léleknek ilyen ferde beállítását, és ellene vetettem, hogy a lelki boldogságot nemcsak az egymás fölé emelkedésben, hanem a megalázkodásban és lemondásban is megtalálhatjuk. Példaként ismertettem a buddhizmust, amely épp a vágyak teljes leküzdésére törekszik. Megemlítettem a yogikat, akik nem viselnek gyapjúruhát, képesek hetekig nem táplálkozni, mialatt a lélek szárnyain a magasba emelkednek a vágyaktól terhes földről.
- Nem csodálkozom azon - felelte -, hogy a lélek ilyen zavaros és önmagával ellentétes valami, annál inkább, mert a maharadzsák és yogik boldogságában csak ti láttok ellentétet, akik a szeretetet és gyűlöletet is ellentétnek hiszitek.
Majd azzal folytatta, hogy sokkal jobb volna, ha a yogi nem szárnyalna, hanem a földön maradna, és nyugodtan táplálkozna a szent tehén húsából, mert - mint mondta - fizikai létünkön semmiféle szárnyalás nem tud változtatni, és a kazo szempontjából egyaránt káros, ha saját testünket nyomorítjuk meg vagy másét, mert minden test egyforma és valóság.
- Az - mondta -, hogy a lélek titeket egymás fölé vagy alá űz, egyaránt azt bizonyítja, hogy nem az egyensúlyra és harmóniára való, hanem abból billent ki benneteket.
Jellemzőnek találta, hogy éppen ott vannak maharadzsák, ahol a fakírok lelke a magasban szárnyal, míg testüket a tetvek marják, és éheznek.
- Testünk atomokból áll - ismételgette -, és ezen semmiféle lelki szárnyalás nem változtat. Kazi szándékkal el lehet ugyan képzelni, hogy nem levegőre és ételre, hanem éhezésre és gyémántra van szükségünk, sőt elérhetjük, hogy örömünket természetellenesre fordítjuk, amit te igen helyesen nevezel boldogságnak, megkülönböztetésül a természetes örömtől, de tüdőnket és emésztőszerveinket úgysem tudjuk átalakítani. Sőt ez nem is szükséges, hiszen a természet akaratát oly könnyű kielégíteni, míg a gyémántot, piramist és aranykocsit oly nehéz létrehozni, és csak gyomrunk és tüdőnk rovására tehetjük.
Általában képtelen volt különbséget találni a maharadzsák és fakírok élete között. Mindkettőt egyaránt betegnek nevezte.
- Tehát mi a voltaképpeni véleményed a lélekről? - kérdeztem, mert kissé hosszúra nyúlt a vita, és szerettem volna az eredményt röviden összefoglalva hallani.
- A lélek betegség, mert diszharmóniában áll a testtel. Míg a testet biológiailag átalakítani és hozzá hangolni nem tudjátok, addig mindig romlástokat fogja okozni.
Pár pillanatig viaskodtam magammal, hevesen akartam válaszolni, bár tudtam, hogy ezzel semmit sem érek el. Hogy mégis fékezni tudtam magamat, azt inkább annak köszönhettem, hogy eszembe jutott: vitánk során teljesen eltértünk a tárgytól, és a legfontosabbra még most sem kaptam választ.
Már az ajtónál volt, mikor utánakiáltottam, hogy még csak egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni.
Zatamon megfordult, én pedig megkérdeztem:
- Azt mondd meg, mi tartja bennetek a kazo szellemet? Ha nálatok nincs törvény, igazságszolgáltatás, nevelés, mi az, ami mégis fenntartja azt, amit kazónak és egyensúlynak nevezel?
- Hogy mi tartja fenn az egyensúlyt?! Hát az egyensúly maga! Csak különböző súlyok billentik ki a mérleget!
Tehát megint egy olcsó aforizmával akarja elütni a dolgot! Ez a makacsság hovatovább azt a gyanút ébresztette bennem, hogy talán nem is olyan értetlen, mint ahogy mutatja, hanem féltve őrzött titkokat rejteget előlem. De most már elhatároztam, hogy nem engedek mellébeszélést. Vagy feleljen a kérdésemre, vagy mondja meg, hogy nem közölheti a titkot.
- Hajlandó vagy-e végül is felelni a kérdésemre? - tettem fel az egyenes felszólítást.
- Voltaképpen mit nem értesz?
- Nem értem ezt a teljes együttműködést! Azt, hogy itt senkinek sincsenek eltérő, egyéni céljai. Hogy képzelhető el a törvény nélküli törvény, az erkölcs nélküli erkölcs? Hol van az erő, ami a pályák betartását biztosítja?
- Nem tudom - felelte -, hogy lehet ilyent kérdezni. Mi kényszeríti a bolygókat, hogy elliptikus pályájukat betartsák, ha nem maguk a bolygók, melyek tömegének vonzása így adódik ki?
Majd arról beszélt, hogy a vonzás sem különálló valami, hanem maga a bolygó, tehát minden, ami történik, azért történik így, mert minden, ami van, létezik. Majd így folytatta:
- Erő csak akkor kellene, ha más pályára akarnád őket bírni, mert az erő csak az egyensúly kibillentéséhez szükséges. Ezt az erőt adja nálatok a lélek. Ti a kazót az összeműködés acélerős törvényének nézitek, és törvényhozót kerestek, holott az egyszerűen csak van. Teljes rend csak a magától levőtől eredhet, mert ezt minden dolog biztosan betartja. Ezt a fizikában a legkisebb ellenállás útjának nevezik, ami például a szabadon eső test számára a függőleges. Minden törvényhozás csak káros beavatkozás, mert kibillenés, hibák forrása és bizonytalanság. Egyszóval: kazi.
- Talán ne beszéljünk a kozmoszból vett, amúgy is kétes hitelű példázatokban - feleltem türelmetlenül -, mert ez ismét félrevezeti vitánkat. Én a ti társadalmi rendszeretekről szeretnék felvilágosítást kapni.
- Úgy beszélsz, mintha az ember nem a kozmosz tagja volna. Neked hasonlat a valóság, és így igazán nem csodálom, ha viszont nem létező problémáitokat valóságnak hiszitek.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem. - Csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy a gravitáció és a kazo...
- De igen. Az ember is a kozmoszban él, tehát a kazo nem törvény, nem szokás, hanem maga a kozmosz valósága, amellyel lényegileg is azonos. Minden, ami a világon létezik, a kazo szerint létezik, mert a kazo az általános valóság. Ami ezenkívül van, az nem létezik, mert kazi, ami maga a nemlét.
Szavain hosszan gondolkoztam. Korrekt gentlemanhez illően azokat nem elvetni, hanem megérteni kívántam. Minden mondatát újból, lelkiismeretesen átgondoltam, de minél inkább törtem a fejemet, annál zavarosabbnak tűntek fel előttem.
Végül is arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy elveik nem egyebek sületlen zagyvaságoknál, amelyek a józan angol felfogás számára teljesen érthetetlenek, és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az én helyemben hazámnak minden művelt polgára hasonló véleményre jutott volna.
Az egész beszélgetésből tehát csak azt ismertem meg, hogy mi nincs nálunk, és mire képtelenek. Vajmi kevés ahhoz, hogy a hin élet titkát megértsem.
Elhatároztam, hogy egyelőre felhagyok a kutatással, az időre és személyes tapasztalataimra bízva problémáim megoldását.