Szerzőt kibocsátják a városba, ahol igen furcsa dolgokat tapasztal - A hinek egyáltalában nem ismerik a pénzt, mégis gazdagok - Szerző vitája a pénzről és a termelésről - Megismeri utcáikat, parkjaikat, az éttermet és a könyvtárt - Meddő kutatásai a hinek múltja és erkölcsei után
Így tehát mint szerény tanuló vagy szerintök belohin, ki voltam téve annak, hogy az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomám dacára szégyenszemre beosztanak valami alsóbb fokú iskolába.
Azt be kellett látnom, hogy természettudományi ismereteik fejlettebbek, de mint hazám hű polgára, jól tudtam, hogy nemcsak objektív tények vannak a világon, hanem hazafiúi kötelességek is, és óvakodtam ezt a tényt előttük is elismerni, nehogy alaptalan tápot nyújtsak nemzeti felfuvalkodásuknak.
Hogy tehát e méltatlanságot elkerüljem, tapintatosan megemlítettem Zatamonnak diplomámat, amely minden szerénységem mellett is tanúsít némi tudást és tanultságot. Nem mulaszthattam el azonban megjegyezni, hogy ennek semmibevétele egyben nemzetem lebecsülését is jelentené.
Zatamon azonban azt felelte, hagy az élet mindenkinek magánügye, ő tudja, milyen ismeretei hiányoznak. Belohinségem csak azt jelenti, hogy bárkitől bármit kérdezek, az felelni fog.
Így tudtam meg, hogy voltaképpen nem is vagyok a kórházhoz kötve, bármikor kimehetek a városba, csak egy igazolványt kell magammal vinnem, ami bizonyítja, hogy belohin vagyok, mert különben nem kapnék minden kérdésemre választ.
Ez kissé meglepett, és még furcsább megvilágításba helyezte előttem amúgy sem túlságos udvariasságukat. Zatamon e tekintetben csak azt mondta, hogy a behinek szoktak feleslegesen kérdezősködni, és a túl kíváncsi embert a hinek esetleg behinnek nézik.
Erre még inkább csodálkoztam, megkérdeztem, hogy miért, de válasza megnyugtatott.
- A behinek - úgymond - sokszor megállítják a járókelőket, és a legkülönbözőbb nem létező, tehát kazi dolgokról kezdenek beszélni.
Itt jegyzeteit vette elő, és abból olvasott fel részleteket:
- Az egyik behin például azt állította, hogy a szilvát nem kell megenni, hanem eltenni és szemlélni. Mikor az okát kérdezték, ezt felelte: "mert kék". Egy másik azt erősítgette, hogy a fák beszélnek, egy harmadik azt, hogy az embereknek szenvedniök kell, mert az az éhséget csillapítja, egy negyedik azt követelte, hogy akik őt meglátják, tegyék kezüket a hasukra, egy ötödik pedig sapka helyett drótkarikát tett a fejére, és mindenkinek magyarázni kezdte, hogy az neki megfelelőbb, mert így ő magasabb.
Ez végre megnyugtatott. Láttam, hová céloz, és én is megnyugtattam őt, hogy nálam elmezavartól nem kell tartania.
Az igazolványt azonban kiállította, én pedig elhatároztam, hogy kimegyek a városba.
Ennek a kirándulásnak első meglepetése az volt, hogy a hineknek nincs pénzük.
Már idejöttömkor feltűnt ugyan, hogy akkori vezetőm sehol sem fizetett, de hogy a pénz teljességgel hiányozhat, akkor nem tudtam elképzelni.
Erre mindjárt akkor jöttem rá, mikor a kórház földalattivasút-állomására kiléptem.
Biztosra vettem, hogy ilyen haladott város vasutai elfogadják az idegen valutát, tehát szemem rögtön a pénztárt kereste. Minthogy ezt sehol sem láttam, a legelső hint meg akartam kérdezni, de most jutott eszembe, hogy alapos tanulásom dacára nem tudtam, hogy hívják nyelvükön a pénzt és a pénztárt. Érdekes, hogy ez a hiány eddig nem tűnt fel.
Tudtam azonban, hogy hazám a humanitás és a kultúra terjesztésében mindig vezető szerepet játszott, mire ékes bizonyíték gyarmataink és az ilyen értelmű szavak nemzetközi elterjedtsége, tehát a legelső hinhez odalépve, így szóltam:
- Money! Business!
Legnagyobb csodálkozásomra nem értette, mire tárcámat elővéve, ércpénzt mutattam neki, és nyelvükön megmagyaráztam, hogy szeretném becserélni az övékre, de azt felelte, hogy náluk ilyen nincs.
Erre megkérdeztem, hogyan juthatok a villamoson a városba, mire szó nélkül megfordult, és ott akart hagyni. Én éppen felháborodva akartam tiltakozni az alaptalan gőg ellen, amilyent még Spanyolországban sem tapasztaltam, mikor eszembe jutottak Zatamon szavai, és belohin igazolványomat elővéve, felmutattam neki.
A hin egyszerre megváltozott, és részletesen, szinte bőbeszédűen elmondta a felszállásnak minden technikai részletét. Hogy az ajtó nyílása után be kell lépni, leülni s a többi. Kijelentettem, hogy nem vagyok hülye, hanem azt kérdeztem, hogy kell-e valakinek ilyen fémdarabokat adni, hogy a kocsi elvigyen.
Ő viszont azt felelte, hogy aki nem ismeri a felszállás technikai részleteit, az nem feltétlenül hülye, de aki fémdarabokat akar a kocsi indításához használni, bár jól tudja, hogy a kocsit villany hajtja, annak ép elméjében már könnyebben lehetne kételkedni, és ebbeli nézetétől csak belohin igazolványom tartja vissza.
Mondhatom, sok kínba került, míg megértettem, hogy a pénzt egyáltalán nem ismerik.
Mikor a kocsi megérkezett, és beszálltunk, első kérdésem az volt, hogy ők hogyan bonyolítják le az áruforgalmat. Kiderült, hogy minden teljesen pénz nélkül történik. A gyárak és az őstermelés kitermeli a javakat, de fizetést senki sem kap. Ellenben a javak közprédául állanak a raktárakban, melyekből mindenki annyit visz el, amennyit akar. El nem tudtam képzelni, hogy e fejetlenségben hogyan tudják fenntartani a rendet.
Képzeljük el, mi lenne, ha például vasutaink kalauz és jegy nélkül, ingyen szállítanák az utasokat. A biztos csődtől eltekintve is nem volna az a kocsipark, ami a megnövekedett forgalmat le tudná bonyolítani.
Megkérdeztem hát, nem fordul-e elő náluk, hogy az emberek céltalanul és feleslegesen utazgatnak a villamoson.
- Nem - felelte. - Ez már kazi volna.
- De így, kalauz nélkül mégis könnyen előfordulhat!
Persze meg kellett magyaráznom, hogy mi a kalauz, mire azt felelte, hogy éppen az volna kazi, ha egy ember csak azért volna a villamoson, hogy céltalanul és feleslegesen utazgasson, holott a kocsi nélküle is megy.
Újból meg kellett magyaráznom, hogy a kalauz arra való, hogy a céltalan és felesleges utazgatásokat megakadályozza, amire az ember egyébként igen hajlamos.
- De miért tenné? - kérdezte. - Hiszen mindenkinek van alkalma idejét hasznos foglalkozással tölteni.
- Hát hogy, mondjuk, munka helyett kiutazzon a hegyekbe, ott leüljön, és jólesőt lásson.
Szépet akartam mondani, de erre sincs szavuk, valamint a turisztikára sem.
- Hogy esne jól - felelte -, ha valaki pihent izmokkal tétlenül leül az erdőben? Aki nem dolgozik, az nem érzi jónak a pihenést.
- Nem leülni, hanem hogy, mondjuk, felmenjen a hegyre, hogy jólessen nézni a környéket és a virágokat.
A gyönyörködésre sincs szavuk.
Nem értette, mire elmondtam, hogy nálunk vannak, akik nem dolgoznak, de elernyedt izmaikat sporttal edzik, amiből meg azt következtette, hogy eszerint azok nehéz szellemi munkát végeznek, és kijelentette, hogy ilyenek számára ők is rendes tornatermeket és erdei üdülőket tartanak fenn.
De semmiképpen sem értette, hogy ha valaki szellemi munkát sem végez, mért nem áll a gép mellé vagy tol talicskát, mikor az sokkal értelmesebb és érdekesebb, mert hasznos munka, mert valóság, míg az önmagáért űzött sport csak képzelt munka, halvány pótszere az életnek, amiben a szerencsétlen sportolók nem részesülnek.
Megjegyeztem, hogy az élet örömeiben éppen azok részesednek, akiket mi gazdagoknak nevezünk, szemben a szegényekkel, és a gazdagok nem végeznek munkát.
- És kiket neveztek gazdagoknak, kiket szegényeknek?
- Ezek a szavak a pénz elosztását jelentik. Gazdag az, akinek sok pénz jutott, szegény az, akinek kevés van belőle.
- És minek alapján oszlik meg a pénz?
- Ha valakinek sok pénze van, az gazdag. Az ilyen gyárat alapít vagy kereskedik. Ez tehát több pénzt keres, mint a szegény, akinek ehhez nincs elég pénze.
Ezt kissé zavarosnak minősítette, homályosan valami "természetes kiindulópontot" követelt, és hosszas magyarázat után is csak annyit értett meg, hogy némelyeknek sok pénzük van, másoknak kevés. Majd, némi töprengés után felkiáltott.
- De hiszen eszerint pénz nincs is!
- Hogyne volna! - mondtam meglepetve.
- Ami a természetben nincs, az egyáltalán nincs.
És hiába mutattam meg neki a pénzemet, csak megerősítve látta állítását, mert - úgymond - valahányszor ő pénzt kért tőlem, csak papírt, aranyat vagy ezüstöt tudtam neki mutatni, de pénzt nem.
Sohasem szerettem a szellemtelen szójátékot, és csak udvariasságom nem engedte erre figyelmeztetni. Ezért tehát inkább arról kérdeztem, hogy ők hogyan bonyolítják le a cserét.
Erre azt felelte, hogy nem tudja ugyan, miért kellene kicserélni, mondjuk, kabátainkat, hisz az övé ugyanúgy jó neki, mint nekem az enyém, de ha ennek mégis szüksége merülne fel, akkor sem érti, mi köze ehhez a pénznek.
- Mert a pénz megkönnyíti a cserét - feleltem -, és így előmozdítja a gazdasági fejlődést.
Erre mindjárt megváltozott, zsebéből jegyzőkönyvet vett elő, és kért, hogy fejtsem ki ezt bővebben, mert hasznos tanulságait közölni szeretné az illetékes termelési tényezőkkel.
Én pedig boldogan álltam rendelkezésére, annyival is inkább, mert tudtam, hogy haladottabb intézményeink ismertetésével hazám dicsőségét öregbítem.
Részletesen elbeszéltem, hogy a pénzt egy központi bank bocsátja ki, különböző címletekben, melyből mindenkinek jut érdeme szerint, és ez egyben jogosítvány, hogy a pénz birtokosa a közös munka gyümölcséből megfelelően részesedjék. Elmondtam a pénz előnyeit, hogy bármily jószágra becserélhető, és így szabad választást biztosít a javakban. Hogy a pénz révén lehetővé válik, hogy eladott cikkeink ellenértékét tetszés szerinti időben és felosztva vagy egyesítve váltsuk át más cikkekre s a többi.
Annak a nézetének adott kifejezést, hogy a csere mégsem lehet könnyebb, ha ezt a pénzcserével összekötve, a munkát megkétszerezzük, de - mint mondta - ez nem is fontos, inkább arra kíváncsi, mennyiben mozdítja elő a pénz a termelést.
Megmagyaráztam, hogy így sok kispénzű ember összeállhat, és gyárat alapíthat, éspedig úgy, hogy részvényeket vásárolnak.
- Az mi? - kérdezte.
- Az emberi elme egy másik nagyszerű találmánya. Egy másik papír, amit a pénz ellenében adnak.
- És ha így megháromszorozzuk a csere munkáját, hol a könnyítés?
- Ott, hogy ezek a papírok indítják meg a munkát.
Gyanúsan nézett rám.
- Mit szólnál ahhoz - kérdezte -, ha azt mondanám, hogy innen az ülésről csak akkor tudnék felállni, ha előbb noteszomnak egy lapját neked nyújtanám át? Ugyebár, ennek semmi köze a valósághoz, tehát nem létező dolog?
Megdöbbentett ez a naivitás, de igyekeztem nevetésemet visszafojtani. De hiába magyaráztam, hogy a pénz hogyan indítja meg a munkát, konokul azt felelte, hogy már érti a dolgot, de úgy látszik, mi nem értjük, mert a munka megindításának minden józan elme szerint egyetlen előfeltétele a munka megindítása, nem papírok csereberélése, melyek a valóságban nem is léteznek, és kár kitalálni.
Bizonygattam, hogy a pénz nagyon is létezik, és hogy ez mennyire igaz, annak fényes bizonyítéka a világválság, amely miatt valósággal megállott a termelés.
- És miért? - kérdezte.
- Mert nincs pénz.
Mire megint azt kérdezte, hogy miért találunk ki olyat, ami nincs.
Türelmem végére értem, bosszúsan hallgattam, és ő sem kérdezett többet. Azt hittem, megsértődött. Egypercnyi hallgatás után azonban ugyanolyan szenvtelen hangon megszólalt:
- És hogy tudjátok a pénz ellenére biztosítani, hogy kazi cselekedetek ne forduljanak elő?
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy senki se vegye el a másik sajátját, és senki sajátját ne vegye el a másik.
Csodálkoztam, hogy kérdezhet ilyet pont ő, akiknél a javak közpréda, tehát nem is létezhetik a saját fogalma. Megmagyaráztam, hogy éppen a pénz biztosítja a társadalmi egyensúlyt, vagyis hogy mindenkinek fogalma legyen róla, hogy mi a sajátja.
Ő pedig a legártatlanabb hangon magyarázta, hogy már tudja, hogy mi zavarja a mi látásunkat. Mikor a gazdag ember pénzt ad az áruért, olyan érzése van, mintha valamit egyensúlyba hozott volna, és ha vásárlásaival már jóval túl is haladta a sajátját, akkor is azt hiszi, hogy a kazo egyensúly határán belül maradt.
Gazdagjainkon mélyen szánakozott, hogy így megfosztottuk őket látásuktól, nem dolgozhatnak, kényszerítjük őket mások kenyerét elenni, miáltal a termelés csökken, és nő a nyomor.
Ez ellen élénken tiltakoztam, mondván, hogy éppen gazdagjaink tartják fenn a gyárakat és vállalatokat, miáltal sok szegény embernek adnak kenyeret.
Ezt megint nem értette, mire megmagyaráztam, hogy milyen nagy hasznot jelent az országra a nagypénzű ember, hogy például, ha valaki külföldről jön be hozzánk, megtiltjuk neki a munkavállalást, hogy el ne vegye mások kenyerét.
Amint beszéltem, kutatóan nézte arcomat, majd válasz helyett újra elkérte belohin igazolványomat. Hümmögve többször átolvasta, és azt mondta, úgy látszik, ma kissé kifáradtam a tanulásban, jobb lesz, ha néhány órát sétálok a levegőn.
Élénken tiltakoztam, kijelentettem, hogy elmém teljes tisztaságának birtokában vagyok, és azt, hogy mindez nem ostobaság, bizonyítja, hogy Európa legfejlettebb gazdaságú államában mindez tény és valóság.
Ő azonban nem válaszolt.
Bosszantott ez a gőg, és csak vendég mivoltom tudata akadályozott meg abban, hogy sérelmemért elégtételt vegyek.
Így szótlanul utaztam tovább, ő nem érdeklődött célom felől, én pedig, mikor a folyópartra értünk, találomra kiszálltam.
A parton elhúzódó széles, nagy parkba mentem, amely a gondozottság és elhanyagoltság iskolapéldája volt egyszerre. Tükörsimára hengerelt, kavicsos utak, ezüstfényű lámpaoszlopokkal, néhol földbe süllyeszthető üvegfallal védett sétány és sok gumiülésű szék.
Viszont sem szobrokat, sem szökőkutakat nem láttam. Pázsitjukon a fűvel együtt nőtt a dudva, a fákat csak felületesen nyírták, dísznövénynek pedig nyomát sem láttam. Meg kellett azonban adni, hogy a levegő kitűnő volt, mintha nem egy nagyváros közepén levő parkban, hanem valóban kint az erdőben lennék.
Egy kis terület alacsony zsineggel volt körülvéve. Belül, a fű között, néhány sarjadzó faültetvényt láttam. A zsineg mellett tábla volt, ezzel a felírással:
"Nem hasznos ide belépni"
A park egyik részén egy tisztásra jutottam. Egyedül itt láttam nyírott füvet.
A tisztást félkör alakban kényelmes napozóheverők szegélyezték, melyeken itt-ott emberek hevertek vagy ültek. Néhány tornaszert láttam és furcsa villamos gépeket, melyeknek rendeltetéséről fogalmam sem volt.
A legérdekesebb azonban a középen elhelyezett büfé volt. A büfé falán csapok, melyek hideg tejet és üdítő italokat adtak, egy hűtőszekrény, benne papírdobozokban különböző szilárd ételek és egy rekeszben papírpoharak.
A hinek egymásnak adták a kilincset, ettek, ittak, kiszolgáló személyzetnek nyomát sem láttam.
A napozókon neglizsében heverő hinek, a gazdátlan büfé és az egész miliő ugyanazt az intim benyomást keltették bennem, mint ideérkezésem alkalmával a rizsföldek: mintha nem köztéren volnék, hanem egy vendéglátó főúr garden-partyjára volnék hivatalos. Mondhatom, európai szememnek nagyon különös volt látni a társadalmat, melynek minden tagja gazdag anélkül, hogy egyetlen pennyje volna. Mintha az egész társadalom egy háztartást alkotott volna, melyen belül nincsenek pénzügyi problémák, írott szabály, elhatárolt terület, állásgondok, hanem ahol a családtagok szabadon járnak-kelnek, segítenek egymásnak a házi munkában, és az asztal közepére tett tálból kimerik részüket. Meleg, barátságos és családi hangulatot éreztem, amilyet emberek között még sohasem.
És mindezekkel oly éles ellentétben volt a hinek teljes szótlansága.
A közpréda új, friss benyomása magamat is elragadott, és felhajtottam egy gyümölcsszörpöt, de jólneveltségem nem engedte, hogy nagyon igénybe vegyem vendégszeretetüket. Magam mellett éreztem az udvarias házigazdát, aki bár úriemberhez illően kínálja, de nem nézi jó szemmel a torkos vendéget.
A büfé mellé állva néztem a hinek jövés-menését. Valami felfoghatatlan ellentét nyilvánult meg az egészben. Az a csodálatos gondoskodás az emberekről, ami a meleg, családias szeretet legfelsőbb fokára látszott mutatni, és hogy amellett itt mégis mindenki idegen, még csak egy köszönést sem hallani. Egyik a másik számára egyszerűen nem létezik.
Szerettem volna egyikkel beszédbe elegyedni, hogy megkérdezzem efelől. Végül az egyiket meg is szólítottam.
- Úgy látszik, szép időnk van - mondtam.
Az rám nézett, egy pillanatig állt, majd válaszra sem méltatva, otthagyott.
Mondhatom, modoruk határozottan sértő. De nem volt sok időm töprengeni rajta, mert ebben a percben egy enyhe szélroham jött, és a következő pillanatban szemem fájdalmasan zárult össze. Porszem került bele, én pedig bárhogy is dörzsöltem, nem akart kijönni.
Fejemet lehajtva, vakon álltam, mikor jobbról és balról két kéz fogta meg karomat. Amint makacsul lezáródó pilláim látni engedték, két hin fogott meg, és vezetni kezdett.
Ennyi gyöngédség rendkívül meghatott, és zavartan hebegtem néhány köszönő szót, ami annál nehezebb volt, mert ilyen szavakat sem ismertem.
Azt hittem, vízcsaphoz vezetnek, és annál nagyobb volt meglepetésem, mikor egy útra kiérve megálltak, a legelső autót odaintették, besegítettek, aztán szó nélkül eltűntek, az autó pedig megfordult, és nagy sebességgel elfutott velem.
Jóformán időm sem volt kérdezni, hová megyünk, mikor már meg is állt, a vezető kisegített, egy házba vezetett, ott átadott egy harmadiknak, és ő is eltűnt, mint a kámfor.
Ez utóbbi egy orvosi műszerekkel teli szobába vezetett, leültetett egy székbe, mire jött egy negyedik, aki szemhéjamat felemelte, kivette belőle a porszemet, utána azt mondta: kész, és eltűnt az ajtón.
Tanácstalanul álltam egyedül a rendelőben, és nem tudtam, mi fog történni.
Úgy tízpercnyi várakozás után végre eluntam a dolgot, az elsőtől, aki utamba akadt, megkérdeztem, hogy kell-e még valamit tennem, de mint eddig mindenki, ez sem a kérdésre felelt, hanem azt mondta, hogy az az én dolgom, és otthagyott. Erre eltávoztam.
Így hát megint az utcán voltam, és az előzőeket átgondolva úgy tűnt fel az egész, mint egy nagy automata, amely a bedobott tárgyat elkapja, egyik kar a másiknak adja, a kerekek megtisztítják, fényesítik, hajtogatják, hengerelik, és a végén kihull a kész áru, amiről azonban sem a tárgy, sem a gép nem tehet, mert egyszerűen megtörtént az egész.
Utcáikat járva, tüzetesen szemlélhettem berendezéseiket. Minden ötven lépésre nyilvános telefont láttam a házak falába süllyesztett fülkében, ami persze szintén ingyen működött. Sok raktárt láttam, miknek tartalmát a felírás hirdette, odabent pedig a fogpasztától a dinamógépig minden cikk gazdátlanul, de a legnagyobb rendben felhalmozva, és mindenki annyit és azt visz belőle, amennyit és amit akar.
Láttam postahivatalt, de csak csomagokat hoztak feladni. A csomagokat pedig nemcsak nem jegyezték be, de a legtöbb tárgyat be sem burkolták. Egy komplikált mikroszkópról cédula lógott, arra volt felírva a cím. A hin letette egy hosszú asztalra, és távozott. A feladókon kívül egy lelket sem láttam a teremben.
Hátul két ajtót láttam, ezzel a felírással: "Irányító helyiség." Alatta egy másik tábla: "Bent szellemi munka folyik." Nálunk ezt így írták volna ki: "Tilos a bemenet."
Tízpercnyi figyelés után láttam, hogy az asztal megindul, és az ajtón keresztül eltűnik az irányító helyiségben, mialatt a terem másik oldalán egy ugyanolyan asztal jön ki üresen. Az bizonyos, hogy itt nem volt sorban állás, de fel nem tudtam fogni, hogy lehet ekkora forgalmat feljegyzések, vevények ellenőrzése nélkül pontosan és biztonságban lebonyolítani.
Bár igen nehéz őket beszédre bírni, de előbbi szolgálatkész viselkedésük felbátorított, és meg is kérdeztem az egyik feladótól.
Azt válaszolta, hogy ha minden küldeményt könyvbe jegyeznének, az nemhogy segítené, de hátráltatná a forgalmat.
Megkérdeztem, nem fordul-e elő ilyen könnyelmű kezelés mellett, hogy bizonyos kezek között egyes csomagoknak lába kél. Erre azt felelte, hogy egy régen bebizonyított fizikai tétel szerint a természetben anyag nem veszhet el.
Akkor megint az az érzésem támadt, hogy ez is másról beszél, de később rá kellett jönnöm, hogy a lopást egyszerűen nem ismerik, ami őszinte bámulatra ragadott. Így még rejtélyesebbnek tűnt fel előttem ez a nevelés nélküli erkölcs, minek fenntartására a technikai ismeretek önmagukban semmi esetre sem elegendők. Valaminek lenni kell mögöttük, az bizonyos, de mi az, és hogyan fogom megismerni?
Aztán megkérdeztem, hol adják fel a leveleket és táviratokat, mire kiderült, hogy minden lakásnak és üzemnek saját csőpostavezetéke van, amibe a leveleket behelyezik, az elhozza a központba, az viszont ugyanígy továbbítja a címzettnek. Megjegyezte, hogy ez kissé nehézkes módja a levelezésnek (számomra csodálatosan könnyű volt), de a jövő évben új csőpostadobozokat helyeznek üzembe, melyeken egy beállító szerkezet lesz. Ennek beállításával a doboz magától eltalál a címzett vonalára. Levelezés azonban alig van, az üzeneteket többnyire telefonon bonyolítják le. Ha a keresett szám nem jelentkezik, az sem baj, mert az üzenetet a készülék felveszi, szalagra rögzíti, és bármikor lehallgatható.
Gyomrom korgása azonban az ebédidőre figyelmeztetett, tehát a legelső étkezőbe betérve, asztalhoz ültem, és a futószalagról leemeltem az ebédemet.
Velem szemben nemsokára más is letelepedett, én pedig azon elmélkedtem, mit csinálnak itt voltaképpen az emberek, ha itt sincs kiszolgáló személyzet. A pincérnélküliséget már ismerem, de itt új probléma merült fel számomra. Azon töprengtem, hogy kerülik el a gazdasági katasztrófát ott, ahol az embereket mindenünnen kiszorítja a gép.
Eszembe jutott, mennyi gondot okoz hazámnak a munkanélküliek elhelyezése, hány hivatalt kell pusztán szociális okokból fenntartani, és hány gép működését megtiltani, hogy az alkalmazottaknak kenyeret biztosítsunk. Hány ember keresi meg nálunk kenyerét azzal, hogy mint pincér, kalauz, postatiszt, könyvelő, portás, pénztáros, rendőr, lelkész, fogházőr vagy katona részt vesz a nemzeti munkában. Mily áldásos mindezen intézmények léte, és még elgondolni is rossz, mi lenne, ha ezen állások megszűnnének, és az emberek milliói kenyér nélkül az utcára kerülnének. Hiszen az iparban így is munkanélküliség tombol.
Asztaltársamat megszólítva, megemlítettem neki mindezeket, de azt felelte, hogy felesleges beszélgetéssel nem érdemes az időt elfecsérelni. Érdekes, hogy szolgálatkészségük milyen kiszámíthatatlan. Lassan arra jöttem rá, hogy ha intézményeikről kérdezem őket, a legmesszebbmenően útbaigazítanak, de ha egyéni gondolatot vetek fel, vagy hazai intézményeinkről teszek említést, feleletre sem méltatnak. Engem azonban izgatott a kérdés, és belohin igazolványomat elővéve, sikerült asztaltársamat megszólalásra bírnom.
Megkérdeztem tehát, hogy képes ennyi ember pusztán a termelő foglalkozásokból megélni. Kérdésemen nagyon elcsodálkozott, és csak háromszori ismétlésre hitte el, hogy tényleg ezt kérdezem.
- Most sem értem azonban - felelte -, hogy mi kérdeznivaló van ezen. Ha kevesebben termelnénk, úgy nyilván kevesebb jószágot hoznánk létre, tehát rosszabbul élnénk.
- De nem szorítja ki a gyárból a gép az embert?
- Gépeink közt mindig akkora helyet hagyunk, hogy kényelmesen lehessen köztük járni.
- Nem úgy értem. A gép sok ember munkáját végzi el, miáltal sokan feleslegessé válnak, és a termelt áru jó része is felhasználhatatlan lesz.
- A gépet éppen azért készítjük, hogy legyen eszközünk, amivel többet állíthassunk elő. Avagy hogyan volna képzelhető, hogy ruhát azért készítenénk, hogy ne öltözzünk bele?
- De hogyan tud az iparban ennyi rengeteg ember dolgozni?
Ezt megint nem értette.
- Minden ember annyit dolgozik, amennyire képes - felelte. - Ha többet dolgoznak, többet termelnek. Mi korlátozná a termelők létszámát?
- A túltermelés. Nem fenyeget nálatok a túltermelés veszélye?
Megkérdezte, hogy mi az, én pedig elmagyaráztam a világválságot, a bankcsődöket, az ebből folyó leépítést, az árufelesleget és az általános nyomort.
Többször újra kellett elmondanom, mert egy szót sem értett belőle. Mikor végre megértette, azt mondta, hogy valamit bizonyára rosszul figyeltem meg hazámban, mert előadásom erősen hézagos, és a mondott fogalmak közt nincs összefüggés.
- Mert hogyan volna képzelhető olyan társadalom léte - mondta -, ahol a fulladást a levegő megvonásával gyógyítanák? Nem tekintve azt, hogy az egyszerű dolgok felesleges komplikálása a tényeket hamis színben mutatja, márpedig épeszű ember inkább a dolgok megismerésére törekszik, mintsem azok elhomályosítására.
Élénken tiltakoztam hazámnak ilyen sértő modorban való emlegetése miatt, ő pedig válasz helyett újra elkérte belohin igazolványomat, hümmögve többször átolvasta, majd visszaadta, és azt mondta, úgy látszik, ma már kifáradtam a tanulásban, jobb lesz, ha néhány órát sétálok a levegőn.
Én azonban nem hagytam magamat, tiltakoztam a fitymáló hang ellen, követeltem, adja meg a szükséges felvilágosításokat, elvégre úgy tudom, a belohinnak mindenki rendelkezésére áll.
Erélyes fellépésemre hajlandónak mutatkozott további eszmecserét folytatni, csak azt ajánlotta, hogy a magam érdekében beszéljünk "könnyebb" témákról.
Engem azonban bántott a lenézés, és csípősen megmondtam neki, hogy mindazok a dolgok, amiket előadtam, és amelyek az ő számára magasaknak látszanak, hazámban minden utcaseprő előtt is közismertek.
Ezzel visszatértem előbbi témánkhoz. Az képtelenségnek tűnt fel előttem, hogy az iparban ekkora gépesítés mellett elhelyezkedhessék a lakosság, mikor annyi más hivatal is hiányzik, tehát azt hittem, exportra dolgoznak. Erről kérdeztem meg, de kiderült, hogy nem is ismerik a hajózást, azt mondta, hogy a tengeren nem terem semmi, minek menjenek oda?
Megemlítettem neki, hogy a külkereskedelem mennyire fellendíti a jólétet, és milyen hasznos volna, ha vajat, gabonát, mézet és egyebet exportálnának hazámba, miáltal tekintélyes devizakészleteket volna módjukban felhalmozni.
Azt a meglepő választ kaptam, hogy ők nem attól laknak jól, amit más eszik meg!
Fel nem tudtam fogni, hogy a közgazdasági képességek ekkora hiánya mellett miért nem haltak még éhen.
De ezzel azt is beláttam, hogy minden további vita meddő, mert közöttünk valami óriási űr tátong, hogy a hinek lelkének valami olyan titka van, aminek megfejtése nélkül nem tudom magamat velük megértetni.
Felkeltem tehát és eltávoztam. Sokáig gondolatokba mélyedve kutattam, hogy ismerhetném ki őket anélkül, hogy beszélgetni kellene. Itt akárkit akármiről kérdeztem, mind idegen és furcsa választ adott, de mind csodálatosan egyformát. Egyéniség jóformán nem volt bennük. Éppen azért izgatott a kérdés, miféle szellem az, amely ezt a csodálatos fegyelmet tartja bennök, ami nálunk még a hadseregben sem képzelhető.
Végre arra az elhatározásra jutottam, hogy, olvasni fogok.
Valami néprajzi munkát szerettem volna, amiből szokásaikra és természetükre bővebb tanulmányt meríthetek.
A legelső hint megállítottam, és azt kérdeztem, hol kaphatnék olyan könyvet, ami az itteni emberek természetéről, ruházkodásáról és általában életmódjukról szól. Az etnográfiát akartam ilyen körülírással kifejezni.
Azt válaszolta, hogy hirtelen nagyon sok tárgyat említettem, mert ez részben az anatómiához és a szervek működéstanához, másrészt a textiliparhoz tartozik.
Láttam, hogy ez sem értett meg, tehát csak azt kérdeztem, hol találok a közelben könyvtárt.
Készséggel állott rendelkezésemre, megmondta a címet, de bizony abból nem sokat értettem. Mikor megtudta, hogy idegen vagyok a városban, rögtön mellém szegődött, villamosra ültünk, és elvezetett a könyvtárig.
Templomszerű, óriási, kerek terembe érkeztünk, melynek fala mintegy harmincyardnyi magasságban egyetlen körbefutó polcrengeteg volt, rajta a könyvek milliói. A polcok előtt különböző magasságban picike erkélyek függtek, mindegyiken egy szék és előtte asztalka. Legtöbbjében egy hin olvasott, de nemsokára észrevettem, hogy ezek a kis erkélyek mozognak is. A polcok közt húzódó vízszintes és függőleges síneken a hinek ide-oda vezették, és így jutottak el a kívánt könyvig.
Érdekes, de az a benyomásom volt, hogy könyvtárukban nagy a zaj. Pedig csak a lapozás hangzott, és semmivel sem volt zajosabb, mint a mi könyvtáraink, de egész nyilvános életük olyan csendes volt, hogy csodálkoztam, hogy ez is csak olyan csendes.
A polcok között néhol nagybetűs felírások hirdették a szakmákat: "Etiléter", "Cellulóz", "Fehérje", majd máshol: "Ideggyógyászat", "Gyomorcsere", "Elemátalakítás", "Gabonaautómaták" vagy "Mélyrelátók".
Azt hittem, hogy vezetőm tényleg félreértett, és az orvosok és technikusok szakkönyvtárába kerültem, holott én a hineket és főleg szokásaikat akartam megismerni.
Szerencsére a terem közepén megpillantottam egy asztalt, felette ezzel a felírással: "Útbaigazítás."
Odaléptem a mellette ülő hinhez, és megismételtem kérésemet, de az is szóról szóra azt válaszolta, amit előbbi vezetőm.
Láttam, hogy így nem fogok zöld ágra vergődni, és talán valami más tárgykörből kell kiindulnom, amiből szintén megismerhetem életüket. Elhatároztam, hogy történelmüket fogom tanulmányozni, és megmondtam, hogy olyan könyvet kérek, ami a múlttal foglalkozik. Azt felelte, hogy ez nagyon tág fogalom. Van könyv, ami a geológiával foglalkozik, ami a fajok, az idegrendszer, bélcsatorna, a növények és egyéb dolgok fejlődését tárgyalja és sok más.
Megmondtam, hogy nem ilyent keresek, hanem ami az emberek múltjáról szól.
Kérésemet meg kellett ismételnem, de akkor sem értette, hanem azt kérte, említsek talán hasonló tárgyú könyvet.
Erre belohin igazolványomat elővéve, kénytelen voltam feltárni idegen voltomat, közöltem vele, hogy így nem ismerhetem irodalmukat, hanem csak hazám könyveit említhetem.
Találomra megemlítettem neki Froude, majd pedig Green munkáit hazám történelméről, de kérte, hogy mondjak el neki valamit tartalmukból.
VIII. Henrik koráról beszéltem. Boleyn Annával való házasságáról, a reformáció harcairól, az északi grófságok zendüléséről, Morus Tamás, a rochesteri püspök, Boleyn Anna és Howard Katalin kivégzéséről, a király, a parlament, Norfolk herceg és Cromwell küzdelmeiről, a transsubstantiatio, a cölibátus, mise és gyónás vitáiról. Persze, az egész történet hihetetlennek tűnt fel előtte, de ahhoz már hozzászoktam, hogy minden mondatnál azt kérdezte: "aztán mindezt miért csinálták?"
Mikor azonban befejeztem, azon csodálkozott, hogy úgy beszélek a múltról, mint egy létező valamiről, és a végén kiderül, hogy mindez nincs.
- De volt! - feleltem én.
- Az lehet, de ez a szó önmagában tartalmazza azt, hogy nincs. Mi értelme van imaginárius dolgokkal foglalkozni? Csak a jelen van, és ha a jelenen kívül nem létező dolgokkal foglalkoztok, miért éppen a múltra fordíttok ilyen felesleges munkát? Ugyanúgy nem létező bolygók térképeit is készíthetnétek.
Megjegyeztem neki, hogy a múltból sok értékes tanulságot meríthetünk arra, hogy cselekedeteinket hogyan irányítsuk.
- Ez olyasféle - felelte -, mintha felébredéskor éhesen hashajtót vennénk be, mert álmunkban sok étellel terheltük meg gyomrunkat.
Így derült ki, hogy történelmük egyáltalán nincs. Mindenki csak arra az időre emlékszik, amit megélt. Az elődökből pedig semmi más nem marad az utódokra, mint amit alkottak: egy újabb vegyi eljárás, egy épület, egy gép, de hogy ki készítette, ki találta fel, senki sem tudja.
Szóval megint zsákutcába jutottam. Hogy szépíróik nincsenek, azt már láttam. Gondolkoztam, mit tanulmányozhatnék, ami életüket és világnézetüket megvilágíthatná.
Filozófiai műveket kértem, de újra azt kérdezte, mi az. Mikor az emberi gondolkodásról és annak szabályairól beszéltem, habozás nélkül az ideggyógyászathoz utasított, amiből kiderült, hogy filozófiájuk sincs. Ezen már komolyan csodálkoztam, hisz egész életük a kazo és kazi fogalmainak variálásából állott, amiből minden józan elme filozófus nemzetre következtetett volna. Meg is kérdeztem, miért nem írnak egyetlen sort életük fő problémájáról. Megemlítettem, hogy nálunk hány író és hányféle szemszögből próbálja magyarázni az erkölcsöt, jót, isteni törvényeket és jogot.
- Ami van - felelte -, azt nem kell magyarázgatni. Mi értelme volna például azt magyarázni, hogy a kör kerek? Ha pedig egy idomot egyszer kereknek, máskor négyszegletesnek magyaráznak, az csak úgy lehetséges, ha az az idom egyáltalán nem létezik, mert ha létezik, akkor vagy ilyen, vagy amolyan.
Már őszintén untam a meddő vitákat. Azért inkább valami közgazdasági könyvet kerestem, de azt kérdezte, hogy milyen gyártási ágra van szükségem. Felvilágosítottam, hogy a termelési rendszerről kívánok tájékozódni, de újra azt felelte, hogy az minden cikknél más. Más rendszer szerint termesztik a búzát, másképp a rozsot, másképp szövik a ruhaanyagot.
Röviden kiderült, hogy ez sincs. Egyszerűen nincs gazdasági rendszerük, nincs filozófiájuk, jogrendszerük, közigazgatásuk, vallásuk, irodalmuk!
Elképedtem, és fel nem tudtam fogni, hol keressem hát ezeknek az életét. Cseppet sem csodálkoztam volna, ha kiderült volna róluk, hogy ők maguk sem léteznek.
Végre elhatároztam, hogy tényleg belenézek az ideggyógyászati könyvekbe, remélvén, hogy gyakoribb neurotikus tüneteikből következtetést tudok vonni lelki életükre.
Beültem hát egy erkélyre, és miután a rendező kioktatott a gombok kezelésére, mintegy háromemeletnyi magasba emelkedtem vele, és kutatni kezdtem.
A könyvek címéből azonban nem sokat értettem. Szakkifejezéseik még idegenek voltak. Végül egyiket találomra kivéve, belenéztem.
Az első fejezet címe ez volt: "Elektronáramlás és gondolkozási szerkezettan." Még a címet is alig értettem, hát még a szöveget! A sejtekről beszélt, a bennük fellépő erőkről, majd rugalmas ütközések és rezgések számításai következtek, ötvenmilliószoros mikroszkópiai nagyítások, amikről fogalmam sem volt, miket ábrázolnak, kémiai szerkezeti képletek és matematikai levezetések végtelen sora.
Továbblapozva másik fejezethez érkeztem: "Agytechnika és idegszerelés." Furcsa mérőműszerek fényképeit láttam, embereket, akik mellükön vagy fejükön apró fémdobozokat hordanak, csipeszeket, késeket, kihúzott és átültetett idegeket, majd néhány különös, fémből készült oldal következett, ami szemrontó sűrűségben tele volt kockázva, és az egész összefolyó, piszkosszürke színben vibrált. Alá egy előttem ismeretlen szó volt írva: "Bomeli."
Kénytelen voltam leereszkedni, és az útbaigazítóhoz fordulni. Az pedig asztalomhoz lépve, felhajtotta annak jobb oldalát, honnan egy mikrofotográfszerű szerkezet emelkedett ki. A könyvet, a kérdezett oldalnál kinyitva, beledugta a szerkezetbe, nekem pedig egy lencsén kellett belenéznem.
Üvegedényben egy emberi agyat láttam, melybe számtalan tű volt szúrva. Balról lila sugár vetett foltot rá. Körös-körül rengeteg műszer, mutatókkal.
Most az útbaigazító lenyomott egy gombot, mire a mutatók mozogni kezdtek, az agyvelő lassan piros színeződést nyert, majd egy emberi kéz nyúlt bele a képbe, egy palack tartalmát az üvegedénybe öntötte, mire az agy visszanyerte természetes színét, a mutatók pedig visszaugrottak.
Persze az egészből mit sem értettem, és főleg semmit sem találtam a könyvben, ami lelki életükre utalt volna.
És hiába mondtam a rendezőnek, hogy az érzés- és gondolatvilágról óhajtanék valamit tudni, azt felelte, hogy agyunkkal érzünk, azzal gondolkozunk, és a gondolatoknak mind keletkezésére, mind kapcsolódására vonatkozó összes matematikai képleteket részletesen tartalmazza az első fejezet.
Valósággal légüres térben éreztem magamat. Láttam, hogy fel van égetve a híd, ami bennünket összekötne, és még meg sem tudom mondani, mit akarok. Sokáig kerestem a kifejezést, de a lélekre nincs szavuk, ha pedig szívet említek, holt biztos, hogy a "vérkeringés" polcához utasítanak.
Párpercnyi kínos fejtörés után lemondtam minden további reményről, és faképnél hagytam őket.
Kiérkezve, egy darabig gondolkozva jártam fel-alá. Egy hint megszólítva, képtárak iránt érdeklődtem.
Azt felelte, hogy minden könyvben vannak képek, attól függ, milyen szakma érdekel. Megmondtam, hogy festett képeket keresek, de láttam rajta, hogy ez is ott akar hagyni, hát sürgősen elővettem belohin igazolványomat.
Meg kellett magyaráznom, hogy milyen a festett kép. Mire megértette, azt mondta, úgy látszik, nálunk nem ismerik ennek tökéletesebb alakját, a fényképezést.
Hiába erősítgettem, hogy a festészet a tökéletesebb mert a dolgoknak nem felületét, hanem lényegét adja, azt mondta, hogy ők ebben is tökéletesebbek, és előadásából kivehettem, hogy a röntgensugárról beszél. Szólt még valami ismeretlen gépről, ami a föld mélyébe lát, valamint egyéb furcsa készülékekről, melyek az anyag belső szerkezetét tárják fel az emberi szem előtt.
Itt nagyon nehezen értettük meg egymást. Azt akartam kifejezni, hogy a dolgoknak érzelmi lényegük van, a benyomás, amit ránk gyakorolnak, de megjegyezte, hogy a dolgok vagy azt a benyomást gyakorolják ránk, amik valójában, és akkor a fényképészet a tökéletesebb, vagy bennünk alakul ki felőlük más kép, de akkor nem a dolgokban, hanem bennünk van a hiba.
Megpróbáltam ecsetelni előtte a festők különböző egyéni impresszióit, ami nem ferdíti el a dolgokat, sőt közelebb akar kerülni hozzájuk, de megmaradt annál a nézeténél, hogy egy dolog lényege nem lehet különböző, és ha többféle felfogás alakul ki, akkor egy kivételével a többi nyilván hamis. Ajánlotta, hogy a vitás lényegű tárgyakat vigyem el valamelyik vegyi vagy fizikai intézetbe, ahol pontos analízist fogok kapni róluk.
Fáradtan legyintve kijelentettem, hogy több felvilágosításra nincs szükségem, mire otthagyott.
Ezzel azonban csak még izgatóbbá vált a probléma, megtudni titkukat. Szemem előtt vágtak egybe egy csodálatos mechanizmus fogaskerekei, és végezték munkájukat a precizitásnak olyan fokán, amit kifejezni nincs is emberi szó. És ennek az óraműnek, bármint is kerestem, nem voltam képes megtalálni a rugóját, ami az egészet mozgásban tartja. Úgy álltam, mint Kepler vagy Pasteur, akik a törvényeket megismerve, mindjobban meggyőződtek az Alkotóról, aki azonban ugyanakkor mind távolabb vonult az érzékektől. Hangja elnémult a csipkebokorban, szeme nem villant a viharban, hangja nem dörgött a felhőkben, és annál messzebb ködbe vonult, minél biztosabbá tárult előttünk léte.
Agyam lázasan lüktetett, és most már csakugyan igaza volt azoknak, akik pihenést ajánlottak. A mai tanulás annyi problémát zsúfolt bennem össze, hogy feltétlenül aludnom kellett rá.
A legelső hint megkértem, mutassa meg, merre van a magasvasút, az szolgálatkészen elvezetett, én pedig beültem.
Hazafelé utazva mégis nagyjából összeírtam a kérdéseket, elhatározva, hogy mindezeket Zatamontól fogom megkérdezni. Végtére ő idegorvos, aki a lélekkel foglalkozik, és engem is közelebbről ismer.