Harmadik fejezet

 Szerzőt orvosok vizsgálják meg - Kórházban helyezik el a belohinek közé, és megtanítják nyelvökre - Azonkívül megismerjük a kazo fogalmát, ami az országnak alapelve, jobban mondva állapota

Reggel hat órakor keltünk. A tus alatt megtisztálkodtunk, majd gazdám a telefonhoz lépett, és valakivel pár szót váltott.

Később engem is odaszólított, és arcomat egy lencse elé tartva, pár percig társalogtak.

Aztán intett, és megindultunk. Az utcán újra felvitt bennünket a lift a házak tetejére, majd a mozgójárdán elmentünk a gyorsvasút megállóhelyéhez, és ott vonatba beszállva, végigrepültünk a város felett.

Most már jobban figyeltem, de semmi változatosságot nem fedeztem fel. Sehol egy torony, egy oszlopcsarnok, egy kiemelkedő épület, sőt temetőt sem láttam.

Egyszer gyárak fölé érkeztünk, legalábbis erre vallott az épületek különösebb elrendezése. A felfelé nyíló tetőablakok, az udvaron kanyargó sínek. De az épületnek nem volt sem kéménye, sem kerítése.

Később tudtam meg, hogy mindent villamossággal végeztetnek. Ez mozgatja a gépeket, főzi az ebédet, süti a kenyeret, ez fűt a szobákban, tisztít, mos, szellőztet. A lángot csak a laboratóriumokban ismerik.

Majd mezőkre értünk, ahol a vonat töltésen futott végig. Hegyek és erdők közé kerültünk.

Egy nagy épülettömb tűnt fel előttünk. A vonat itt föld alá futott, és erős fékezéssel megállott.

Kiszálltunk. Mellettünk egy másik vonat fémkocsijai csillogtak, de egészen másformák. Sokan szálltak ki belőlük, némelyikük bekötött kézzel, arccal, volt, akit hordágyon vittek. Innen láttam, hogy kórházba jutottunk.

Liftbe szálltunk, ami egyenesen az egyik épület halljába vitt.

Most vezetőm folyosókon vezetett át, míg az egyik szobába belépve, különös gépek között találtam magamat.

A készülékek közt két ember járkált, egyik jöttünkre hozzám lépett, vezetőm rám mutogatva, pár szót váltott vele, az pedig egy székbe ültetett.

Vezetőm most szó nélkül megfordult és távozott. Kételyek gyötörtek, mert nem tudtam, hogy végleg magamra fog-e hagyni vagy visszatér, de nem köszönt, és így megnyugodtam, hogy nem leszek egyedül olyan ember társaságában, aki még annyit sem tud rólam, mint vezetőm.

Új gondviselőm, aki - mint később kiderült - tényleg orvos volt, szembeült velem, pupillámat figyelte, térdreflexeimet kopogtatta, majd cipőmet levétetve, egy ismeretlen gép elé állított.

Hófehérre zománcozott, széles talpú oszlopon egy nagy, lapos korong állott, melyen körben elhelyezve több skálázott üvegablak volt. Az oszlopból néhány tucat csuklós fémkar nyúlt ki, egyiknek végén fémtányér, másikon tű, harmadikon szívófej és egyéb, furcsa szerszámok. A gép olyanforma volt, mint egy százkarú hindu istenszobor. Tetején néhány tűhegyes, csillogó fémcsúcs.

Az orvos széket tolt elém, én pedig vegyes érzelmekkel helyet foglaltam. Különösen azt a kart néztem gyanakodva, amelynek végén tű volt.

Az orvos pedig éppen ezt fogta meg. Ruháimat vállamnál megnyitotta, és a tűt a legkisebb emóció nélkül lapockámba szúrta.

Éppen tiltakozni akartam a felesleges kínzatás ellen, mikor semmi bajom, de a meglepetéstől elállt a szavam. A szúrásból ugyanis semmit sem éreztem, bár az orvos előzőleg semmi érzéstelenítést nem végzett.

Bámulva tekintettem a furcsa szerkezetre. Annak ablakai mögött ebben a pillanatban fénysávok gyulladtak ki, melyek fel-alá himbálóztak, többször színt változtatva.

Most az orvos egyéb karokat tapasztott homlokomra, mellemre, halántékomra és hátamra. A fények újból erősen himbálóztak az üvegablakok mögött, a gép tetején a fémcsúcsokból villamos kisugárzás foszforeszkált, majd a fénycsíkok lassan megállapodtak. Ekkor csengetés hallatszott, a gépből széles, jelekkel teleírt papírszalag kígyózott elő, amit az orvos letépett, és nagyítóval megvizsgált.

A szoba váratlanul elsötétült, és a szemben levő üvegfalon tavaszi rét jelent meg. A földet csodálatos virágszőnyeg borította, a bokrok virágtól voltak terhesek, és minden virág kivétel nélkül fehér. A rétet lágy szellő borzolta, és amint ez a szellő arcomat érintette, teli tüdővel élvezhettem az üde, tavaszi illatot. A bokrokból madárdal zengett.

De ez a nagy fehérség lassan színét változtatta. Előbb sárga, majd kék mezt öltött a mező, végül egészen valószínűtlen ultramarinszínbe ment át, utána pedig pirosba öltözött.

Ugyanakkor a bokrokból fehér ruhás férfiak és nők léptek elő, és lassú léptekkel haladtak át a színen. Testük ringott, karjuk ütemre lendült, és a madárdal is ennek az ütemnek megfelelően lüktetett. Volt benne valami a táncból, de sokkal egyszerűbb, természetesebb.

Eddigi, meglehetősen nyomott érzéseim után mindenesetre felüdítő és érdekes látvány volt. Bámultam az alakok tökéletes plaszticitását és az illatot, amit nálunk eddig semmiféle technikai berendezéssel nem lehet létrehozni a mozikban. Azonkívül eleinte határozott műélvezetet is nyújtott a látvány. Sajnos azonban a szép apoteózist néhány olyan melléfogás rontotta, amely jelentékenyen csökkentette művészi értékét, és a merész dilettantizmus benyomását keltette.

A virágos mező ugyanis részekre tagozódott. Kék, sárga és piros kockák kerültek egymás mellé, majd egymásba folytak, szinte birkóztak, a madárének lüktetése pedig lassanként annyira mesterkéltté vált, hogy a szép hangulatból kizökkentem. Tetézte még ezt az, hogy a madárdalba idegen, autószirénaszerű hangok, valamint recsegő és sípoló hangszerek is beleszóltak. A szereplők öltözékei pedig ugyancsak megváltoztak: a lenge, fehér, tavaszi köpenyek átváltoztak nehéz, prémszegélyű öltözékekké, majd ezeken sárgaréz övek jelentek meg, melyekről fénylő, kék kövek lógtak, végül pedig a tavaszi illatba egyéb, oda nem tartozó illatok vegyültek: fodormenta-, éter-, sőt kénszagot is éreztem.

Most már - őszintén szólva - kezdtem nem érteni a dolgot. De nem sok időm volt töprengeni, mert a szoba kivilágosodott, a kép eltűnt, a szagot ventillátorok sivítva szívták ki, a gép zizegett, új papírszalag jött ki belőle, amit az orvos letépett és megvizsgált.

Újra sötét lett.

A falon egy narancs képe jelent meg, aztán mellette egy másik, egy harmadik, egy negyedik, és így tovább. Ezzel együtt olyan kellemes narancsillat áradt felém, hogy összefolyt a nyál a számban, és nagy vágyam támadt egyet elkölteni.

Mikor azonban már egész halom emelkedett, a narancsok elkezdtek sorokba rendeződni, végül pedig egyetlen narancsfal állott velem szemben.

Most a narancsok lassan egymásba folytak, a határvonalak eltűntek, és csak a színük maradt meg, mintha a szoba fala narancsszínűre lett volna festve. Ezzel együtt az illat is eltűnt.

A szín aztán mind élénkebb tónusba ment át, majd lakkos fényt nyert, és végül olyan tündöklően csillogott, amit semmiféle általunk ismert festék nem érne utol.

Ezzel azonban hirtelen kivilágosodott a szoba, a gép zizegett, új papírszalagot vetett ki, amit az orvos megvizsgált, én pedig tanácstalanul ültem, mert fogalmam sem volt, mi lehetett az értelme, miért csinálták, és mi volt az összefüggés a falon történtek közt.

Újból sötét lett.

A falon, a bal sarokban egy ember jelent meg. Kimerülten rogyott egy székbe, homlokát megtörölte. Ugyanez ismétlődött a jobb sarokban: megjelent egy másik ember, és leült. Most mind a kettő előtt asztal jelent meg, az asztalokon pedig ugyanolyan ételesdobozok, amilyent az étkezőben magam is láttam.

Az első ember sietve nyitotta fel dobozát, mohón esett az ételnek, de még bele sem márthatta kanalát, mikor a másik hozzálépett, elvette előle és - kiöntötte.

A nem várt fordulat meglepett, de mielőtt magamhoz térhettem volna, a támadó visszaült helyére, az asztalon viszont új doboz jelent meg. Az éhes ember újból nekilátott, de a támadó újból hozzálépett, és kiöntötte az ételt.

Ez már valósággal felháborított, és csak az éhes ember türelmét csodáltam, hogy a támadó újból megtorlás nélkül végezhette galád tettét.

De ez még nem volt elég. A jelenet harmadszor is szóról szóra megismétlődött! A hihetetlen szemtelenség annyira felháborított, hogy szinte oda akartam ugrani, elégtételt venni a szegény, ügyefogyott fráter helyett. Igaz, hogy legszívesebben annak is megmondtam volna a véleményemet.

Most immár a negyedik doboz jelent meg az asztalon. Az éhes ember felnyitotta, mire a támadó újra felállt.

Ez már több volt a soknál. Éreztem, hogy ha most sem veri képen, meg fogok pukkadni.

Ekkor azonban az éhes is felállt. Pattanásig feszült idegekkel vártam a nagy, megkönnyebbítő nyaklevest, de nem ez történt.

Az éhes ember ezt kiáltotta:

- Elo! Elo!

Erre többen a színre futottak, a támadót körülvették, és kényszerítették helyére leülni. Most pedig olyan dolog történt, ami mindennek inkább nevezhető, mint a drámai csomó megoldásának.

Az éhes ember ugyanis felnyitotta a támadó dobozát, belemártotta kanalát, és - megetette a támadót, miközben a többiek lefogva tartották! Ezalatt állandóan magyarázott neki, de minden remegés nélkül hangjában. Mikor pedig az egész adagot belediktálták, felemelték, három ember elvezette, az éhes pedig végre nekiült saját adagjának, és megette.

Ezzel újra világos lett a szoba, engem pedig a legnagyobb hiányérzet töltött el. Ebből a történetből nemcsak a drámai igazságszolgáltatás hiányzott, de mindennapi igazságérzetemet is mélyen feldúlta. Nem mondom, hogy a támadó ételét is ugyanúgy ki kellett volna önteni, elvégre kár az ételért, de legalább valami leckét adtak volna neki, hogy máskor elmenjen a kedve hasonló önkényes akcióktól! Vagy ha már olyan félénk civil közönségről van szó, amely ettől is irtózik, adták volna legalább rendőrkézre hogy a rács mögött legyen alkalma eltűnődni a jó modor szabályain. De megetetni?!

Ebből a történetből teljesen hiányzott az egyensúly, a megnyugtató igazságszolgáltatás. Kibillent, félrecsúszott és befejezetlen volt.

Miért? És főként miért kellett ezt nekem mind végignéznem? Pszichotechnikai vizsgának néztem az egész ügyet, de minek kell olyan történettel traktálni az áldozatot, ami minden logikán és rendszeren kívül esik? Mit lehet az ilyenből megállapítani?

Az orvos azonban kihúzta lapockámból a tűt, a gépből új szalagot tépett le, megvizsgálta és csengetett.

Két másik társa lépett be, intettek, hogy menjek velük, majd újra folyosókon át kijutottunk egy óriási parkba, és ezen át egy földszintes épületbe mentünk.

Egy alacsony helyiségbe vezettek, ahol meztelenre vetkőzve egy székbe kellett ülnöm. Mikor beleültem, rémülten fedeztem fel annak karján a villamosszékhez hasonló rézlemezeket, és hirtelen az a gyanú villant át agyamon, hogy hazám valamelyik ellenségének kezébe kerültem. Rémes sejtelmeimet csak megerősítve láttam, mikor egy hatalmas fémkalapot akartak a fejembe nyomni, amely vezeték végén lógott a plafonról, és belsejéből különös sistergés hallatszott.

Sikoltva felugrottam, és ki akartam futni, de ketten hozzám ugrottak, lefogtak, lenyomtak a székbe, odaszíjaztak, és a kalapot a fejembe nyomták, majd jól rákötözték.

Arcomon kiütött a verejték, mindenféle nyelven kiabálva tiltakoztam, rugdalóztam, de a túlerővel szemben tehetetlen voltam, és erőm fogytával szememet behunyva, lelkemet Istennek ajánlva, feladtam a küzdelmet.

Most egy harmadik ember a falon egy kapcsolót zárt, én pedig éreztem, hogy minden hajam szála az égnek mered. Akkor az ijedségnek tulajdonítottam, de később kiderült, hogy a belém bocsátott statikus elektromosság okozta. A kalapból halk berregés hallatszott, majd leemelték fejemről, és végre megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy élek.

Kezemet feloldozták, és amint fejemen végigsimítottam, minden tisztázódott: megnyírtak. Ugyanaz a körbenyírt, frizurátlan hajviseletem volt, mint nekik. Az egész nyírás alig tartott öt másodpercig. Most már sokkal nyugodtabban néztem az elkövetkezendők elé.

Ezután székem megindult, a másik helyiségben új sapkát szereltek a fejemre. Hamarosan langyos víz öntötte el fejemet, egy körben forgó kefe megmosta, majd mikor néhány másodperc múlva leemelték a sapkát, hajam már szárazon, lefésülve feküdt.

Innen még egy vízmedencén vitt át székem, aztán meleg levegőt fújtak rám, végül egy nagy csövön vonultam át, melyben furcsa, lila fény villódzott.

Utána vadonatúj ruhát adtak rám, ugyanolyat, amilyent a városban kaptam, és végül egy kényelmes, tiszta kis szobába vezettek, megmagyarázták, hogy ez lesz az otthonom, és magamra hagytak. A szoba berendezése egyébként ugyanolyan volt, mint amilyet vezetőmnél láttam. Ez megnyugtatott, mert már attól tartottam, hogy előbbi sajnálatos félreértésem miatt őrültnek néznek.

De most mi lesz?

Nem volt sok időm töprengeni. Pár perc múlva belépett egy ember, megfogta karomat, és azt mondta: "ba." Majd a lábamra mutatott: "bola" - mondta, és intett, hogy ismételjem.

Tehát nyelvüket akarták megtanítani, aminek nagyon örültem. Végre remélhettem, hogy világosság derül az eddigi sok megfejtetlen kérdésre. Most önmagára mutatott.

- Zatamon - mondta.

Megértettem. Ez a neve.

A többi részlettel nem is untatom az olvasót. Elég az hozzá, hogy a további időt nyelvtanulással töltöttem, és egy hónap múlva tökéletesén beszéltem velük.

Nyelvük ugyanis roppant egyszerű. Ábécéjük harminc betűből áll: tizenöt magánhangzó és tizenöt mássalhangzó. A mássalhangzók közül hiányzik az "r", "q", "x" és "c", viszont több magánhangzójuk van, például egy torokból ejtett "i", egy az "é" és "ő" között álló hang és sok más.

Általában nagyon kényelmes beszédjök van, a nehezebb és kettős hangzókat nem ismerik, szavaikban a magán- és mássalhangzók mindig felváltva követik egymást. A betűk jelei is teljesen egyszerűek: vízszintes, ferde és függőleges vonalak álló és fekvő ellipszis, a mi "v" betűnk négyféle helyzetben, kör, deltoid alakú betű stb. Szóval mind mértani idom, ami oly jellegzetesen illeszkedett bele az itteni környezetbe.

Számozásra is betűket használtak. Minden számjegynek két neve volt: egy magán- és egy mássalhangzó, amiből az olvasó már láthatja, hogy nem a tízes, hanem a tizenötös számrendszert használták. Például az egyes neve "e" és "l", a tizenkettesé "i" és "m", a tizennégyesé "ü" és "z". Ez a számokat nagyon megrövidíti leírásban, kimondásban egyaránt, ugyanis a számokat a magán- és mássalhangzók felváltva egymás után ragasztásával fejezik ki. Például ez a szám 3331, a tizenötös számrendszerben csak három jeggyel írandó, így 14-12-1, ők pedig így írták, és így mondták ki: "zil."

Időbeosztásukra nem használták az órát és percet, hanem a nap fel volt osztva 50 625 részre (ami 15-nek a negyedik hatványa), ez az időtartam valamivel nagyobb, mint a mi másodpercünk. És például amit mi így fejezünk ki: "délután 6 óra, 32 perc, 11 másodperc", azt ők egyszerűen így mondják: "kalaz", ami az éjféltől elmúlt időegységek száma volt. Később megtanultam, milyen könnyű így telefonszámokat megjegyezni.

Szavaik rendkívül rövidek, és az volt a benyomásom, hogy nyelvüket is mesterségesen állították össze, mert a legtöbbször használt szók a legrövidebbek. Minden szó jellegét meg lehet állapítani az első betűjéből, mert például b-vel kezdődnek az összes főnevek, mint a már említett "ba" és "bola". Z-vel kezdődnek a személynevek, k-val a melléknevek, míg a szókezdő magánhangzókkal az igéket jelzik. Az, hogy a szavak jellegének jellemzői elöl vannak, a beszédet könnyebben érthetővé teszi, mert a figyelem jobban megoszlik a szóban.

A hangsúllyal is sokkal többet fejeznek ki, mint a mi nyelveink. Náluk külön hangsúlya van annak, ha valaki tanácsol, ha felszólít, ha helyesel vagy cáfol. Ugyanúgy a szórend is nagyon változatos, és egyetlen szó elcserélése más értelmet ad a mondatnak. És mindez nagyon könnyen megtanulható, mert nyelvöknek az a furcsa sajátossága van, hogy nem ismeri a kivételeket.

Hogy példát mondjak, a mi parlamentjeinkben hosszas vita tud kifejlődni afölött, hogy ki jobb-, ki baloldali, ki a hazafi, ki internacionalista, ki a diktatúra, ki a liberalizmus híve. Az ő nyelvökben a hangsúly, a szórend, képzők ezer variációja nem az ilyen fogalmakat, mint diktatúra, liberalizmus, hazafiság stb., hanem a szándékot, célt fejezi ki. Éppen azért ilyenekre nincs is kifejezésük, ellenben annál többet hallottam ezt a két szót: kazo és kazi.

Minthogy ezzel a két szóval még sokszor fog az olvasó találkozni, ezeket kissé bővebben kell tárgyalnunk.

Egyik sem fordítható le egyetlen európai nyelvre sem. Ha valamely cselekedetre azt mondták: "ez kazo", annyit jelentett, mintha nálunk ezt mondanák: "törvényes, jogos." De csak körülbelül ennyit. Lássuk ugyanis, mire alkalmazták ezt a szót? Kazo a gavalléria, méltányosság, türelem, önérzet és igazságosság között van. Valami általános, igazságos szándékot jelent, de egyik szóval sem fordítható, mert nálunk gavallériának számítják a pincérnek adott shillinges borravalót, ami náluk nem kazo, mert túlfizetése valaminek. De méltányosság sem, mert ebbe az engedékenység fogalma vegyül, holott ők a kazóba a szív beleszólását nem ismerik. Szigorú matematikai fogalom a szolgálat és ellenszolgálat egyenlőségére, olyanforma, mint nálunk a fizikában az akció és reakció elve. Ha valaki, aki nehezebb munkát végez, többet is eszik, az nekik kazo. Ha valaki azért eszik többet, mert gyomra így kívánja, az is kazo. Ha a beteg, aki nem dolgozik, finomabb ételeket kíván, az is kazo.

Az is kazo, hogy ha valakit baj ér, a többiek munkájukat félretéve segítenek neki, de csak addig, amíg szükséges.

Mondhatom, sok időmbe tellett, míg ezt a fogalmat megértettem. Hogy olvasóimmal valahogy mégis megismertessem, ezzel a definícióval próbálom megközelíteni:

Kazo az a tiszta értelem, ami matematikai egyenesben és világosságban látja maga előtt, hogy mikor hogyan kell tennie, hogy a társadalmon keresztül az egyén a lehető legnagyobb jólétet és kényelmet érje el.

Tehát a munkát, pihenést, alvást, sportot, táplálkozást úgy beosztani, embertársainkkal szemben úgy viselkedni, hogy a legtöbbet termelhessük, de egészségünket felesleges túlfeszítéssel ne rontsuk. Ha valaki ennél kevesebbet dolgozik, nem kazo, mert amit ő meghagyott, másnak többletként kell elvégeznie, aki ezt fáradtan, csak saját kárára teheti. Ne feledjük: a kazo nem egyéni, hanem általános értelmű: ami másnak nem kazo, az nekem sem az.

A kazóba persze beleértendő az egyéni képesség is. A tehetségesebb, erősebb többet produkál, de ugyanannyiért. Nálunk ez igazságtalannak tűnik fel, náluk pedig éppoly természetes, mint hogy egy tökéletesebb géptől kevesebb üzemanyag mellett nagyobb teljesítményt kívánunk, hiszen ennyit bír el, ilyennek és ezért is hozták létre. Beleértik bajba jutott társaik segítését, mert mondom, nem egyéni, hanem általános elv. Ha szükséges, az egész város munkája megállna egyetlen ember megmentéséért. És a legcsodálatosabb, hogy - mint később látni fogjuk - a kazóban semmi érzelmi jelleg nincs. Sőt, számos esetben olyanra is alkalmazták, ami semmi kapcsolatban nem volt az emberi társadalommal. Ha például a nyulak elrágták a fiatal fákat, azt is kazónak minősítették, de ha a nyúlanya felfalta saját fiait, az nem volt kazo. Ember legyen, aki megérti őket!

Ennek ellentéte a kazi. Ha például valaki új ruhát vesz ki a raktárból, mikor még a régit használhatná. Vagy ha valaki kényszerítő szükség nélkül zavarja embertársai cselekvését, például szükségen felül, feleslegesen beszélget olyan dolgokról, amik sem magának, sem a másiknak nem jelentenek hasznot, vagy mondjuk, egy kerti pihenőszékre kijelentené, hogy oda más akkor sem ülhet, mikor ő nem ül rajta.

Ha valaki, mondjuk, egy kerti pihenőn fekszik, nincs más hely, egy másik odajön, felszólítja, hogy adja át, és az nem hajlandó, úgy az eset akkor kazo, ha a pihenő fáradtabb, ellenesetben kazi.

Mikor tanulmányaim folyamán idáig eljutottam, kissé bizonytalannak éreztem az egészet. Megkérdeztem Zatamont, hogy kerülik el, hogy kazi dolgok történhessenek.

- Kazo ember csak kazo dolgot cselekszik - felelte.

- Úgy látom - mondottam -, nem értetted, mit kérdeztem. (A magázást nem ismerik.) Hogyan tudja az, aki le akar ülni a padra, hogy ő a fáradtabb?

Csodálkozva nézett rám.

- Hát, ha elkéri a másik helyét, csak ő lehet fáradtabb!

- De honnan tudja?

- Mert ez a kazo!

Láttam, hogy nem értjük egymást.

- De hogy lát bele a másikba?

- Megmondtam már - felelte. - Mert a kazo így van. Van például egy hangyafaj. Ha ezek közül egyik mézet talál, azzal teleszívja magát. Ha mármost egy társával találkozik, amelyik nem talált mézet és éhesebb, akkor szájukat összetapasztják, és a jóllakott hangya addig ad át mézet magából, míg egyformán jóllakottak lesznek. Honnan tudja a jóllakott hangya, hogy a másik éhesebb, és honnan tudja mindkettő, mikor lesznek egyformán jóllakottak?

- Nos, honnan tudja? - kérdeztem mohó kíváncsisággal, mert azt hittem, fejlettebb tudásuk révén feltárul előttem egy nálunk még megfejtetlen természeti titok.

- Onnan, hogy a jóllakottabb mézet ad át az éhesebbnek, és akkor lesznek egyformán jóllakottak, mikor szétválnak.

Az ostoba felelet meglepett. Egyáltalán nem ilyet vártam tőle. De akárhányszor kérdeztem, nem tudtam kivezetni ebből az önmagába záródó gondolatmenetből. És mindig azzal fejezte be: a kazo így van. Ezért hát nem is kutattam tovább, gondoltam, majd megismerem magamtól.

Önmagukat hineknek nevezik, ami talán megfelel az "ember" szónak, de mint minden szó, ez is szándékkal és céllal van kapcsolatban, amint azt az olvasó mindjárt látni fogja.

Ha ugyanis valakinek a viselkedése nem felel meg a kazo törvényeinek, az ilyet nem nevezik hinnek. Viszont ennek elnevezésére is több szavuk van aszerint, hogy az illető ismerethiányból vagy pedig nem akarásból követ el kazi dolgokat. A tudatlanokat belohineknek, az ellenszegülőket behineknek nevezik, és nagyon érdekes az ezekről vallott felfogásuk is.

A belohinek fogalma megfelel talán annak, amit mi az "iskolázatlan" szóval jelölünk. Idetartoznak tehát a gyerekek és azok, akik valami új foglalkozást kezdenek. Ezeket iskolákba küldik, de kényszert alig alkalmaznak, legfeljebb a gyermekkor első stádiumában. Az a meggyőződésük ugyanis, hogy ép ésszel senki sem követ el kazi dolgokat.

Ebből következik, hogy nevelésük is gyökeresen eltér a mienktől. Mert míg nálunk az iskola fő célja, hogy a gyermekeket erényes és tisztes állampolgárokká nevelje, lelküket a szép és nemes dolgok iránt fogékonnyá tegye, őnáluk mindez ismeretlen fogalom, és az iskola nem egyéb, mint fizikai, kémiai, egészségügyi és technikai ismeretek forrása.

Persze megkérdeztem Zatamont, hogyan érhető el pusztán technikai ismeretek tanításával a kazi cselekedetek elkerülése. Erre ő ezt felelte:

- Technikai ismeretek és ép ész birtokában nem képzelhető, hogy valaki mégis meg akarná enni a villanylámpát.

Persze ellene vetettem, hogy nem erről szóltam, hanem hogy hogyan lehet erkölcsi szabályok nélkül irányítani az ember erkölcsi felfogását. Erre így felelt:

- Mi értelme volna azt tanítanunk, hogy mit szabad és mit nem szabad megennünk? Ennek több hátránya volna: egyrészt komplikálná a nevelést, mert az üvegen kívül meg kellene említenünk a követ, vasat, nikkelt és sok ezer dolgot is. Másrészt nem is célravezető, mert ha az ember csak a szabályokat hallja, és nem maguknak a dolgoknak lényegét ismeri, nélkülözi az automatikus iránytűt, és sohasem fog tudni maga cselekedni, eltekintve attól, hogy a szellem mindenkinek vele született tulajdona, amiből az irányító nevelés elvenne valamit, holott a tanításnak nem elvenni, hanem hozzátenni a célja. Végül pedig felesleges is, mert mint mondottam, ha épeszű ember megismeri a valóságot, tilalom nélkül sem fog üveget enni. A tilalmat csak bolondnak kell magyarázni, annak pedig úgyis hiába.

Láttam, hogy megint félreértett, és megjegyeztem, hogy nem az üveg megevéséről szólok, hanem a kazi életmód és cselekedetek elkerüléséről, de válaszul csak ezt hajtogatta:

- Éppen ezt magyaráztam.

Annyit mindenesetre leszögezhetek, hogy a kazónak semmi köze sincs az erkölcshöz, mert a kazót magát nem is tanítják, hanem valami tudásbeli állapotot jelöl, amit ha valaki megszerez, és elméje ép, az szerintök magától betartja. Ők maguk egymás közt nem is nagyon emlegették, mint ahogy mi nem beszélünk egymás közt az ábécéről, de én mint idegen, annál többet hallottam, mert járatlan létemre lépten-nyomon beleütköztem.

A kazót nem is felfogásnak tekintették, hanem azt mondták, hogy a kazo maga a létező világ valósága. Ezzel szemben a kazi nem erkölcstelent, bűnt vagy illetlent jelentett, hanem valami olyasfélét, mint nálunk ez a szó: "abszurdum", ami tehát a fizikai tényekkel ellenkezik. Mondhatom, elég furcsa volt az egész, különösen mikor a kazo többi szabályaival is megismerkedtem, mert az olvasó látni fogja, hogy a kazo az igazságos életmódon túl sok egyébre is kiterjeszkedett, amit már igazságtalannak és bántónak véltem.

Ezek után már érthetővé válik a harmadik csoportról, a behinekről alkotott véleményük is, akik tehát a természettudományi ismeretek birtokában is kazi dolgokat cselekszenek. Behineknek tekintik nemcsak azt, aki az üveget megeszi, hanem aki egy fáradt embert felállít a padról, vagy fáradtan is feláll hogy egy kevésbé fáradtnak átadja a helyét, úgyszintén aki többet vagy kevesebbet dolgozik, mint amennyit megerőltetés nélkül végezhet, aki más ételét elveszi, vagy sajátját másnak adja, holott önmaga éhesebb stb.

Az olvasó bizonyára észrevette ebből, hogy a behin szó két fogalmat egyesit. Mert aki más ételét elveszi, az nálunk gonosztevő, aki sajátját botorul másnak adja, az bolond. Ők viszont mindkettőt egy szóval fejezték ki: a behinnel, tekintet nélkül arra, hogy valaki magának vagy másnak okoz kárt.

Látjuk tehát, hogy az embereket minőség szerint háromféleképpen nevezték, de ezek a külön szavak nem azt jelentették, hogy a behint más embernek tekintik. Egyáltalán nem tekintették embernek, mintha egészen más emberfajjal vagy állatokkal lett volna dolguk.

A behineket egyébként külön helyre zárták, amit nem tudom, minek nevezhetnék inkább: internálótábornak vagy tébolydának. Innen az emberi életbe kijönniök nem volt szabad.

Szerencsére engem nem néztek sem őrültnek, sem gonosztevőnek, csak tanítandó belohinnek.

Most már országuk nevét is megértheti az olvasó: Kazohinia annyi, mint az emberi lét tiszta valóságát ismerők országa.


HátraKezdőlapElőre