Második fejezet

Szerző felébred Kazohiniában - Találkozása a hinekkel, akik nagylelkűen segítik, de tiszteletteljes háláját félreértik, aminek egyelőre nem tudja okát találni - Megérkezése a hinek különös fővárosába - Méltatlanul bánnak az angol valutával - Szerző szeméremérzetébe súlyosan belegázolnak - Tapasztalatai a hinek vendéglőjében és az utcán - Vezetője meghívja lakására

Midőn szememet kinyitottam, ismét reggel volt. Ruhámat a tűző nap megszárította, erőm visszatért, de annál inkább kínzott az éhség és szomjúság.

Befelé indultam a szárazföldre, és hamarosan gyönyörűen művelt, óriási rizsföldekre értem. A rizstáblák mentén keresztül-kasul csövek futottak, úgy látszik, ezekkel szállították ide a táblák elárasztásához szükséges vizet, mert tudvalevő, hogy a rizs elárasztott talajt kíván.

A táblák határában jó másfél órát gyalogoltam, mikor végre országútra jutottam.

Mondhatom, szemem-szám tátva maradt, mert ilyen pompás utat életemben nem láttam. Valami különlegesen finom anyagból készült. Lágyabb, mint a beton, rugalmas és hangtalan, mint a gumi, tapadó, mint a sóder és sima, mint a tükör. Kétoldalt gyümölcsfasor, csatornanyílások, jobbról még külön gyalogjáró egy végtelen allé árnyékában. Úgy ötven yardnyira egymástól nagy, karos, kerti székek az út mentén, de nem nádból vagy gallyakból fonva, hanem valami sima anyagból készítve, mit én bakelitnak néztem. A székek ciprusbokrokkal voltak körülvéve. Minden negyedmérföldre kis, betonból és üvegből készült házikó állt, egyetlen szobával, melynek belseje öt lépés hosszú és ugyanilyen széles lehetett.

Oldala egyetlen, körbe futó ablak, csak a négy sarkán tartja a tetőt halványezüst színű fémoszlop. Benézve, csodás művű, de rendkívül dísztelen asztalt láttam, körötte kényelmes, süppedő gumifotőjökkel. A sarokban villanykályha. Nálunk ehhez hasonló, de korántsem ilyen fényűző üvegszobákat világvárosok autóbuszmegállóinál és mondén fürdőhelyek sétányain láttam, hová eső elől menekültek a járókelők. Feltevésemet, hogy ilyesmik lehettek, az is megerősítette, hogy az ajtón nem volt zár. A kocsiút mentén, egymástól húsz lépésnyire, mindkét oldalon masszív, húsz láb magas, sima, ezüstös fényű, csőből készült lámpák állottak.

Lassanként arra a meggyőződésre jutottam, hogy valami igen előkelő férfiú parkjába vetődtem. Ez a gyönyörű sétány, ezek az üvegszobák, lámpák semmi esetre sem lehetnek köztulajdon, mert bárhogy néztem, sem rongálás nyomát, sem trágár feliratot nem fedeztem fel. Azonkívül sokkal finomabb kivitelben készült minden, mint ahogyan a közhasználatra szánt dolgokat készíteni szokás.

Csak azt csodáltam, hogy ennyi értéket mért nem határolnak kerítéssel. Viszont az is furcsának tűnt fel, hogy az ilyen gyönyörű sétaút rizsföldek, és nem dísznövények közt vezet.

Szerettem volna kikerülni innen, nehogy illetlen betolakodásommal a terület tulajdonosának jogos neheztelését vonjam magamra, de hiába siettem, az útnak csak nem akart vége szakadni.

Kimerülten, éhesen és szomjasan roskadtam le egy karosszékbe, mikor örömmel fedeztem fel, hogy mellettem egy kis medence áll, közepén csappal.

Sajnos, gyarló ösztöneim itt is győzedelmeskedtek a tulajdon iránti köteles tiszteleten, és a csapot megnyitva, tenyerembe folyattam a friss vizet, és mohón csillapítottam égő szomjúságomat.

Az éhség is gyötört, és az előttem álló, gyümölcstől roskadozó fák látása majdnem a kísértésbe vitt, és lelkemet csak úgy tudtam megmenteni a bűnbeeséstől, hogy erősen emlékezetembe idéztem tiszteletre méltó tanítóimnak a magántulajdonról szóló szelíd oktatását, valamint az önmegtartóztatást, mely a nem tulajdonosoknak dísze és erénye.

Már a kétségbeesés határán álltam, mikor távolról egy luxusautó tűnt fel. Vonalai finomak és fejlett technikai tudásra vallóak. Mattezüst színe és zajtalan suhanása lenyűgözött.

Annyit biztosra vettem, hogy a birtok ura érkezik, és ijedten ugrottam fel helyemről.

Első pillanatban el akartam futni, de aztán mégis jobbnak véltem nyíltan odaállni, és helyzetemet őszintén feltárni, nehogy, ha talán mégis elfognak, besurranó tolvajnak nézzenek. No meg az éhség is hajtott.

Kiálltam tehát az út közepére, és mindkét karom kitárásával jeleztem a sofőrnek tisztes szándékomat, hogy szeretném, ha személyemet megállásra érdemesítenék.

A kocsi tényleg megállott. Nagy, nyitott karosszériában a hátsó ülésen egy másik férfi foglalt helyet.

Mindkettő finom, rendkívüli értelemre valló, görög-szoborszerű arcvonásokkal, úgyhogy ha az egyik nem ült volna a volánnál, nem tudtam volna az urat a sofőrtől megkülönböztetni. Hosszú, egyenes orr, szépen ívelt szemöldök, erősen zárt ajkak, magas homlok és rideg, szenvtelen tekintet volt mindkettőjük jellemzője, ami különös módon párosult valami okos és érdeklődő kifejezéssel. Ilyen furcsa ellentétet sohasem láttam egyesülni, és annyival különösebb volt, mert arcuk mégsem hatott diszharmonikusan. Vagyis nemcsak ellentétek találkoztak, de a diszharmónia egyesült bennük a harmóniával. Mintha egy szabályos mértani idom - mosolyogna! Furcsa, bizonytalan érzés vett rajtam erőt.

A sofőr szólított meg valami idegen, lágy nyelven, amiből mit sem értettem, én pedig jelekkel felelve próbáltam megértetni, hogy nem vele akarok beszélni, hanem az utassal, akit a földesúrnak véltem.

Az úr pedig, megértvén kívánságomat, leszállt a kocsiról, és elém lépett. Most vettem észre, hogy hajszálnyira úgy volt öltözve, mint sofőrje: szürke, egybeszabott öltöny, derékon övvel, csuklóban és bokában szorosan gombolva és nagy zsebekkel, de igen finom anyagból. Úgy látszik, a por ellen használták, autókiránduláskor. Ezenkívül könnyű, puha, svájci formájú sapkát viseltek, amit gumiszalag szorított fejükre.

Mélyen meghajoltam, sapkámat ívben megemeltem.

Meglepetten láttam azonban, hogy az uraság nem fogadja köszöntésemet, ellenben zavartan nézi a kezemben feléje nyújtott sapkát, majd habozva utánanyúlt, elvette, nézegette, és csodálkozva néhány szót mondott, amit persze nem értettem. Nagy nehezen tudtam meg jelekből, hogy azt hitte, neki akarom adni a sapkámat.

Magam is kényelmetlenül éreztem magamat, látván, hogy itt az üdvözlésnek más formái vannak, amiket nem ismerek, és félve gondoltam rá, hogy az ország szabályainak nem tudása, legjobb szándékaim ellenére, mily félszeg és kellemetlen helyzetekbe sodorhat a jövőben.

Ezért kézzel-lábbal kezdtem magyarázni, hogy a tengerről jövök, ahol úszva értem partot, és hogy bocsánatért esedezem, amiért birtokát háborgatom.

Itt, bal kezemet mellemre téve, újból mélyen meghajoltam, mire ő rögtön hozzám lépett, és ahol tenyerem volt, kigombolta zubbonyomat, és mellemet vizsgálta. Nyilván félreértette, és azt hitte, mellemnek van baja.

Aki csak egyszer is volt oly idegen országban, melynek illemszabályai ismeretlenek előtte, megértheti zavaromat, amit még csak növelt, hogy azok egyáltalán nem nevettek, szemükben tárgyilagos jóindulaton kívül semmi egyebet nem láttam. Úgy látszik, korrekt úriemberek közé kerültem, akik megértik az idegen esetlenségét, udvariasan elfojtva jogos nevetésüket.

De az éhség mindjobban gyötört, és látva, hogy így semmire sem megyek, röviden gyomromra mutattam, és jelekkel magyaráztam, hogy éhes vagyok. Kissé szégyenkeztem, hogy mindjárt ilyen témával kell kezdenem, de türelmes bánásmódjuk erre felbátorított. Biztos voltam benne, hogy ez irányú kérésem is megértéssel találkozik.

Nem is csalódtam. Ezt már teljes mértékben megértették, egymásra, aztán rám néztek, és csodálkozva mutattak a fára, jelezvén, hogy szabad lett volna a gyümölcsből szakítanom. A nagylelkűség mélyen meghatott, bátortalanul letéptem egy hatalmas körtét, és mohón tömtem magamba.

Megvallom, ezzel az egy körtével nem laktam jól, de nem mertem másikra is engedélyt kérni. Reméltem, hogy mohó étvágyamat látva, úgyis megkínálnak.

Most ért az első csalódás Kazohiniában. Az előbb oly szíves úr fikarcnyit sem törődött azzal, hogy táplálkozásomat folytatom-e. Megvallom, ez kissé kellemetlenül lepett meg.

Ó, ha akkor tisztában lettem volna a viszonyokkal, nem haboztam volna annyit szedni, amennyi csak kell, de hát járatlan voltam!

Mindenesetre igyekeztem nyájas mosollyal tolmácsolni hálámat, miután meghajolni nem mertem.

Azok vonásai azonban teljesen hidegek maradtak, ami szintén furcsa ellentétben állt előbbi szíves jóindulatukkal, sőt bizonyos aggódó kutatással néztek arcomba.

Aztán néhány szót váltottak egymással, majd értésemre adták; hogy üljek be a kocsiba.

A megtiszteltetés jólesett, igyekeztem volna hálámat kifejezni, de már sehogyan sem mertem.

A kocsi megindult, majd mintegy fél mérföld után megállt. A földbirtokos kiszállt, az autó mögé került, és meglepetve láttam, hogy egy összecsukható, csillogó fémlétrát old le, amit a sofőrrel együtt kinyitnak, majd egy lámpa mellé támasztanak, a földbirtokos felmászik, kicsavarja a körtét, és másikat tesz helyére.

Csodálkoztam, hogy az ilyen munkát mért nem bízza cselédeire, de magyarázatát még nem bírtam megtalálni.

Nemsokára újra visszarakták a létrát, és továbbindultunk. Láttam, hogy az úr érdeklődve nézi ázott és gyűrött ruhámat, én pedig rendkívül szégyelltem illetlen megjelenésemet, és mindenképpen bocsánatát kérve magyaráztam, hogy akaratomon kívül kerültem ilyen, semmiképpen sem szalonképes helyzetbe. Észrevettem azonban, hogy különösen rangjelzéseim érdeklik, én pedig, kapva az alkalmon, hogy tisztesebb társadalmi rangomnak némi bizonyítékát adhatom, magyaráztam, hogy ez mit jelent, hajómon hányan voltak rangban alattam, és hogy ez a sarzsi akár Őfelsége belsőbb udvartartásába való bejutásra is jogosít. Úgy vettem azonban észre, hogy ebből ő vajmi keveset értett, és bántott a tudat, hogy esetleg nem méltányol eléggé.

Öt perc múlva újra megálltunk, kiszálltak, és megdöbbenéssel láttam, hogy mindketten piszkos köpenyeget öltenek magukra, majd az úton egy súlyos fedelet emelnek fel, és oldalukon szerelőládával eltűnnek a föld alá.

Kíváncsian magam is kiszálltam, és lenézve megállapítottam, hogy kábelt szerelnek. Úgy látszik tehát, hogy mégsem a birtok tulajdonosával hozott össze sorsom, ami újból zavarba hozott, és erősen szégyenkeztem előbbi alázatos viselkedésem miatt.

Azt sem értettem azonban, hogy akkor honnan vették a merészséget, hogy gazdájuk gyümölcseit nekem ajánlják. Nem mondhatom, hogy a legjobb vélemény alakult ki bennem erkölcseikről.

Jó fél óra múlva visszapakoltak, és továbbindultunk.

Mintegy negyedórát utaztunk, és a tájék még mindig nem változott. Lassan kezdtem már sejteni, hogy mégsem lehet mindez egy ember magánterülete. De akkor minek ez az egész csodálatos technikai berendezés? Ezt csak stratégiai okokkal tudtam magyarázni, mert ekkora alkotásokra csak a honszerelem magasztos eszméje képesítheti az embert az idegen állampolgárok ellen.

Megpróbáltam jelekkel megkérdezni, hogy miért készítették az utat ilyen fényűző módon, de úgy látszik, félreértett, mert azt válaszolta, azért, hogy ne rázzon.

A rizsföldek után gabona-, burgonya- és zöldségestáblák következtek. Néhol karcsú, beton víztornyok tűntek fel, öntözőgépek, szivattyúk, majd néhány ember kormányozott furcsa, nagy, ezüstszínű gépeket. Ezek a földművelők ugyanolyan ruhában voltak, mint útitársaim.

Itt-ott már házakat is láttam. Az elsőről azt hittem, valami különc nagyúr nyaralója. Nem volt nagy, mindössze két-három helyiség lehetett benne, de rendkívül precíz, tökéletes, szolid és magas kultúrára valló építmény. Lapos tető, óriási, négy-öttáblás ablakok, tágas terasz és napozótető-sétány. Körötte fák, bokrok, szép sorban, de virágot nem láttam. Kéménye sem volt, de volt a terasz előtt fürdőmedence vízvezetékkel, azonkívül heverő, függőágy és néhány tornaszer.

Később több ilyen villát fedeztem fel. Mind egyforma volt.

Még egyszer álltunk meg. A sofőr leszállt, egy, az út szélén álló fémszekrényt felnyitott, és abból egy csövet húzott a benzintartályhoz.

Először azt gondoltam, hogy valami különös alakú benzinkút, de a gazdáját nem láttam, amiből viszont azt hittem, hogy vízcsap. Ő azonban nyugodtan szivattyúzni kezdte, és a szaga is benzinre vallott. Fel nem foghattam, hogy őrzik meg a tolvajoktól. Őrt sem láttam a közelben, mérőóra sem volt rajta, az ajtaján pedig nem volt zár.

Továbbmentünk. Pár perc múlva, minden átmenet nélkül, városba érkeztünk.

Egy- és kétemeletes házak következtek, mindegyik hasonló stílusban, mint a mezőkön. Eleinte csodáltam, de később a nagy egyformaság és a dísztelenség valami hiány érzetét keltette bennem. Ilyen gazdag környék után cifra, tornyos palotákat vártam. Kíváncsian lestem, milyen gyönyörűek lehetnek a középületek, templomok, színházak és mondén dancingok oszlopcsarnokokkal, árkádokkal, kariatidákkal, neonreklámokkal, de egyet sem láttam.

Ellenben annál több autó és villamos akadt utunkba. Csaknem teljesen zajtalanul futottak, de olyan sebességgel, hogy csodálkoztam, hogy egyszer sem ütköztünk össze.

Az útkereszteződéseknél felül- és aluljárókon futottunk át, azonkívül hol felettünk, hol alattunk villamos gyorsvasutak vágtattak szörnyű sebességgel, és szinte síri csendben. Hamarosan megállapítottam, hogy a kocsik kereke nem vas, hanem valami különleges, zajmentes anyag, hasonló a kemény gumihoz.

De legjobban mégis az lepett meg, hogy a rengeteg ember, aki gyalog, kocsin vagy vasúton megy, mind nagyon hasonló egymáshoz, és öltözékük csaknem teljesen egyforma, olyan, mint útitársaimé. A különbség csak abban volt, hogy egyesek szürke köpenyt húztak a ruha fölé, ami azonban inkább kámzsa volt, mert sem gallérja, sem hajtókája nem volt. Legtöbbje hajadon fejjel járt, csak kevesen hordták azt a sapkát, amit útitársaim, kalapot pedig egyet sem láttam.

Cipőjüknek nem volt sarka, egy darabból öntött gumilemeznek néztem, itt-ott szellőzőlyukakkal; egyetlen csat tartotta össze. Elképzelheti az olvasó, milyen csendben jártak kocsik és emberek a gumi utakon.

Méghozzá a nők is ugyanúgy öltöztek, úgyhogy eleinte azt hittem, csupa férfit látok. Hiszen hajviseletük is egyforma volt: körbenyírt, lefésült, sima viselet, amit nem is merek frizurának nevezni. Csak később árulta el egy-egy lágyabb arcvonás, finomabb, könnyebb mozdulat, hogy ki a nő a sok egyforma közül.

Hiába vártam fényes üzleteket is. Láttam néhány ajtót különös felírással, de vasredőny nélkül. Mintha nem is üzlet lett volna, hanem utcai bejárattal bíró magánlakás. A felírás betűi igen egyszerű mértani idomok voltak. Sehol egy kirakat, csak nagy, négyszögletes ablakok, abban a sokszor látott, mattezüst fémkeretben, amelyikből itt minden készült.

Most autónk megállt, vezetőm kiszállt, és intett nekem is. Kiszálltam, a kocsi elindult, mi pedig a villamosmegállóhoz mentünk.

Igen szégyelltem, hogy kísérőmnek anyagi gondokat okozok, annál is inkább, mert nálam természetszerűleg csak angol valuta volt.

Mindazonáltal elővettem tárcámat, és átnyújtottam egy egyfontos bankjegyet, remélve, hogy a tőzsdén utólag átválthatja.

Sajnos, a bankjegy igen gyűrött és ázott volt. Kísérőm sokat forgatta, nézegette, majd jelekkel kérdezgetett valamit, amiből én persze semmit sem értettem, és aztán egyszerűen visszaadta.

Én pedig nem tudtam, hogy gavallériából teszi-e, vagy megsértődött, hogy nem adok neki rendesebb állapotban levő bankjegyet. A kétség mardosott, de nem sok időm volt a töprengésre.

A villamos ugyanis odaért, és mi felszállottunk.

Kényelmes gumi ülések fogadtak. Minden csupa ezüstös fém, üveg és bakelit. Meg kellett állapítanom, hogy soha ilyen kényelmes és finoman rugózott kocsiban nem utaztam.

Az emberek szótlanul szálltak ki és be, számunkra szinte elképzelhetetlen csendben és siető pontossággal. Csodálatos nép közé jutottam.

De minden csodálatom mellett is nyomasztó volt ez a gépiesség. Sehol egy mosoly, egy szívélyes üdvözlés. Mindenki faarccal ül, és egy szót sem szól.

Még inkább feltűnt azonban az, hogy a kocsin nem láttam kalauzt. Ennek dacára a kocsi pontosan indult, mert a vezető tükörből látta a felszállást. Perselyt is hiába kerestem, végül azt gondoltam, hogy itt mindenki bérlettel utazik. Fel nem tudtam azonban fogni, hogyan ellenőrzik akkor azt, hogy nem száll-e fel valaki, aki bérletét nem újította meg? Bárhogyan töprengtem, akkor még nem tudtam magyarázatát adni a dolognak.

De ez még csak a kezdet volt.

Egy folyóhoz értünk, két partján, mintegy száz yard szélességben, végtelen park húzódott, mögötte a már ezerszer ismételt, ultramodern villasor. Mintha itt mindenki milliomos agglegény lenne, és mintha az egész város nem volna idősebb húszévesnél. A városnak egyetlen kövén sem láttam semmit, ami a múltra emlékeztetett volna, és nem láttam egyetlen alkotást, amire azt mondhattam volna, hogy gyönyörűséget szerzett szememnek, csak a gazdagságot és kényelmet bámulhattam.

Nem láttam egyetlen szobrot vagy csak egyetlen feliratos emlékoszlopot, ami nagyjaik érdemeit hirdette volna. Nem volt diadalív, hídfő vagy akár csak egy árva szökőkút, ami műélvezetet jelentett volna, méltóan egy ilyen gazdag városhoz.

Kiszálltunk, és egy mozgólépcsőn lementünk a föld alá. Földalatti villamosmegállón voltunk. Egy perc múlva, villámszerű sebességgel, de zajtalanul, befutott egy négykocsis vonat. Erős fékezéssel megállt. Ebben a pillanatban mind a négy kocsi ajtaja szétszaladt, az emberekkel együtt beszálltunk, az utolsó felszálló behúzta az ajtót, és a vonat megindult.

Ezen a vonaton még vezető sem volt. Mint később megtudtam, itt minden magától működik. Megálláskor az ajtók maguktól nyílanak, becsukásra magától indul a vonat. Messzemenő biztonsági automaták gondoskodnak róla, hogy bele ne szaladjon az előtte menőbe, és hogy a menetidőt pontosan betartsák.

A folyó alatt alagúton süvítettünk át, majd a másik oldalra felfutva, a házak fölé jutottunk. Megállás nélkül repültünk vagy öt percet. Kocsink süvített a hihetetlen sebességtől. Alattunk háztenger, parkok, kertek kavarogtak, forogtak és örvénylettek, mellettük furcsa, jelző és irányító automaták villantak fel, és a kanyarodóknál a pálya harminc fokra dőlt meg, mint a motorverseny-pályákon, úgyannyira, hogy a vonat is teljes sebességgel vette, mi pedig valósággal odaragadtunk az üléshez a centrifugális erőtől. Szorongva gondoltam rá, mi történne, ha egyszer a kanyarodóban üzemzavar miatt megállna a kocsi.

Végre megálltunk, kísérőm intett, és leszálltunk. Köröttem kavargott a világ, ő megfogta a karomat, egy mozgójárdára vitt, amely végtelen szalag módjára futott velünk. Innen egy másik, majd egy harmadik szalagra léptünk át, mindegyik valamivel gyorsabban futott az előbbinél. A harmadikon padok voltak, erre leültünk.

Így utaztunk még vagy negyedmérföldet. Láthattam a házakat felülről. Mintha egy réten vagy parkban lettem volna. Majdnem minden háztetőn növényeket láttam: fű, bokrok, sőt konyhakerti növények és gyümölcsfák is. Meglepett, hogy kémény egyiken sem volt. Majd felálltunk, és visszalépkedve újra az álló járdára kerültünk. Mellettünk sorban fütyültek el a villámvonatok.

Most egy folytonmozgó liftbe léptünk, amely levitt bennünket a földre.

Mondhatom, partra úszásom óta nem volt olyan nyugodt érzésem, mint most. A sok ide-oda rohanó gépszörny után biztos talajon álltam.

Most gyalog mentünk pár lépést, egy mellékutcába fordultunk be, és megálltunk egy ajtó előtt, amelyen valami felírás volt.

Kísérőm intésére beléptem, és sapkámat illemtudóan levettem. Az ajtó magától tárult ki előttünk, és utánunk ugyanúgy összecsukódott.

Odabent rengeteg üvegszekrényben ezerszám hevertek ugyanazok a ruhák, miket itt mindenkin láttam.

Az üzletben azonban (másként nem tudom nevezni) senki sem volt.

Kísérőm most mértéket vett elő, megmérte a magasságomat a vállamig és derékbőségemet, majd egy polcról levett egy öltözet ruhát, és elém téve intett, hogy vegyem fel.

E percben három ember lépett be: egy férfi és két nő. Röviden beszéltek, majd hasonlóképpen válogatni kezdtek a ruhák között.

A ruhát kibontva, inget is találtam benne. A látogatókra való tekintettel azt kérdeztem vezetőmtől, hol van az öltözőhelyiség, de nem értette meg a kérdést. Majd úgy kísérleteztem, hogy a hölgyekre mutattam, az öltözködést imitáltam, aztán az ajtóra mutatva jeleztem, hogy valahol másutt szeretnék próbálni.

Erre vezetőm szó nélkül odalépett a hölgyek egyikéhez, néhány rövid szót váltott vele (meg kell jegyeznem, hogy beszédjök és szavaik igen rövidek és könnyen kiejthetők voltak), majd az egyik hölggyel visszatért.

Udvariasan meghajtottam magam, és kezet nyújtva bemutatkoztam.

- Gulliver vagyok - mondtam, lehető nyájas mosollyal.

A hölgy azonban újra azzal a különös csodálattal nézett arcomba anélkül, hogy visszamosolygott volna, feléje nyújtott kezemet pedig megfogta, két keze közt zavartan forgatta, nézegette, kutatta, majd értetlenül elengedte.

Látván azonban, hogy vezetőm újra félreértette kívánságomat, megint a hölgyekre, az ajtóra és a ruhára mutogatva próbáltam megértetni magamat, mire azok helyeslően bólogattak, karomat megfogva kivezettek az utcára, és ott olyasvalami történt velem, amit elmondani is szégyellek.

A hölgy ugyanis a nyílt, forgalmas utcán kigombolta és lehúzta rólam a kabátot, utána letérdelt, és kigombolta nadrágomat is.

Kimondhatatlan szégyen pírja öntötte el arcomat, és az irtózat kiáltásával fogtam össze testemen nadrágomat. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy szörnyű félreértésről van szó, hogy egy hölgy ilynemű segítségét álmomban sem merészeltem kívánni.

Azok pedig minden megilletődés nélkül mutogatták, hogy ruhámat okvetlenül le kell vetnem, mire összevissza beszéltem spanyolul, portugálul és németül, magyarázva, hogy egy angol állampolgár ilyen szégyent nem tűrhet személyes becsületén, mely egyben nemzetem becsülete is. Diplomáciai megtorlással fenyegetőztem, de minden hiába, mert azok nem értették.

Már sokan megálltak, többen kérdezősködtek, agyamon pedig hirtelen keresztülcikázott a rettentő gondolat, hogy az őrültek országába jutottam, ahol egyedül vagyok, senki meg nem ment, és védtelenül ki vagyok szolgáltatva szeszélyüknek. Mi lesz még itt? - gondoltam a szörnyű jövőre, és balsejtelmem nemsokára be is teljesedett.

Azok ugyanis pár szóval tanakodtak, majd többen nekem estek, és minden sivalkodásom ellenére ott, a nyílt utcán lefogtak, lefektettek, az előbbi hölgy pedig nadrágomat lehúzta.

Torkomszakadtából rendőrért kiabáltam, de hiába. Egyetlen ember sem indult szánalomra irántam, csak bambán és értetlenül nézték egy szerencsétlen embertársuk meghurcoltatását.

Utána ingem és alsónadrágom következett, és én ott feküdtem mindenki csúfságára pucéran, autók, villamosok és járókelők forgatagában.

A körülállók arcán azonban csak csodálkozást és zavart láttam, ami végleg meggyőzött, hogy az őrültek közé kerültem.

Most a hölgy az új inget akarta feladni, de én minden erőmet összeszedve, kitéptem magamat kezeikből, az inget elkaptam, és egyik kezemmel szeméremrészemet eltakarva, sietve húztam magamra.

Mikor ezt a többiek látták, elengedtek, és átadták a ruhát, amit ugyanolyan sietve kapkodtam magamra, régi ruháimat pedig otthagytam, miután zsebeimből mindent átraktam.

Arcom égett a szégyentől, és vezetőm karját megragadva könyörögtem, hogy gyorsan tűnjünk el.

Pár pillanatnyi tanakodás után az bele is egyezett, és elindultunk. Most én vittem őt, és sietve rántottam be egy mellékutcába, ott újra gondjaira bízva magamat.

Szívem a torkomban zakatolt a minden kultúrát megcsúfoló barbarizmuson. Úgy látszik, itt az emberélet és szabadság semmi védelemben nem részesül, legalább eddig még rendőrt nem láttam, sehol egy revolveres vagy szuronyos ember. Hogy tudnak ezek nyugodtan aludni?

Egyben megvolt a véleményem az itteni nők becsületéről, akik a legkisebb szégyenérzet nélkül ragadtatják magukat ilyen trágár és erkölcstelen cselekedetre, amilyenre hazám illedelmes és szemérmes hölgyei sohasem vetemednének. És akkor sem a nyílt utcán!

Őrültek és cédák országa! Elgondolni is szörnyű, hogy itt olcsó pénzért minden nő megkapható!

Meg kell azonban vallanom, hogy a ruha egészen különlegesen finom és könnyű volt. Ilyen könnyen és kényelemben még nem éreztem magam. A legfinomabban omló skót szövet közel se jöhet hozzá.

Fogalmam sem volt, hányadik utcán járunk. Mind egyforma széles, fákkal, bokrokkal szegélyezett volt, és teljesen egyforma házakkal, csak a forgalom különböztette meg egyiket a másiktól.

Vezetőm most egy másik, feliratos ajtón tessékelt be. Ezek az ajtók is mind egyformák: üvegtáblás, zár nélküli ajtók, amit be sem kellett lökni, mert közeledésre magától felnyílt. Úgy látszik, láthatatlan sugár irányította. Sokat töprengtem rajta, hogyan zárják be, de nem tudtam megfejteni.

Megpróbáltam ugyan jelekkel megkérdezni, hogy miért nem lehet bezárni, de úgy látszik, kísérőm ezt sem értette, mert azt felelte, hogy azért, mert akkor nem nyílna ki.

Óriási vendéglőhelyiségbe jutottunk, amely az egész ház földszintjét elfoglalta. Csak a végében volt egy üvegfallal elzárt rész, e mögött fehér köpenyes emberek kezeltek ismeretlen célú, ezüstös gépeket. Kétségtelen, hogy konyha volt, de semmi sem emlékeztetett a mi konyhánk berendezésére. Tartályokat és rengeteg csőhálózatot láttam, szelepekkel, feszmérőkkel, titokzatos villamos műszerekkel, amelyek hullámvonalakat írtak széles papírszalagokra. U alakú csövekben folyadékoszlop hintázott, egy táblán, kerek üveglapok mögött, színes jelzőfények villantak, egy dob sebesen forgott, és egyéb gépcsodák végezték kiszabott munkájukat.

Sok kis asztal mellett ugyanazok a kényelmes karszékek állottak, amiket már sokszor láttam. A falak hézagmentes, vajsárga, porcelánszerű réteggel borítva. Feltűnő volt, milyen tágas utak nyílnak az asztalok közt úgy, hogy bár sokan tartózkodtak ott, tolongás nem volt.

Meglepő csend uralkodott, csak az evőeszközök csörgését hallottam.

Két asztalsor közt, mint a kísértetek libbentünk végig a szivacsos gumiszőnyegen, és a legelső üres asztalhoz leültünk.

Ekkor vettem észre, hogy az asztalok mellett, a túlsó oldalon, lassan mozog egy végtelen szalag, rajta egyenlő távolságra ezüstös fényű dobozok, evőeszközök, poharak.

Ezekből vezetőm egyszerűen leemelt kettőt, és az egyiket elém tette. Első pillanatra nem tudtam, mit kell vele kezdeni, de vezetőm felnyitotta a saját dobozát, és a benne levő ételt kanalazni kezdte, én pedig követtem példáját.

És most már valóban nem tudtam, mint vélekedjem ezekről a furcsa emberekről, akik egyszer brutálisak, máskor gyengédek és szolgálatkészek.

Mikor pedig az ismeretlen, pépszerű eledelt megkóstoltam, az elragadtatástól felkiáltottam.

Valami rendkívüli étel volt. Ízében valahogyan egyesítve volt a fogolypecsenye nehéz zamata a mustár könnyű savanyúságával. Benne volt az erdő illata, a húsos császárkörte levének csorduló szimfóniája, nehéz borok mámora és a forrásvíz üdítő józansága. Mondhatom, az egész életet vettem általa magamhoz.

Most jöttem csak rá, hogy milyen éhes vagyok valójában, hiszen csak egy körtét ettem partra úszásom óta. Mohón estem neki, és egykettőre bekebeleztem.

Vezetőm pedig az üres edényt szó nélkül elvette előlem, és az asztal közepére állítva, egy gombot nyomott meg, mire az asztal megnyílt, a doboz elsüllyedt, majd minden visszazáródott. A sima, sárga üvegfelületen alig látszott a csapóajtó körvonala.

Vezetőm pedig, éhségemet látva, újra vett egy dobozt a futószalagról, és elém tette.

Ennyi szívjóság rendkívül meghatott. Mélyen megbántam előbbi gondolataimat Meghatottan rebegtem néhány köszönő szót, és könnyek tolultak szemembe.

Vezetőm ezt látva hozzám hajolt, és látható ijedelemmel tekintett rám. Hirtelen két keze közé fogta arcomat, és a világosság felé fordítva, összeráncolt homlokkal fürkészte.

Majd felállt.

- Elo! Elo! - kiáltotta.

Az ottlevők közül egy ember felállt, hozzám jött, vezetőm arcomra mutogatva pár szót mondott, az pedig táskát húzott elő zsebéből.

A táskából egy apró fecskendőt vett ki, majd arcomhoz érintve, beleszívta könnyeimet, azután kinyomta egy apró üvegbe, amely talán negyedhüvelyk nagyságú lehetett.

Most szemhéjamat lehúzva, aggodalmasan kezdte szememet vizsgálni, amiből láttam, hogy orvossal van dolgom.

Megint elfogott a rémület, és újra kísértett a rettentő sejtelem, hogy őrültek közé kerültem.

Meg akartam győzni, hogy semmi baja szememnek, letöröltem könnyeimet, és mosolyogtam, ami újabb feltűnést keltett.

Pár szót tanakodtak, majd az orvos elment, én pedig vegyes érzelmekkel leültem megenni a második adagot, de lényegesen kisebb étvággyal.

Annyit azonban láttam, hogy tökéletlenségeiktől eltekintve, sokat köszönhetek nekik. Eszembe jutott, hogy kísérőm ruhámat ki sem fizethette, mert elfutottam, és ő, nehogy magamra maradjak, inkább velem jött, kitéve magát annak, hogy mint rablót keressék, és hogy itt is ő vendégel engem. Mindenképpen meg akartam téríteni kiadásait.

Azt már láttam, hogy bankjegyeinket nem ismeri, de szerencsére volt nálam néhány arany- és ezüstpénz is. Tárcámat kiürítve, átadtam neki a tartalmát. Sokat forgatta, nézegette, jelekkel kérdezte, hogy mit csináljon vele, én pedig a konyha felé mutogattam, de ő a pénzt szájába véve, kínos, rágó grimaszokkal mutatta, hogy ebből nem lehet ebédet főzni. Nem voltam tisztában vele, hogy gavallériája készteti-e élcelni, vagy pedig egyáltalán nem ismeri pénzünket. Megpróbáltam magyarázni a célt, de nagyon nehezen ment; végül is lemondtam róla, és az érméket visszatettem tárcámba.

Most vezetőm intett, felálltunk és eltávoztunk. Azt hittem, az ebéd árát is valami automatába fogja bedobni. Meg akartam lesni, hogy majd ott kézzelfoghatóbban magyarázhassam meg pénzem lényegét, de meg kellett állapítanom, hogy itt sem fizetett. Most már igazán tele voltam kíváncsisággal életmódjuk iránt, és nem volt mód beszélgetni.

Hat óra körül lehetett, az utcákon tengernyi lámpa gyúlt ki, de úgy elburkolva, hogy jóformán árnyék nélkül haladtunk. A fény nem volt sárga, sem fehér, hanem olyan, mint a nap: elterülő, tiszta, nyugodt fényáradat.

Mintegy tíz percig gyalogolhattunk ugyanolyan forgalomban, mint délelőtt. A suhanó gépkocsik alakjait alig tudtam kivenni, olyan gyorsan tűntek el. Pedig soha annyi különös kocsit nem láttam. Egyiken hosszú tartály volt, a vezetőt nem is láttam, másikról emelőkarok nyúltak a magasba, egyik óriás fémszájat tátott előre, olyant is láttam, amelyiknek felül is volt kereke, hogy a hátán is tudott futni.

Néha nagy, torpedószerű test úszott el felettünk, mindenütt egy drótvezetéket követve anélkül, hogy azzal bármi kapcsolatban lett volna. Az emberek néma utakon, hangtalan cipőben, a járművek, ha lehet, még hangtalanabbul, de mind rohant. A gépeknek ez a néma boszorkánytánca különös módon megfosztott biztonságérzetemtől. Mintha nem lenne nehézségi erő, csak a testetlen sebesség suhanása.

Az egész olyan valószínűtlenül hatott, mintha mindez valójában nem is volna, vagy legalább nem lenne pillér, amelyre az egész támaszkodik. És az arcok is olyan furcsán idegenszerűek: szokatlan arányosságukból jóakarat és visszariasztó megközelíthetetlenség árad az emberre.

Hirtelen bajtársaimra gondoltam, kikkel annyi kellemes estét töltöttem a klubban, és akik azóta talán az óceán fenekén nyugosznak hullámsírjukban. Szívem elszorult, és nagy szükségét éreztem egy élő embernek, egy barátnak, akihez melegen szólhatnék, és elmondhatnám benyomásaimat, mert furcsa, de ezekről az a benyomásom volt, mintha nem élnének. Mintha e mögött a szörnyű tökéletesség mögött nem volna tartalom.

És amint az utcákat róttuk, még egy érzés támadt fel bennem, és mindinkább erőt vett rajtam, de pontos mibenlétéről még nem tudtam számot adni magamnak.

Úgy éreztem, hogy nagyon jó volna az oltár elé vetni magamat, hogy felsikoltsak. De miért? Mit tudom én! Érdekes, hogy míg odahaza nem voltam túl vallásosnak mondható, most egyszerre megérteni véltem a vallás egész keletkezését és bennünk rejlő gyökereit. Egy templomot kerestem, ahol szívemet kiönthetem anélkül, hogy könnyeimre orvosok tátsák a szájukat.

Jelekkel az égre mutatva, próbáltam kísérőmet a templom felől kérdezni, mire ő ugyancsak jelekkel megnyugtatott, hogy nem fog esni. Szóval, ezt sem értette meg, mint eddig annyi más értelmes kérdést. Nem sokat törődtem kudarcommal, gondolván, hogy a templomot úgyis észre fogom venni, de hiába kerestem. Minden ház reménytelenül egyforma és dísztelen volt, és ki tudja, hogy e vigasztalan skatulyák közül melyikbe szorították bele a templomot.

Most megálltunk egy ajtó előtt, amely szintén kitárult előttünk.

Bementünk. Liftbe léptünk, amely a második, legfelsőbb emeletre vitt bennünket. A liftből kilépve, üveges loggiára jutottunk, melynek minden ablaka fel volt húzva, és a hátsó kertre nyílt. Lent körülbelül ötven yard hosszú és ugyanolyan széles park terült el, azon túl másik ház következett, kerítés nélkül. Az utakon kényelmes, gumi heverők, különböző lugasok és mindez gyönyörűen világítva.

A heverőkön többen feküdtek, az utakon járkáltak, de mindenki egyedül és némán. Sehol egy társaság, sehol egy bizalmas csoport, sehol egy jókedvű, hahotázó, meghitt sarok vagy egy vitatkozó félkaréj.

A kertből tücsökkoncert és bódító hársfaillat szállt fel. Érthetetlen emberek! Mert, íme, szeretik a növényt, és kifeküsznek a gyepre, ablakaik nagyok, tágasok, napos teraszok, a kertekben ott a szokásos fürdőmedence, ami mind a szívvel teljes ember tulajdona. Hát akkor mégis miért ez az elkülönülő ridegség? Mért nem becsülik meg egymást kedves szóval, szívvel, meleg barátsággal?

A teraszról egy szobába léptünk, melynek lámpái beléptünkre maguktól kigyulladtak, az ablakokat pedig vezetőm gombnyomással bezárta.

A falak ugyanolyan vajsárgák voltak, mint az étkezőben. A szobában három szék, egy heverő, egy fotőj, egy négyszegletes asztal, de semmi sem fából, hanem a már sokszor látott, bakelithoz hasonló anyagból. A padló ugyanilyen, szőnyegnek, függönynek nyoma sincsen. Az ablak mellett lyukasztott fémlemezekkel borított fűtőtest, a sarokban pedig telefon, villamos óra és néhány olyan készülék, amelyek rendeltetéséről fogalmam sem volt. A falon néhány eltolható, üvegszerű ablak mögött könyvek álltak. Amint a szekrények, úgy az ágy is a falba volt süllyesztve, gombnyomásra kifordult, és visszafordítva a falban elhelyezett porszívó önműködően kitisztította és kiszellőztette.

Aztán a fürdőszobába mentünk. Nem untatom az olvasót a túlságos részletezéssel, az eddigiekből úgyis láthatja a lényeget. Házigazdám tartózkodás nélkül levetkezett előttem, majd nekem is követnem kellett példáját, hogy a tus alatt megtisztálkodjunk, ami nagyon jólesett.

Utána egy faliszekrényből ágyneműt vett ki számomra, a földön elhelyezve nagyszerű fekvőhelyet készített, és intett, hogy feküdjek le.

Megvallom, kissé furcsán hatott rám, hogy a vendéget fekteti a földre. Nem mintha fekvőhelyem nem lett volna elég kényelmes, mert a gumimatrac egyformán puha, akármire teszik, de az eljárás valahogyan gyenge fényt vetett gazdám jólneveltségére. Igyekeztem magamban mentegetni, hogy végtére közönséges villanyszerelő, de akkor meg mire magyarázzam ezt a drága és rendkívül finom berendezést?

Mindenesetre annyit egy villanyszerelőtől is elvár az ember, hogy a forma kedvéért az ággyal kínálja meg vendégét, hiszen tudhatta, hogy jó modorom úgysem engedte volna elfogadni. Újból sóhajtva gondoltam drága hazámra, ahol az emberek finomabbak, kedvesek, gavallérok, és a házigazda mindig a legjobb falatokat ajánlja vendégének, úgyis tudva, hogy az szabadkozik, és a legrosszabbat veszi ki.

Lefeküdtem tehát, míg gazdám különböző rugós és súlyzós tornaszereket vett elő, és a teraszra ment gyakorolni magát.

Negyedóra múlva visszajött, lefeküdt, egyet tapsolt, mire a villany elaludt.

Engem az izgalmak még sokáig ébren tartottak, egyébként sem voltam szokva ilyen korai lefekvéshez. Úgy láttam, gazdám mégiscsak a jobbmódúak közé tartozik, de akkor meg mért nem tart szolgát, vagy legalább mért nem házasodik meg?

Kazohiniában töltött első napom a megfejthetetlen kérdések tömkelegével zárult, és izgatottan vártam a másnapot, hogy mindezekre választ kapjak.