Szerző hazáját veszélyek fenyegetik, és elhatározza, hogy felajánlja szolgálatait - Beosztják az Invincible cirkálóra, és Sanghajba indul a kultúra biztosítására - Találkozása az olasz hajókkal - A hajót robbanás süllyeszti el, de szerző szerencsésen megmenekül
Az olvasó, aki régebbi, szerény igényű munkáimat talán érdemükön felüli figyelemre méltatta, bizonyára csodálkozással értesül róla, hogy annyi kaland és súlyos megpróbáltatás után újból tengerre szálltam.
Biztosíthatom az olvasót, hogy most, Kazohiniából hazatértem után, visszagondolva a hinek, de különösen a behinek közt átélt szenvedéseimre, magam is teljesen hasonló véleményen vagyok.
Ezért, ha nem is mentségemül, de magyarázatul legyen szabad megemlítenem, hogy ez alkalommal átkozott kalandos véremen kívül Nagy-Britannia és a keresztény civilizáció védelme volt az, ami újabb utazásra késztetett. És kérdem a művelt olvasót, van-e tisztesebb hivatás angol állampolgár számára, mint Őfelsége zászlaja alatt fegyverrel szolgálni az emberiség és a kereszténység magasztos eszméit azok megátalkodott ellenségeivel szemben.
Némi méltánylásra tarthat igényt talán az a körülmény is, hogy kazohiniai utazásom egészen ismeretlen területekre vezetett, és oly rendkívüli élményeket nyújtott, melyekben előttem még más embertársamnak nem volt része. De legkivált a behinkór megismerése ébresztette fel bennem a reményt, hogy utazásom nem volt egészen haszon nélkül való, és hogy élményeim leírásával hazámnak és az orvostudománynak, szerény képességeimhez mérten, némi szolgálatokat tehetek.
El vagyok készülve rá, hogy az olvasó az elkövetkezendőkben néhol fejcsóválva fogadja adataimat, ezért előrebocsátom, hogy munkámban mindenkor igyekeztem a szigorú tárgyilagos leírás mellett maradni.
Amennyiben könyvem egyes részei mégis kétkedésre adnának alkalmat, ezen cseppet sem fogok csodálkozni. Kazohinia hazámtól és az európai civilizációtól oly távol esik, hogy az ottani szokások, de főleg a behinkór nálunk merőben ismeretlenek, és ha saját szememmel nem győződtem volna meg róluk, talán magam sem tudnám elhinni, hogy vannak, és hogy ilyenek.
Ha most, útijegyzeteimet összeállítva, azokat mégis közrebocsátom, ez csak a tárgyilagos igazmondás iránti olthatatlan ragaszkodásomat bizonyítja, amely - szembenézve az olvasó jogos kétkedésével is - mégis a való tények megírására buzdított.
A bűneitől megváltott emberiség az 1935. évet írta, mikor Őfelsége kormánya arra a meggyőződésre jutott, hogy minden valószínűség szerint háborút kell folytatnunk Olaszország ellen.
A művelt olvasónak talán nem kell külön magyaráznom, hogy a nézeteltérések az abesszin nép ellen irányuló akciók miatt merültek fel.
Kétségtelen, hogy Olaszországot ezen akcióban nemzeti nagyságának kiterjesztésére irányuló szándék vezette, mit angol gentleman csak tisztelettel vehet tudomásul, még ha ellenfél teszi is. És nehogy az olvasó a továbbiakban az elfogultság vádjával illessen, sietek megjegyezni, hogy ezt Britannia minden tisztes érzelmű polgára el is ismerte.
Sőt, különösen mély hatást gyakorolt ránk az olasz főpapok lelkes áldozatkészsége, ahogyan pénzt, értékes pásztorbotokat és drágaköves aranykereszteket áldoztak a haza oltárán, hogy azokért tankokat, szuronyt és gyújtóbombát vásároljanak a nemes célra. Mindnyájan megilletődéssel olvastuk a lelkes pásztorleveleket, melyekben nem szűntek meg buzdító szavakkal bátorítani a parasztokat, fűszereseket, pástétomsütőket, halárusokat, dokkmunkásokat, koldusokat, juhpásztorokat, fagylaltkészítőket, mézesbábosokat és gyertyaöntőket egyaránt, hogy menjenek a frontra, terjesszék a feketék közt a kultúrát és az igaz keresztényi erényeket, míg ők odahaza ezalatt ájtatos imákban fognak szüntelen esdeni a Megváltóhoz és a loretói Szűzhöz, hogy a fegyvereket a Mennyek kegyelme támogassa magasztos hivatásukban.
Készséggel elismertük egyben az olasz katonák hősies teljesítményét, kiknek halált megvető bátorságát és egyéb tiszteletre méltó erényeit minden hű és jellemes angol alattvalónak példaként kell követnie, persze angol zászló alatt és az olaszok ellen.
Ismétlem tehát, hogy a dolgok mikéntje tekintetében semmi ellentét nem volt hazám és Olaszország kormánya között, mindössze a dolgok miértje adott okot nézeteltérésre.
Az olaszok ugyanis azt hozták fel abesszinakciójuk indokaképpen, hogy az abesszin népet akarják felszabadítani az amhara nép járma alól, és a kultúrát terjeszteni, minek nyilvánvaló igaztalansága, minden tiszteletünk mellett, kacajra kell hogy késztessen minden józanul gondolkodó, műveltebb embert, aki csak kevéssé is tisztában van más országok diplomáciájának szokásos frázisaival, melyek a dolgok lényegét elkendőzni igyekeznek, megtévesztvén a laikus szemlélőt.
Nem akarok az elfogultság hibájába esni oly utazók módjára, akik nem átallják tudományos leírás köntösében maguk és hazájuk dicsével mértéken felül hivalkodni, de azt hiszem, a szerénység és az idegen államok iránti köteles tisztelet betartásával is megjegyezhetem, hogy a dolgoknak ez a beállítása olyan tévedés, amit angol állampolgár sohasem követne el. Hazámban ugyanis még a kevésbé művelt osztályok előtt is köztudott dolog, hogy a trópusi népek felszabadításának és a kultúra terjesztésének áldozatos, de nemes munkája mindig Angliának volt magasztos feladata, amire, azt hiszem, elég bizonyíték Hátsó-Indiától a búrokig az a sok gyarmat, amelynek népeit hazám szabadította fel, nehéz harcok árán, az elnyomás alól.
És bár angol gentlemant a dolgok anyagi része hidegen hagy, mégsem fojthatom el azon véleményemet, hogy Olaszországot, a kultúra és szabadság ügyén túl, esetleg tudat alatt, az abesszin kávéültetvények és olajmezők is befolyásolták elhatározásában.
Ezért Őfelsége kormánya elhatározta, hogy az olaszországi szankciók elfogadtatása után védelmi háborút indít Olaszország ellen. Evégből az európai egyensúly és a béke biztosítása céljából Egyiptomban sürgősen több hadosztályt helyezett el repülőgépekkel, tankokkal, lángvetőkkel és gyújtóbombákkal, a Földközi-tengerre pedig több sorhajót vezényelt ki, torpedózúzók és tengeralattjárók kíséretében.
Ezt persze az olasz sajtó heves ellenhatással fogadta, azt állítván, hogy hazám elhatározását a felhozott okokon kívül talán a bírvágy is befolyásolta, és sajnálja egy éhes néptől azt a néhány olajforrást és bányát, ami ugyan az olasz érdeklődéstől távol esik, és meg sem említenék, de angolokról lévén szó, mégis beszélni kell róla.
Az olvasót talán már untatják a politikai részletek, de szigorúan elhatározott szándékom kitartani a tárgyi igazság mellett, és igénytelen szavamat mindannyiszor felemelni, valahányszor méltatlan gáncs éri hazámat, a flottát, tankokat, repülőgépeinket és általában mindazon nagyszerű létesítményeinket, amelyek az embert a dúvadtól megkülönböztetik.
Tehát, hogy elbeszélésem fonalát ne vétsem, ugyanez időben történt, hogy hazahívták Őfelségének a kínai vizeken horgonyzó, Terrible nevű nehézpáncélos sorhajóját, hogy a Földközi-tengerre küldjék, annak helyére viszont az Invincible ócska cirkálót küldték, hogy Őfelsége lobogóját és hazám jogos érdekeit jelenlétével képviselje.
Az Invincible feladata nem volt könnyű, miután hazám érdekeit a Távol-Keleten is erősen fenyegette a japán terjeszkedés veszélye, sőt a kínai nép egy része is lázongott a kultúrát és civilizációt képviselő koncessziós zónák ellen, melyek érdekében kellett az Invincible-nek Sanghajban állomásoznia.
Hazám el volt tökélve keleten is biztosítani az európai civilizációt, de az olasz konfliktus ezt most nem engedte, amit Japán alaposan ki is használt, és maga is terjeszteni kezdte a civilizációt Észak-Kínában, egyelőre a népszövetségi alapokmánnyal és szeretett hazámmal teljes egyetértésben.
Azért is kellett az Invincible-nek a Terrible-t felváltania, hogy ha esetleg a japánok elsüllyesztik, a kár aránylag csekély legyen, és az ügyet ne kelljen barátságtalan akciónak tekinteni.
Bár a szándék szigorú hadititok volt, mégis kiszivárgott a legénység közé, melynek soraiból erre számosan kérték áthelyezésüket. Kérésüket a parancsnokság elutasította, mire többen megszöktek.
A kormány kénytelen volt más módszerhez folyamodni, miután félő volt, hogy a kényszeríttet személyzet Sanghajban fog megszökni.
Tehát dupla fizetést ígért és magas összegű életbiztosítást.
Ez időben én a Trafalgar nevű cirkálón teljesítettem szolgálatot mint seborvos, és egy napon hazatérve, megemlítettem a dolgot nőmnek.
Nőm, aki a hű házastárs és anya mintaképe volt, és aki buzgó és erényes élettárs módjára nem szűnt meg engem férji kötelességeimben tanácsaival és biztatásaival szüntelen ösztönözni, azonnal átlátta a helyzetet, és nógatott, hogy ne habozzam rögtön áthelyeztetni magam az Invincible-re. Lelkes szavakkal magyarázta meg, hogy Sanghajban amúgy sem lesz kiadásom, nem lesz módomban délutánjaimat léha barátaimmal a klubban tölteni, és pénzemet dominójátékon könnyelműen tékozolni, hanem mindet hazaküldhetem szeretett családom istápolására. Sőt afelől sem lesz aggodalmam, hogy mi történik velük hősi halálom esetén, mert a nyugdíjon felül a bőséges életbiztosítás elegendő tápot nyújt neki és családomnak, hogy emlékemet rangomhoz méltóan őrizze meg.
Gyöngéd és szerető nőm fennkölt szavai, valamint imádott hazám hívó szózata egyaránt arra ösztönöztek, hogy az Invincible-re való áthelyezésemet kérjem, amit egy hét múlva meg is kaptam.
Egy újabb hét múlva megtörtént az indulás. Nőm egy honleányhoz illő lelkierővel viselte a válás fájdalmát, sőt a kikötőbe sem kísért ki, nehogy könnyeivel felesleges bánatot okozzon nekem, hanem, hogy sajgó lelkét erősítse, elsietett a szabónőhöz, felpróbálni a ruhát, amit mistress Eric Palmer holnaputáni teaestjére rendelt első dupla fizetésemből.
Az indulás egyébként minden feltűnés nélkül ment végbe. Október negyedikén, rövid félórai behajózás után, az Invincible felszedte horgonyait, néhány sapkalengetés és háromszoros hip-hip-hurrá után kihajóztunk a tengerre.
Már nyolcadikán a Gibraltári-szoroson haladtunk át. Újabb négy nap múlva érkeztünk Máltába, ahol szenet, édesvizet és olajat vettünk fel, de még aznap továbbhajóztunk, és 14-én érkeztünk a Szuezi-csatornához, melyen velünk együtt számos olasz csapatszállító hajó vonult át, néhány torpedózúzó és az "Il Duce" páncélos cirkáló kíséretében, melyet régebben "Libertá"-nak hívtak, de a régi rendszer elnyomása alól felszabadított hálás nép követelésére átkeresztelték, ami elől a vezér minden szerénysége mellett sem tudott elzárkózni.
Az olasz csatahajókkal való találkozásunk örömének kölcsönösen a legudvariasabb formában adtunk kifejezést. Mindketten felvontuk a másik nemzet zászlaját, a magunkét meghajtottuk, és díszlövéseket adtunk le, részben, hogy barátságos indulatunkat tolmácsoljuk, részben, hogy a másik lássa, hogy van muníciónk.
Nem kívánom az olvasót untatni a Vörös-tengeren tett utunk leírásával, bár különösen Aden felé pompás panorámában volt részünk, hanem ott folytatom, mikor az Indai-óceánra kiértünk.
Utunk mélyen az Egyenlítő alatt vitt el, mert lehetőleg feltűnés nélkül kellett célunkhoz elérni, és igyekeztünk kikerülni a rendes hajójáratok vonalát. Legközelebbi állomásunk Singapore lett volna, hova Szumátra szigetének megkerülésével kellett eljutnunk.
Nyolcadik napja szeltük az Indiai-óceán hullámait, és már azt hittük, minden baj nélkül fogunk megérkezni Sanghajba. A kapitány el volt készülve hajónkkal méltóan képviselni az angol kultúrát, tehát két matrózt sötétzárkába záratott, egyet pedig haditörvényszékkel fenyegetett, mert gombjaikat nem fényesítették ki kellőleg, és a díszszemlén hanyagul tartották a fegyvert.
Minden a legnagyobb rendben ment. Az ágyúkat kifényesítettük, a falakat újrafestettük, és a végén sikerült olyan félelmesen kinéznünk, mintha most kerültünk volna ki a dokkból, ahol teljesen átmodernizáltak bennünket.
Este hét óra tájban éppen a középfedélzeti kupola mellett állottam. Mellettem egy sorhajóhadnagy barátom elégedetten dörzsölte kezét, a legénységi termekből pedig elnyújtott énekszó hallatszott harmonika- és kasztanyettakísérettel. Valami régi, Barcelonában tanult dal volt. (Nehogy a művelt olvasó hanyagsággal vádolja derék tisztikarunkat, sietek megjegyezni, hogy akkor még nem tört ki a spanyol polgárháború, következésként hazám sem írta még alá a benemavatkozási egyezményt.)
Hirtelen, minden átmenet nélkül, erős lökést éreztem. Csavarjaink teljes ellengőzzel rántották vissza hajónkat, összevissza kiabálást és futkározást hallottam.
Ijedten körülnéztem, és hirtelen mindent megértettem.
A távolból hosszú csík közeledett a vízen, roppant sebességgel. Egy pillanatig még halványan reméltem, hogy talán elfut a hajó orra előtt, de hiába. Csak annyi időm volt, hogy az ágyú mögötti beszögellésben a földre vetettem magamat, és a következő másodpercben irtózatos lökés dobott neki a szemben levő falnak, és a dörrenéstől majdnem megsüketültem.
Fejem zúgott az ütéstől, és csak négykézláb tudtam kikecmeregni. Mellettem sorhajóhadnagy barátom feküdt, és harsányan nevetett.
- A tökfilkók... A tökfilkók!... - fuldokolta. - Most bizonyára azt hiszik, jó fogást csináltak! No, ezeket rászedtük!... Jó volt kipucoltatni a tízcollosokat... Meg kell szakadni!
Még folytatta volna, de közben meghalt, én pedig sietve vánszorogtam a hajófar felé, amely még kiállt a vízből.
A mentőcsónakba egy matróz még utánunk hajított néhány mentőövet, egy másiknak sikerült vagy negyven font konzervet bedobálni, de aztán gyorsan vízre szálltunk, és sietve eleveztünk, nehogy a hajónk után támadó örvény elsodorjon.
Nem akarom az olvasót a részletekkel terhelni. Így is elképzelheti, hogy töltöttük az elkövetkező koromsötét éjjelt lent a déli féltekén, távol minden hajóúttól, és hogy mit jelentett az, mikor éjfél után két órakor kiáltásainkra nem kaptunk választ, és meg kellett állapítanunk, hogy elszakadtunk a többi csónaktól.
Reggelig összevissza eveztünk, mikor pedig a nap felkelt, nem láttunk mást, csak vizet és vizet.
Egy öreg matróz azt erősítgette, hogy ezen a tájon van egy tengerár, amibe belekerültünk, és ostoba futkározásunkkal még mélyebbre jutottunk.
Kétségbeesve átkoztam kalandos véremet, amely annyi megpróbáltatás után is újból tengerre csábított, és könyörögve kértem az Egek végtelen irgalmú Urát, hogy csak még az egyszer mentsen meg, és soha többé tengerre nem szállok.
Kétségbeesésemet csak az a tudat enyhítette, hogy imádott nőm és családom hősi nevet fognak örökölni, amely Southampton főterén többekkel együtt kőbe vésve fogja hirdetni az idegen állampolgároknak, hogy hova kell a koszorút letenni. Sőt, a kibékülés után bizton eljön emlékművünkhöz annak az államnak tengerészeti minisztere is, aki most bennünket megtorpedóztatott, és lelkes szavakkal fog áldozni hősiességünknek, amellyel tengerbe fúltunk. Ez a tudat büszkeséggel töltött el mindnyájunkat, beláttuk, hogy igaz angol hazafi ennél többet nem várhat az élettől, és emelt fővel, énekszóval vártuk vesztünket.
A konzervek ugyanis a negyedik napon elfogytak. Délben nyitottuk fel az utolsó két dobozt, kiittuk rá az utolsó korty édesvizet, és felkészültünk dicsőséges éhhalálunkra.
Alkonyatkor azonban szerencsésen viharba kerültünk, amely egyre erősbödött, végül is olyan tombolásba ment át, amelyre a legöregebb tengerészek sem emlékeztek, és magam is csak ahhoz a monszun szélhez hasonlíthatom, ami Brobdingnagba való utazásomkor ért utol, a Molucca-szigeteknél.
Mindenki gyarló szívvel felcsatolta a mentőöveket, és fél óra múlva, mikor csónakunkat elnyelték a habok, derekamon mentőövvel próbáltam meg a szerencsét.
Újabb fél óra múlva a vihar elcsendesedett, én pedig, felhasználva az alkalmat, igyekeztem a mentőöv zsinegeivel magamat megerősíteni.
Így töltöttem az éjszakát, aminek szenvedéseit, azt hiszem, felesleges részleteznem. Mikor a hajnal rám virradt, senkit sem láttam magam körül, de gyarló szívem annál nagyobb örömére, mintegy két mérföldnyi távolságban sziget partvonala tűnt fel szemem előtt.
Minden maradék erőmet összeszedve, úszni kezdtem. Karjaimba újból erőt adott a tudat, hogy nevem kőbe vésve fogja hirdetni hősi halálomat, méghozzá életemben, sőt imádott nőmet sem látom többé.
Négyórai megfeszített küzdelem után végre sikerült partra vergődnöm, ott a kimerültségtől azonnal összeestem, és mély álomba merültem.