Szerző megismerkedik a behinek legfurcsább hóbortjával: a nők étkezési szabályaival - A nagyrozsdák különös szokását is megismerjük - Szerző a sukkon majdnem pórul jár - Minduntalan összeütközésbe kerül a nők étkezési szabályaival, és emiatt sok szenvedésben és meghurcoltatásban van része
De térjünk vissza további sorsomra. Most egy nőismeretség szólt bele, ami, mondhatnám, végzetemet okozta.
Nőik általában nagyon utálatosak voltak. Például legnagyobb részének jobb fülkagylója le volt vágva. Borzalmas elképzelni is a szenvedést, amit kiállhattak, és még borzalmasabb volt ránézni e szerencsétlen, torz figurákra. Bármily hihetetlen azonban, ezeket a nőket nem vérengző gyilkosok vagy szadista őrültek csonkították meg, hanem önmaguk vetették alá magukat az operációnak, sőt fizettek is érte, mert azt is kipunak tartották. A férfiak pedig nemhogy szánakozva fordultak volna el tőlük, hanem ellenkezőleg: többre tartották a fületlen nőket.
De nemcsak fülüket vágatták le, hanem mindenféle lehetetlen rondasággal igyekeztek a test természetes szépségét elrontani. Orrukat mésszel fehérre festették, farukat bűzös és ragacsos festékkel kékre mázolták, és meztelenül tartották, míg gyomrukra vastag párnákat kötöttek, szájukat pedig - mint már tudjuk - állandóan zsebkendővel fedték.
Azt a nőt egyébként, akit szerencsétlen sorsom az utamba hozott, Zukrulának hívták, és a sukkon ismertem meg.
Az időben a sukk mibenlétét még magam sem ismertem, csak Zemöki újságolta egy ízben, hogy ma sukk van, és ajánlotta, hogy menjek ki, mert nagyon érdekes lesz.
Én kíváncsian ki is mentem Zemökivel és Zeremblével. Útközben feltűnt, hogy a fák tövében néhány teljesen agyonrozsdásodott bádoglemez van felállítva, amiket tegnap még nem láttam ott.
Megkérdeztem, hogy miért nem szállítják el ezeket az útból, még valaki megsérti magát rajtuk.
Szavaimra rendkívül neheztelő tekintetet kaptam válaszul.
- Vedd tudomásul - mondta Zemöki -, hogy ezek a nagyrozsdák, miket ünnepélyes alkalmakkor tesznek ki.
Ebből csak annyit értettem meg, hogy megint bakot lőttem, tehát jóval halkabban és tisztelettel érdeklődtem a nagyrozsdák mibenléte iránt, mire kiderült, hogy az is aneba.
- Nem vagyok dicsekvő - mondta Zeremble -, de közölhetem veled, hogy az én bádogom már nyolcvan évvel ezelőtt kilyukadt a rozsdától.
És büszkén nézett körül.
Zemöki azonban megjegyezte, hogy az ő bádogján viszont már kétujjnyi a rozsda.
Most már nagyon kíváncsi voltam, és hogy minden baklövést elkerüljek, régi tapasztalataim alapján hízelegve dicsértem Zemöki nagyrozsdáját, bár fogalmam sem volt, hogy milyen.
Ez a mód tényleg megnyitotta szívüket, és útközben minden rozsdás bádogot elmagyaráztak.
Zeremble nagyrozsdája mellett sokáig kellett állanom, mert az összes lyukakra felhívta figyelmemet. Kétségkívül szánalmas állapotban volt, és a széteséstől csak az óvta meg, hogy deszkára volt szegezve. Zemöki pedig mérővesszővel mérte az egyes nagyrozsdák vastagságát, és amelyik csak hajszálnyival is vékonyabb volt a sajátjánál, azt vadonatújnak, használható darabnak nevezte, és a sárga földig lebecsmérelte. Egyikre azt mondta, hogy ebből a tulajdonos inkább tálat készíthetne szellemisége számára, mire még Zeremble is ijedten nézett körül, és a ketnire intette.
Zemöki azonban elemében volt. Egy különösen impozáns rozsdarétegről elárulta, hogy hamisítvány, a tulajdonos úgy ragasztotta a lemezre. Csodálkozását fejezte ki, hogy még nem büntették meg rozsdahamisításért.
Egy másikról azt mondta, hogy nem is az illetőé, csak hirtelen betik lett, és betikségéhez úgy vásárolta meg egy elszegényedett rozsdatulajdonostól.
- Pedig - mint mondta - mindenki tudja róla, hogy nem is itt született, hogy húsz évvel ezelőtt még mint közönséges és durva magasvasút-tervező dolgozott odakint, ujja még most is bütykös a körzőtől. Sajnos azonban nem lehet vele szemben eljárni, mert bent ül a Rozsdamérő és Nyilvántartó Hivatalban.
Nagyon fel volt háborodva, hogy ilyenekre van bízva a közrozsda ügye. Nem mulasztotta el azonban kiemelni, hogy neki - mármint Zemökinek - már a dédapját behozták, mikor a cipőjét megette, és idebent is jeles ember volt: ő vívta ki, hogy a sárga kavicsot bal helyett a jobb hón alá kell szorítani, a nagyapja egy kemont elevenen megnyúzott, hetekig annak zsírjával kente a füle cimpáját, amiért sokan csodálták, de számos irigye is akadt, mint ez nagy embereknél szokás, apja pedig nagy tudós volt, egyik megalapítója az ellipszológiának, amennyiben ő mutatta ki, hogy a kör mért ellipszis a kona számára, miáltal hathatósan közreműködött a konában szunnyadó sajátos népi tudományok felszínre hozásában.
Így beszélgetve értünk ki a sukkra. Egy körülkerített helyre jutottunk, ahol a korláton kívül sokan álltak.
Alig voltunk ott két percig, mikor hirtelen beszaladt a térre két vérben forgó szemű behin, kezükben roppant husángokkal. Egymás fejét és hátát kezdték püfölni, és egy perc múlva folyt a vérük, bőrük pedig cafatokban lógott.
Segítségért kiáltottam, sőt a tömeg is ordítani kezdett artikulálatlan hangokon, de senki sem sietett őket szétválasztani. Végre magam ugrottam be a korláton, de megragadtak és kicibáltak. És hiába követeltem a két dühödt ellenfél megfékezését, azt felelték, hogy ez sukk, és fogjam be a számat.
Mialatt az eszelősökkel vitáztam, a küzdők egyikének koponyája nagy reccsenéssel beszakadt, a tömeg felüvöltött, berohant a térre, a gyilkost körülvették, vakéztak neki, farán a nadrágot ronggyá vakarták, míg a vérveszteségtől és a szív túlterhelésétől ez is össze nem esett.
Midőn pedig felháborodva kérdeztem a körülállókat, hogy tűrhetik a nézeteltéréseknek ilyen barbár elintézését, azt felelték, hogy azok nem ellenségek, ez sukk, és arra való, hogy fejlessze az egészséget. És hiába hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomámra, bizonygatva, hogy a beszakadt koponyájú ember kevésbé egészséges, mint az ép, és csak őrültek verik be harag nélkül egymás fejét, még ők jöttek méregbe, öklök emelkedtek, és bizonyára nem kerültem volna el a lincselést, ha sietve kereket nem oldok.
Így ismertem meg tehát a sukk lényegét. Ugyanis, ha valaki egy embertársát agyonüti, azt megbüntetik. De ha előbb ezt a varázsszót mondja: sukk, mentesül a büntetéstől!
A behineknél minden a szavakon múlik.
És még az volt a szerencse, hogy nem azt büntették meg, aki nem akarta sukk címén beveretni a fejét!
Az olvasó persze az utóbbi mondatot vékonypénzű szellemességnek véli, és mosolyog szavaimon. Sajnos, ezt az örömét el kell rontanom, mert igenis, volt olyan varázsszó is, amit ha a gyilkos kimondott, nemcsak mentesült a büntetés alól, hanem azt büntették meg, aki nem akart gyilkolni. Ez volt a buku. De erről majd később. Most talán legjobban teszem, ha nem fűzök kommentárt őrültségeiknek ehhez a fajtájához, annál is inkább, mert a következendőkben sokkal súlyosabb dologba keveredtem, ami végül a szó szoros értelmében véve tönkretett.
A sukk nézőközönségében ugyanis észrevettem egy csontig lesoványodott, alig lézengő nőt. Kezében reszketett a zsebkendő, amit csak nehezen tudott szájára szorítani.
Undorom dacára megesett rajta a szívem. Erőtlensége oly szánalmas volt, hogy már csak mint orvos sem nézhettem segítő szó nélkül. Némi zavarban voltam, kerestem a szavakat, hogy tudnék a ketni sérelme nélkül jobb táplálkozást ajánlani neki, végül úgy határoztam, hogy kínos magyarázatok tojástánca helyett gavallér módjára felajánlom neki szellemiségem egy részét.
Ezért hozzáléptem, és azt az ajánlatot tettem, hogy otthon levő, nélkülözhető szellemiségemet jószívvel engedném át neki elfogyasztásra.
Az olvasó nem is hiszi, milyen heves szemrehányást kaptam válaszul. Bivaknak nevezett, akinek fogalma sincs a ketniről, és hogy milyen nőnek képzelem én őt, csak nem gondolom, hogy ő ezt a rondaságot meg tudná tenni?
- Az evésre gondolsz? - szaladt ki a számon.
- Pfuj! Bivak! - visította. - Hogy képzeled, hogy én ilyenekre gondolnék is! És legalább ne így mondanád!
Látva azonban nyomorúságos állapotát és nyilvánvaló éhségét, mit titkolni sem tudott, legprimitívebb emberi érzésem diktálta, hogy a szabályokat áthágva, csillapítsam éhségét, hiszen összeesik. Azt mondtam hát neki:
- Akárhogy is beszélünk, az igazság az, hogy szellemiséget mindnyájan magunkhoz veszünk.
Visítozva esett nekem, hogy mit képzelek, kell neki az a szörnyűség? Soha életében nem kívánta, mert ő nem egy olyan nő, és ezt tudjam meg. Ketni ember ilyenkor különben sem így tesz, hanem azt kérdi, hogy óhajtotta-e a bikbamot, és nem illeti gyalázattal a védtelen nőket.
Itt követtem el újabb baklövésemet. Ugyanis az ostobaságnak ez a makacs önfejűsége kihozott sodromból, és nem hagytam az igazságot. Közöltem vele, hogy orvos vagyok, ajánlottam, hogy nézzen tükörbe, meg fogja látni, mennyire látszik rajta az éhség, amiben végtére nincs is szégyen, hiszen mindnyájan eszünk, amit eléggé bizonyít a tény, hogy a világon vagyunk.
Annyit sejtettem, hogy meg fog sértődni, de már nem sokat törődtem vele, elvégre ezzel én nem vesztek, ő pedig tanácsommal mindenesetre nyer.
Persze arra, ami következett, álmomban sem gondoltam volna.
A nő ugyanis levegő után kapkodott, majd torkaszakadtából segítségért kiáltozott, mire odagyűlt az őrség is, akiknek azt hazudta, hogy én megtámadtam őt, és hogy el akartam rabolni valamijét. De hogy mijét, azt persze nem árulta el, csak valami legdrágább kincséről beszélt, holott egy penny érték se volt nála.
A vakmerő rágalom felháborított, és kijelentettem, hogy nemcsak elvenni nem akartam tőle semmit, de a szellemiség élvezetében akartam részesíteni.
Most következett azonban igazi meglepetésem.
Az őrök szavaimon nagyot nevettek, bolondnak neveztek, kijelentették, hogy éppen erről van szó, és a betik elé cipeltek, aki viszont egyheti elzárásra ítélt, mert enni akartam adni egy nőnek!
Nem akartam hinni fülemnek, és a meglepetéstől védekezni sem tudtam, csak álltam, mint a szélütött, és fogalmam sem volt, mi történik velem.
Már órák óta voltam lezárva, mikor gondolataimat annyira rendezni tudtam, hogy helyzetemet megérthettem. Tehát be vagyok börtönözve, mint valami zsebmetsző, és miért? Mert jó voltam és józan.
Kiszabadulásom után felháborodva panaszkodtam Zemökinek, ő azonban megértés helyett kinevetett, bivaknak nevezett, és tanítani kezdett a ketnire.
Bár bosszantott egy eszelős fölényeskedése, de igyekeztem türelemmel végighallgatni szavait, remélve, hogy az "ismeretekkel" legalább fel fogom tudni vértezni magamat hasonló csapdák ellen.
Mondhatom, hajmeresztő dolgok derültek ki.
Azt már tudtam, hogy az evés illetlenségnek számít, de hogy a nőknél micsoda nyakatekert hóbortok kapcsolódnak hozzá, azt sohasem hittem volna.
Most megtudtam például, hogy a gyomron is azért viselnek párnát, valamint a szájon zsebkendőt, mert mindkét szerv az evéssel van kapcsolatban.
A szájat még megemlíteni is tilos. A dolgot úgy kell feltüntetni, mintha a nőnek nem is volna szája.
Persze, európai szempontból már az is hihetetlennek tűnik fel, hogy az ember szégyennek tartsa természetes és becsületes életfunkcióját, ami nélkül nem is élnénk, de az a nyakatekert módszer, ahogyan ezt a nőknek kellett titkolniok, minden képzeletet felülmúl. Ha egy férfi és egy nő összekerült, mindkettő úgy beszélt, mintha fogalmuk sem volna, hogy száj létezik a világon, bár mindkettő tudta, hogy van, és hogy azt a másik is tudja. A szájat csak elkerülhetetlen szükségből nevezték meg, de akkor is körülírva, külön a ketni betartására készült műszavakkal hol arcközépnek, hol gondolatvirágnak nevezve, bár éppúgy semmi köze nem volt a gondolathoz, mint a szellemiségnek, amiről viszont azt is tagadni kellett, hogy emberek eszik meg, hanem úgy kellett említeni, hogy - a gólya viszi el. Persze, mindenki tudta, hogy hazudnak, és hogy a másik is tudja, hogy hazudnak.
És a szerencsétlen nők a hazugságoknak ezt a fertelmes szennyét hordozták magukkal egész életükön át anélkül, hogy egy pillanatra is megszólalt volna bennük a szégyen és jó erkölcs tiltakozó szava!
Én, aki mindezeket csak leírom, sokszor gondoltam arra, ildomos-e egyáltalán ilyen ocsmányságokat közreadnom. Ugyanis olvasóim közt bizonyára szép számmal akadnak hazám erényes és tiszta lelkű hajadonai, akik a józan európai civilizációban nevelkedve mindig azt tanulták, hogy a hazugság erkölcstelen dolog, és akik bizonyára nem fogják tudni mindezt pirulás nélkül olvasni. Szolgáljon azonban mentségül, hogy a szégyentelen behin nőkre emlékezve nem fojthatom el jogos hazafiúi büszkeségemet.
A zsebkendőviselet rögeszméjére fantasztikus esetet mondhatok el. Megtörtént, hogy egyszer egy nő fedetlen szájjal jelent meg az udvaron. Olvasóim nem képzelik a botrányt, ami erre kitört. A körülállók pirulva fordultak el, szemüket eltakarták, a nők sikoltva szertefutottak, végül pedig jött az őrség, és a nőt elvitte. De legérdekesebb az indokolás volt: azt mondták, hogy a nő - megőrült!
Csak azt szerettem volna tudni, hogy mi az a bikbam, amiről a nő beszélt, és amit fel kellett volna kínálnom neki, de ennyi felsülés után nem mertem kérdezni, mert bár biztos voltam, hogy az is valami kiagyalt ostobaság lesz, de semmi kedvem sem volt újabb tápot adni Zemöki gúnyjának és megalázó fölényeskedésének. Ezek azt nevetik ki, aki nem ismeri az ő fantázia termelte szavaikat, amik nem természeti valóságokat jelentenek. Ha ellenben valaki azt nem tudja, hogy mi az ekliptika vagy a hasnyálmirigy, arra tisztelettel tekintenek, mert ez előkelő színezetet ad.
Hogy tehát kinevetés nélkül megtudjam, mi a bikbam, kiszabadulásom után újra felkerestem az előbbi nőt, és mindenekelőtt bocsánatot kértem előbbi bivak viselkedésem miatt, majd megkérdeztem, hogy óhajtotta-e a bikbamot?
A nő arca lényegesen megenyhült, kijelentette, hogy szavaimat kvarálja, nem enoál miattam, a bikbamot pedig óhajtotta.
Így sikerült vele megismerkednem. Ekkor tudtam meg, hogy Zukrulának hívják. Sétálni mentünk, majd Zemöki is hozzánk csatlakozott, és amennyire gyámoltalanságomból tellett, a társalgás elég simának volt mondható. Igyekeztem olyan témákat választani, mikről reméltem, hogy a ketni, kipu és egyéb csodabogarak akadályai nem terjednek ki rájuk. Persze, így is mindjárt az elején ráfizettem.
Ugyanis botor fővel ezt az ártatlannak látszó mondatot mertem kiejteni:
- Az ég kék.
(Gondoltam, ebben csak nem lesz hiba!)
De Zukrula nyomatékosan így felelt:
- Igen, kék volt.
- Most is az - feleltem ártatlanul, mire lesajnáló tekintet volt a válasz, én elpirultam, Zemökit valami ürüggyel félrehívtam, hogy megkérdezzem a dolog felől, de ő mihelyt négyszemközt voltunk, ezt be sem várva heves szemrehányásokkal illetett, hogy beszélhetek egy nő előtt jelen időben?
Így derült ki, hogy férfi és nő közti beszélgetésben minden igét múlt időben kell mondani, jelen időben csak olyan nővel szokás beszélni, aki már leemelte előttünk szájkendőjét.
Visszamenve igyekeztem magam ehhez tartani, de mondhatom, sokszor a legnagyobb zavarba hozza az embert a kötelező múlt idő, mert nem tudja, hogy voltaképpen a jelenről vagy a múltról van-e szó. Fogalmam sincs, miért csinálják? Hát nem arra való a beszéd, hogy valóban létező dolgokat közöljünk vele, éspedig félreértés nélkül?
De alig folytattuk tovább beszélgetésünket, Zemöki újra félrehívott, és neheztelve megkérdezte, hogy mért mondom a nőnek mindig azt, hogy Zukrula, és mért nem nevezem Zajkübünek.
- Mert Zukrulának hívják - feleltem egyszerűen.
- Mondd csak Zajkübünek.
- Ő maga mondta, hogy Zukrula.
- Ó, te bivak! - nevetett Zemöki. - Azt ő így mondja, mert a ketni nem engedné meg, hogy ő maga Zajkübünek nevezze magát, de te szólítsd így.
Másvalaki talán megőrült volna a helyemben, és én is csak akkor láttam, mily sokat kibír az ember, ha muszáj. Visszatértünk tehát, és ilyen értelemben folytatódott a társalgás.
Zukrula lassan újra kedvesebb lett hozzám, majd arra kért, tapintsak vele egy bujpiffet.
Ijedten tekintettem Zemökire, nem tudván, micsoda új kelepce vár rám, de az megnyugtató szemhunyorítással felelt, hogy csak tapintsam nyugodtan.
Ezzel persze korántsem volt rendben a dolog, és dadogva bár, de be kellett vallanom a bujpiffben való járatlanságomat, ami Zukrulából lesajnáló ajkbiggyesztést váltott ki, és megjegyezte, hogy úgy látszik, a mai férfiak inkább elméleti nevelésben részesülnek, ami nem elégíti ki a gyakorlati élet követelményeit.
Zemöki sietett végül segítségemre, és elmagyarázta a dolgot.
A bujpiff abból áll, hogy a férfi és nő ujjaik hegyét különböző szabályos rend és ütem szerint összeérintik. Egyszer a férfi hüvelykujját a nő gyűrűsujjával, máskor a gyűrűst kisujjal, majd a gyűrűs és kisujjat a nő mutatóujjával s a többi, időnként pedig egymás szájára mutatnak. A bujpiffnek ezer változata van, az egyetlen közös mozdulat a szájra mutatás, ami mindegyikben előfordul, de hogy hova mutatnak, azt szigorúan titkolják, mert szégyellik, csak mint fagmak figurát említik. Fogalmam sincs, mért szégyellik, és ha szégyellik, mért teszik meg?
Azt is megtudtam, hogy a bujpiffet zene ütemére szokták tapintani. Ez annyiban jött kapóra, mert mikor igen nehézfejű tanítványnak bizonyultam, azzal mentegettem magam, hogy zene ütemére bizonyára jobban tudnám.
Így aztán azt indítványozták, hogy menjünk a domboldalra sétálni. Elindultunk. Zukrula ekkor hirtelen azt a kívánságát nyilvánította, hogy nagyon szeretne egy sötétbarna szárnyú pillangót kék csíkokkal. Hosszas keresés után fogtam neki egyet, de nem felelt meg, mert sötétbarna volt kék csíkokkal, ő pedig jobban szeretne egy kék szárnyút sötétbarna csíkokkal, melynek szárnyait lemetélve és kifodrozva ruhakeféje szőrére ragasztja, és az nagyon jó lesz. Mindig is olyan férfira vágyott, aki minden parancsát teljesíti, erőset és zsarnokot, aki asszonyát megkorbácsolja, ha nem engedelmeskedik.
Aztán az jutott eszébe, hogy olyan szivárványt szeretne látni, aminek lent az íve és fent a lába, és nem érti, mire való a technika, ha még ezt se tudják megcsinálni. Hogy jó volna kitárt karral forró havon szaladni, hogy jó volna mindent-mindent egy lélegzetre kibeszélni, de hangok nélkül, mert az az igazi beszéd, és a tökéletességet úgy érjük el, ha nem beszélünk, homlokunkat pedig sárgára festjük, és hogy mit szólok ahhoz a tudóshoz, aki most fölfedezte az összes integrálegyenletek megfejtését, igaz-e, hogy szellemiségét piroslila pepita kendővel szokta letakarni, mert tudjam meg, hogy neki nagyon imponál az illető, és cikkének egy példányát arcközepe előtt hordja szájkendőjében.
Meglepetve hallgattam az ismerősen csengő szavakat, melyek olyan furcsán ütöttek el a behinek paroxizmusba vesző őrültségeitől. Sőt, azon vettem észre magam, hogy Zukrula csacsogásai, szeszélyei, eszméi valóságos üdülés volt számomra, mert határozottan emlékeztettek imádott hazám hölgyeinek aranyos csevegéseire, apró problémáira és a bájos női lélek ezer változatú muzsikájára, ami a gyengébb nemet oly izgatóvá, rejtélyessé és kívánatossá teszi, és ami a férfit arra ösztönzi, hogy magát a szép vadnak utánavesse, elfogni és kibogozni a rejtély magvát, a való és kézzelfogható tartalmat, ami a csapongó hangulatok fugái és trillái közt ingerlően megbúvik, vagy legalábbis hisszük, hogy van, ami megbújjon.
Mondhatom, ebben a pillanatban nem éreztem magam olyan idegenül, sőt mindjobban belejöttem a csevegésbe, örömmel állapítván meg, hogy bár a behinek minden szokást és intézményt a feje tetejére állítottak, a női lelket mégsem tudták kiforgatni természetes és igaz valójából.
Örömöm azonban nem sokáig tartott, mert egyszer csak azt kérdezte Zukrula:
- Ugye az én kisujjam vékonyabb volt, mint a hüvelykujjam?
Ez persze jelen időben értendő.
Bár a kérdés nevetséges volt, de szokva voltam hozzá és kacagás helyett előzékenyen megnéztem a kezét, és tiszta lelkiismerettel hagytam helyben, hogy a kisujja valóban vékonyabb.
Zukrula erre felugrott, és villámló szemmel mért végig.
- Bivak! - kiáltotta, majd hozzátette: - A bikbamot pedig nem óhajtottam! Így szó se lehet róla! - és elszaladt.
Hülyén bámultam Zemökire, aki kérdésemet be sem várva, heves szemrehányásokkal illetett, ő is bivaknak nevezett, és percekbe telt, míg annyira le tudott csillapodni, hogy magyarázatot kérhettem tőle.
Így tudtam meg, hogy a férfinak kutya kötelessége a nő kisujját vastagabbnak minősíteni a hüvelyknél, aki pedig nem így mondja, kave dolgot követ el.
A józan olvasó persze azt hiszi, ennek valami természeti alapja van, hogy valami módon vékonyították a hüvelykujjat vagy ilyesmi. Ki kell jelentenem, hogy ez tévedés. Az ő ujjaik éppolyanok, mint más emberé, csak valaki kitalálta, hogy a vékonyabb hüvelykujj büszkeség, és bár mindenki tudja, hogy ilyen keze senkinek sincsen, mégis így kell állítani, sőt erősíteni, küzdeni a nővel, aki kisujját vékonyabbnak mondja, a férfi pedig vastagabbnak. Ezen aztán órákig elvitatkoznak, és a nő boldog, bár jól tudja, hogy a férfi hazudik. Míg más emberek egymást igazmondással becsülik meg, a behineknél egymás megbecsülésének mértéke éppen az, hogy mekkora hazugságra képes valaki a másik előtt.
Hogy az őrültség teljes legyen, a ketninek még azt a szabályát is megemlítem, hogy ezt csak arról a nőről szabad állítani, akivel éppen beszélünk. Annak jelenlétében egy idegen nőről állítani a legnagyobb sértés a jelenlevőre.
A bikbam kérdése azonban nagyon fúrta az oldalamat, ezért másnap még egyszer felkerestem Zukrulát, újból bocsánatot kértem, kijelentve, hogy rosszul hallotta, én nem vékonyabbat, hanem vastagabbat mondtam.
Minthogy már duplán is hazudtam, Zukrula megenyhült, én pedig sürgetve megkérdeztem, hogy óhajtotta-e a bikbamot. (A múlt idővel már tisztában van az olvasó.)
Zukrula újból igen kedves lett, kijelentette, hogy így egészen más, a bikbamot pedig óhajtotta.
Ezzel engem, Zemökit és Zeremblét elvitt egy betikhez, aki felkötötte talpára a tepsiket, majd leoldotta. Ezt megtette háromszor, majd egy melegített rézkockát vízbe dobott, a vizet félig kiitta, a kockát egy kilyuggatott kendőbe csavarva, mindkettőnket fejbe ütött vele, újra kibontotta, és pénzt kért tőlem.
Az összeget kissé sokalltam, de odabent nem mertem szólni, csak kiérkezve pendítettem meg Zemökinek, hogy ilyen rövid bikbamért kevesebbet is kérhetne, de Zemöki jóakaratúan megmagyarázta, hogy a pénzt nem a betiknek adtam, hanem a bikrunak. Hevesen tiltakoztam, mondván, hogy a bikru fogalom, és fogalomnak nem lehet fizetni, különben is saját szememmel láttam, hogy a betik vette át a pénzt, de Zemöki szemrehányóan leintett, hogy ilyet mondani kave, és megint a szememre hivatkozom, ami nem jó. Ezért egyszer s mindenkorra jegyezzem meg, hogy a pénzt a bikrunak adtam.
Hogy mi a bikru, azzal persze egyáltalán nem voltam tisztában, mindössze annyi alakult ki bennem felőle, hogy az összes rossz dolgok okának egyesítésére kiagyalt fogalom. Ha élelmemet elkobozták, a bikru vitte el, pénzemet a bikrunak fizettem. Ha valaki betegségben elpusztult, nem a bacilusok ölték meg, hanem a bikru. Ha leesett a háztetőről, a bikru lökte le. Mikor Zemöki a kemonok megverésére biztatott, tudomásul kellett venni, hogy nem ő, hanem a bikru kényszerít verekedni.
A bikru miatt kell étel helyett kaviccsal táplálkozni, a betiknek vakézni, füvet locsolni, a ruhát elégetni, és általában az egész élet fejtetőre állításáért és elviselhetetlenségéért a bikrut okolták, mely hivatva volt mentesíteni a felelősség alól a bacilusokat, tüzet, vizet, elkobzókat és legfőként a betikeket. Elképzelheti ezután az olvasó, hogyan pusztított itt minden baj és betegség, ahol az egyszerű és kézenfekvő okokat, miket nálunk az elemista is tud, ennyire nem voltak képesek észrevenni.
Most azonban drámai fordulat következett.
A bikbam után Zemökiéktől meleg pricc-pruccal elköszöntünk, Zukrula pedig megragadott, és futólépésben megindult velem lakásom felé.
- Talán hozzám akartál jönni? - kérdeztem.
- Nem akartam, hanem akarok - mondta határozottan.
- Hogyan? - hűltem el a váratlan jelen időre. - Most ketni volt így beszélned?
- Ne kötekedj - korholt Zukrula. - Már el is felejtetted, hogy fejbe vagyunk ütve a rézkockával?
Éppen hazaérkeztünk. Mikor beléptünk, Zukrula az ajtót bezárva letette szája elöl zsebkendőjét, és eksztázisban, fuldokolva rebegte:
- Adjál enni, apukám, a szemem kopog az éhségtől, ide azt az ételt, tömd a számba, a gyomromba, hogy végre jóllakjam!
Ereimben meghűlt a vér. Annyira tobzódott a tilos szavakban, hogy én, aki már lassan beleszoktam a ketnibe, ijedten futottam ki, nehogy újra bezárjanak.
Zukrula pedig visítva és gyalázkodó szavakkal futott utánam.
Fülemet befogva menekültem, nehogy abba a gyanúba essem, hogy ezeket a szörnyű szavakat még csak meg is hallgattam.
Olvasóim el sem képzelik, mi történt.
Újra a betik elé cipeltek, aki egyhavi börtönre ítélt azért, mert NEM adtam enni egy nőnek!
Ugyanis, mint később megtudtam, a bikbam őnáluk azt jelenti, hogy mindazt, ami azelőtt tilos és szégyen volt, most kötelesség megtenni, viszont ami azelőtt ketni volt, most kave lesz!
Olvasóim, ha egyáltalán elhiszik ezeket, bizonyára hasukat fogják nevettükben, olvasván egy józan eszű ember komikus kalandjait a háborodottak közt, melyeknek komikai zamatát az a paradox helyzet adja, hogy a hóbortokat mindenáron követni akartam szerencsétlen józan eszemmel, hogy botránkozásukat kikerüljem, és minden épp fordítva sikerült, mert a behinek őrültségének lényege az, hogy még őrültségeikben sem következetesek.
Mikor egy hónap múlva kiszabadultam, mindenáron végére akartam járni, hogy hogyan is állunk a nők étkezési szabályaival.
Ettől kezdve tehát jobban figyeltem a nőket.
Egyszer láttam egyet, aki midőn elment mellettem, egy pillanatra lopva, úgy, hogy senki más ne lássa, fellebbentette szája előtt zsebkendőjét, amiből azt következtettem, hogy éhes, csak nem meri tudtul adni.
Az alkalomnak roppant megörültem, reméltem, hogy az ő révén sokat megtudhatok. Mellészegődtem tehát, és úgy kerülő úton megkérdeztem, hogy mi a véleménye a szellemiségről, mire sietve félrehívott, és leplezetlen szavakban suttogta el, hogy tényleg éhes, és boldog volna, ha szellemiségem egy részét elkölthetné.
Nem tagadom, a szavak rendkívül kellemesen leptek meg. Botor fejemmel azt hittem, végre megtaláltam az első épelméjű nőt, akinek szavai a való világgal összefüggésben vannak.
Elvezettem szobámba, és jószívvel feltakartam előtte ételemet.
A nő leült velem szemben, és láthatóan jó étvággyal esett neki szellemiségemnek. Többször kifejezést is adott elragadtatásának, hogy ilyen jó ételeket csak én tudok adni, mit én mosolyogva háláltam meg, tudva, hogy ételeim a rendes mindennapi hin ebéd maradékai voltak.
Egyszer a nő nagyot nyelt, majd száját egészen kitátva felemelkedett, és úgy közeledett arcomhoz, mintha orromat be akarná kapni.
A különös mozdulat kissé meglepett, megrettenve visszahúzódtam, ő pedig nem kevésbé csodálkozó arccal ült vissza helyére.
- Hát nem akarsz a torkomba nézni?
- A torkodba? Miért nézzek a torkodba?
Fejét csóválta.
- Különös férfi vagy. Mások előre ki szokták kötni hogy minden falat után kitátsam a számat.
Megjegyeztem, hogy ilyenfajta igényekről eleve lemondok, szerintem az evés a jóllakásért van, ő pedig folytatta a táplálkozást, és elmondta, hogy egy ízben egy férfinál egy egész libát megevett, majd hamiskásan mosolyogva biztosított róla, hogy ő még többet is meg tud enni, és kért, hogyha nőt akarok etetni, máskor is hozzá forduljak, más nőknek pedig ne higgyek, mert annyi ételemet úgysem tudják megenni, mint ő, és nem is olyan jó étvággyal.
Megígértem neki, mire megadta lakcímét, majd az előbbi férfiról elmondta még, hogy annak kívánságára a libát csokoládéval kellett ennie, és nemcsak a száját kellett tátogatnia, hanem minden falat után vicsorítani kellett a fogát.
Már erősen disszonáns érzések kínoztak, de igazi meglepetésem még hátravolt. A nő ugyanis folytatva megjegyezte, hogy bár sokat kellett ennie, de sokat is keresett. Igen gavallér férfi volt.
Azzal megtörölte száját, és - pénzt kért.
A nem várt fordulat annyira meglepett, hogy csak dadogva tudtam tiltakozni, mondván, hogy jóllakott az én szellemiségemből, és semmi joga még külön fizetséget is kérni.
A nőt pedig hirtelen elöntötte a méreg, tombolt, mindennek lehordott, a legnagyobb gazságnak nevezte, hogy mikor ő nekem áldozza arcközepét, nem vagyok hajlandó őt kárpótolni, pedig aránylag olcsó árat szabott az evésért.
Akár hiszik olvasóim, akár nem, így volt!
Hiába bizonygattam, hogy semmi joga saját élvezetéért még külön fizetséget is kérni. Minél inkább próbáltam a józan észre hivatkozni, annál mérgesebb lett.
- Értéktelen bivak! - ordította. - Én bejövök hozzád, hagyom magam jóllakatni, és a végén meglógnál az árával? Majd adok én neked!
Szó szót követett, én bíztam benne, hogy úgysem meri elhíresztelni a nálam történt jóllakását, és szabadjára eresztettem józan eszem tiltakozását. Számításaimban persze ezúttal is csalódtam.
A nő ugyanis éktelen üvöltéssel felrántotta az ajtót, és elrohant.
Másnap pedig a betikhez hívtak, aki közölte, hogy megint panasz érkezett ellenem: nem fizettem egy nőnek, akinek szellemiséget adtam.
A vád megdöbbentett. Nem is tagadtam, hogy szellemiséget adtam neki, sőt éppen erre hivatkozva bizonyítottam, hogy tehát nem tartozom még külön pénzzel is.
Erre a betik harsányan felnevetett.
Bambán néztem körül, fogalmam sem volt, mi nevetnivaló van ezen, és hozzátettem, hogy maga a nő jelentette ki, hogy éhes; hogyan jön ő tehát ahhoz, hogy midőn kínzó éhségét megszánva, csillapítom étvágyát, jószívűségemet még anyagi követelésekkel hálálja meg.
A betik erre még nagyobb hahotába kezdett, mulatságos bolondnak nevezett, és nemsokára mindenki jobbra-balra dőlt a kacagástól.
Ez végleg kihozott sodromból, megjegyeztem, hogy a dolog sokkal szánalmasabb, mintsem hogy el lehessen nevetgélni, és kijelentettem, hogy igazságom tudatában most már ellenigényt jelentek be, és kérem a nőtől az élvezet árát, amihez nekem legalább olyan jogom van, mint neki.
A kacagás, ami erre kirobbant, majd szétvetette a falakat, hosszú percek teltek el, míg a betik magához tért, és könnyeit letörölve kijelentette, hogy rég nem nevetett ilyen jót, de végre is a dolog sokkal komolyabb, semhogy nevetéssel napirendre lehetne térni felette, és végtére a törvény törvény, amit alkalmazni kénytelen, mert enélkül felborulna a rend és a józan civilizáció.
Akár hiszi az olvasó, akár nem, újból bezártak!
Én pedig egy hétig töprenghettem felette, hogy voltaképpen mit vétettem.
Kiszabadulásom után elpanaszoltam kalandomat Zemökinek is, de az is csak kacagott rajta, főleg azon, hogy elhittem a nőnek, hogy éhes, holott tudhattam, hogy az ilyenfajták nem éhségből kérnek szellemiséget. Hiába erősítgettem, hogy maga a nő kért enni, azt felelte, hogy éppen ebből tudhattam, hogy nem enni akar, hanem pénzt keresni, mert aki igazán éhes, az nem mondja meg.
De ezzel betelt a mérték. Ezt a tojástáncot nem bírtam tovább. Sohasem tudtam, mikor csap le rám az állandóan fejem fölött lógó Damoklész-kard.
Ó, hányszor óhajtottam epedve, hogy bárcsak az én agyam is megzavarodna, hogy hozzájuk hasonlítanék, és mindig folyékonyan tudnám, hogy a fehéret mely esetben kell feketének és mikor sárgának mondani! De aki ép elmével, tisztán látja a fehéret, ez a tiszta látóképesség olyan zavaró számára, hogy sohasem tud megfelelően hazudni, és elbukik, mert egyszer a ketni ellen vét, máskor a bikbamot sérti meg, vagy a gyermek bruhuját rombolja. Mennyivel jobb az őrülteknek, milyen boldogok a behinek, és milyen boldogok a dicső angol állam alattvalói is, hogy mind magukhoz hasonló, tiszta, épelméjű polgártársaik közt élhetnek.
Nemsokára azonban tudatták, hogy sorozatos botrányaim miatt állásomat elvesztettem.
Még csak ez kellett nekem! Ide-oda futkostam, Zemökit kértem, hogy segítsen, de már ez is elfordult tőlem, mint valami gonosztevőtől. Pár nap múlva pedig cellámból is kidobtak, én pedig mehettem világgá.
Visszamentem a betikhez, és könyörögve kértem, hogy ha megfosztanak szellemiségemtől, öljenek is meg, hiszen megdönthetetlen matematikai igazság, hogy mindenkinek van arcközepe a szellemiség befogadására, amit nem tudok foglalkozásommal együtt letenni, és úgy érzem, meg fogok halni.
A betik azonban megvigasztalt, mondván, hogy a világon csak egy igazság van, a kona, ami aneba, de ha életemet vissza akarom nyerni, éppen jóhoz fordultam, hiszen ő azért van, hogy táplálékot nyújtson a szűkölködőknek és tévelygőknek.
Könnyezve rebegtem néhány hálatelt szót, ő pedig arra kért, adjam le a polcról azt a dobozt, amelyre a bikru neve van írva.
Mikor odaadtam, kivett belőle egy sárga kavicsot, néhányszor a doboz oldalához ütögette, és átadta, hogy szorítsam hónom alá.
Megdöbbentett a szívtelen cinizmus, ahogyan még most is kedve volt tréfát űzni egy életéért könyörgő embertársával. Sajnos, kiszolgáltatott helyzetem nem engedte méltóképpen válaszolni.
Ehelyett lábamat kézbe kapva, másik kezemet fejemre téve kellett könyörögnöm, hogy az anebák mellett szellemiséget is nyújtson táplálékul, hogy életemet fenntartsam.
A betik azonban nemhogy megenyhült volna, hanem felugrott, és villámló szemmel rám kiabált, hogy a szellemiségről ne merjem azt állítani, hogy az táplál, és különösen ne említsem ezt a gyalázatos szót a sárga kavics közelében, mert az anebákon ejtett ilyen gyalázatot kénytelen lesz igen szigorúan megtorolni.
Csak halvány védekezésül próbáltam megemlíteni, hogy hiszen mindnyájan elköltjük a szellemiséget, még az elak betikek is, sőt azok még többet.
Ez volt a vesztem. Kijelentette, hogy a betikek - mint az köztudomású - nem használnak szellemiséget, és hozzátette, hogy ezért el fogja még látni a bajomat. Ezzel galléromnál fogva megragadott és kipenderített.
A tehetetlen dühtől remegve, sokáig zokogtam. Éhesen, korgó gyomorral lézengtem, céltalanul, míg végre a legutolsó eszközhöz kellett folyamodnom: egy fa alá ültem, és kéregettem.
Így éltem egy hétig. Az éjjelt is ott aludtam át, rongyaimba takarózva és fázva. Az éjjelek pedig mind hűvösebbek lettek, és még tisztálkodni sem tudtam rendesen. Tetvet és rühöt kaptam, és senki sem törődött velem.
Egy napon végre mentő ötletem támadt. Eszembe jutott annak a nőnek az esete, aki miatt állásomat vesztettem. Elhatároztam, hogy követem példáját, amivel igen könnyen lehet élelemhez és pénzhez jutni.
A legelső nőt tehát félrehívtam, és bizalmasan megsúgtam, hogy nagyon éhes vagyok, és hajlandó vagyok olcsó pénzért némi szellemiséget elkölteni.
Az erre minden bevezetés nélkül eszeveszetten sikoltozni kezdett, sokan körénk gyűltek, akiknek ájuldozva mesélte az esetet.
Rettenetes dolgok következtek, aminek leírásával nem akarom az olvasó idegeit igénybe venni. Elég az hozzá, hogy öt perc múlva véresen terültem el a földön.
Kiderült, hogy a pénzért evés csak nőkre érvényes, a férfi ebből ki van zárva. És az olvasó alaposan téved, ha azt hiszi, hogy engem az érdekei védelmére szövetkezett női nem hagyott helyben. Ellenkezőleg: a férfiak voltak azok, akik legalaposabban ütlegeltek, sőt leghevesebben éppen az, akinek ételét az a nő szokta elenni, úgyhogy bár egy világ választott el e szerencsétlen fajtától, mégis szívemből sajnáltam ezt a nyomorult, szánalmasan bárgyú és megcsalt férfinemet, amint saját lealázottságát és kizsákmányoltságát védi. Viszont éppen az említett férfi minden ütleg után azt kiabálta, hogy én őt meg akartam csalatni!
De még mindig nem volt elég a szenvedésekből.
Másnap egy hivatalos ember lépett hozzám, közölte, hogy Zukrula feljelentést tett ellenem, mert egy másik nőtől kértem élelmet, és valószínűleg súlyos büntetést kapok. Álmélkodva kérdeztem, hogy miért, mire azt felelte, hogy erre egyedül Zukrula volna jogosult, mert fejbe ütötték a rézkockával.
Örömrepesve mondtam, hogy szívesen elfogadom az ételt Zukrulától is, sőt ajánlottam, hogy álljon össze négy-öt nő, akik felváltva táplálhatnak, miáltal egyre-egyre kevesebb teher esik. Ő azonban szörnyülködve jelentette ki, hogy ez lehetetlen, mert Zukrulát ütötték fejbe.
Ajánlottam, hogy üssék fejbe a többit is, mire mélységes undorral nézett végig rajtam, és azt mondta, hogy úgy látszik, a mocsok legfenekére züllöttem, és megérdemelném, hogy máglyán megégessenek.
A következő napokat már a félőrültség csendes letargiájában töltöttem, és azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet.
Sajnos, ebben is csalódtam.